A bolygó zsidó
A bolygó zsidó
Régi igazság, mint a közmondások, hogy Magyarországon minden második ember ügynök. Az orvos, aki esetleg gyógyszertárosok vagy fürdőhelyek érdekeit támogatja; az ügyvéd, aki a bankok pénzeit elhelyezi, vagy engedélyt, hadiszállítást, mulatóhely-szabadalmat kieszközöl; a földesuraság, aki gépgyárak, biztosító társaságok, földhitelintézetek alkalmazottja, és az előkelő pesti asszonyság, ki a barátnőinek – részletre – fehérneműt, szőnyeget, függönyt szerez. Egész Magyarország egy nagy részletüzlet. Szegény, de kényelem után vágyakozó, kis pénzű, de pör esetén izzadva fizető ország vagyunk. Hogyan vehetne bárki vadászfegyvert, messzilátócsövet, varrógépet, remekírót, menyasszonyi kelengyét, bundát, hálószoba-berendezést, olajfestményt, szent bibliát, fényképezőgépet, sorsjegyet, írógépet, újságot, nagy Jókait, zongorát, klubtagságot és mindent, mindent, ami a modern élet kényelmes fenntartásához nem éppen szükséges, de jó? Csak a mészáros és a pék nem dolgozik részletre. De némely vendéglőben úgynevezett jegyfüzeteket árulnak az ügyes főpincérek. A részletüzlet a modern üzleti életnek nélkülözhetetlen kiegészítője, sőt fenntartója. A szegény emberek üzlete – de hisz mindnyájan szegény emberek vagyunk Magyarországon. Bár senki se vallja be, hogy a ruharészlettel adós szabójának.
S körülbelül ezért ügynök mindenki Magyarországon. A különbség legfeljebb az, hogy a pezsgőügynök, üzleti érdekből, huszártisztes – mily régi fogalom! –, hetyke, pazarló fellépéssel hódít, míg a szent könyvek terjesztője a vidéki házakban azzal a kifogással sózza el könyveit, hogy a jövedelemből szegény, öreg jeruzsálemi zsidókat segítenek. A főhercegek életbiztosítója a jó üzleten kívül rendjelet is keres, míg az elszegényedett grófnőket ma nem mindig fogadják udvariasan, ha jótékonysági kalendáriumot akarnak eladni.110
Magyarország ügynöki állapota éppen oly régi, mint történelmünk. Hajdanában főuraink a koronával kereskedtek, Zsigmond a szepesi városokkal zálogüzletet csinált, törökkel, franciával, orosszal tárgyaltunk a darab föld felett, míg jött a zseniális Lévay, aki a biztosítást hazafias, magyar, nemzeti alapokra helyezte, háromszínű lobogót bontott, és a minisztertől kezdve a letört gavallérig mindenkit biztosítási ügynöknek verbuvált. A biztosítási ügynök ott táncolt a legelőkelőbb redutbálon, és a grófi körvadászaton a sorban állott. Lóháton járták be Magyarországot, és az akkori Pest legszebb dámáját, a fehér kaméliás Rózát ültették lóra, hogy kíséretül szegődhessenek a felvidéki utazásban. Ugyan ki ne biztosította volna a házát, amikor a legközelebbi atyafia, rokona terítette elébe a szükséges írásokat? A kor magyaros írói, tündöklő megjelenésű Balázs Sándor, dalos poéták és országos korhelyek keltek útra, hogy végigmuzsikálják, táncolják, dalolják, szavalják Magyarországot a hazafias biztosítási üzlet érdekében. Úgy tudom, hogy az intézeten kívül egyetlen ügynök sem gazdagodott meg. Ellenben jó Erdélyi Gyula, aki Pest megyét feldolgozta, magyar ruhás, daliás, lármás, duhajkodó ifjú volt, amikor elindult szekéren a pesti vámnál, és megrokkant öregúr lett, mire ismét visszatért ifjúkori álmaihoz, a költészkedéshez.
Talán ebből az időből maradt a hagyomány, hogy a vidéket járó ügynök kedveli a vadkacsatollas vadászkalapot, a lovaglónadrágot és a hajtókesztyűt. A tönkrement földesuraságok, lepasszolt gavallérok, égett bérlők idejéből, midőn Amerikába csak azok mentek még hazánkból, akik a becsület ellen vétettek, míg az itthon maradott elesettek feltámadtak, talpra állottak újra, midőn az ügynöki táskát a kezükbe vették. Sok szép, lendületes, Vas Gereben könyveiből kivágott figurát láttam vidéki lakos koromban, akik külsejükben, érzéseikben, gondolkozásukban a régi, az ó Magyarország gyermekei voltak, akikből Széchenyinek kellett volna lenni Grünwald Béla teóriája szerint, ellenben az elkezdődő modern, magyar életben csak úgy járhattak tovább gumitalpas, sárga cipőben – az én időmben ez volt a kisvárosi gavallér álma –, ha beállanak a lendülő üzleti élet gépezetébe: jégkárt becsülnek, házat biztosítanak, borral kereskednek. A múlt században az ügynöki foglalkozás a magyar úri élet tartozéka volt. Szinte nem is volt igazi „dzsentri,” akinek a zsebében nem lett volna biztosítási kérdőív. Nyugalmazott főbírák, gyönge irodájú prókátorok, a Jókai régi jó táblabírái kopogtattak anyai nagybátyámnál, midőn új magtárt épített. Szép volt szemtanúja lehetni a régi magyar vármegyei életnek, az alispánválasztásnak és a muzsikás, jókedvűen tönkremenő köznemesi osztály szegényedésének. De tanulságosabb látvány volt ennél az új Magyarország kialakulása. A csalatkozott, kishivatalában kényelmetlenül, nélkülözve feszengő nemesség, a történelmi osztály hogyan barátkozott meg az üzleti élelmességgel, a pénzszerzéssel, az ügynöki provízióval. Az apák összeadni sem tudnak, míg a fiák már fejből tudják a díjtételeket. Nagy ember volt az öreg Lévay, aki a külföldi biztosító társaságokat idehaza a magyarság, a hazafiság nevében megverte.
Szép hazánkban a háború előtt vonaton, hajón és kocsiúton a vadkacsatollas férfiak szorgalmasan jártak-keltek. A kereskedelem legősibb fajtája, az utazó kereskedés hatalmas arányokat öltött. A berlini és brünni utazót hindenburgi eréllyel szorította a magyar ügynök kifelé hazánkból. A kereskedelmi utazók egyben a magyar gazdasági élet, a kultúra és hazafiság hírnökei. Azt lehetne mondani, hogy a pesti vigéc az utazóbőröndjeiben a mintákon kívül a magyar ipar és kereskedelem zászlóját viszi a távoli erdélyi, felvidéki, dunántúli városkákba és falvakba, ahol a régimódi kereskedő németül vezeti még üzleti könyveit, bécsi portékát rendel, és a brünni utazót várja. Ezek az erélyes, fáradhatatlan, szinte képtelen erőfeszítésre és munkára trenírozott fiatalemberek, akik éjszakáikat vonaton vagy kocsin töltik, úttörői voltak a mai nagyszerű ipari és kereskedelmi életnek.
A magyar portéka diadalmasan verte a külföldit. Öreg kereskedők, akik Kaposvárott vagy Lőcsén üldögéltek az üvegfal mellett, és a vén bécsi utazót várták, akivel fél emberöltő óta dolgoznak, lassan beadták a derekukat a pesti rohamra. Ma már alig van kereskedő Magyarországon, aki az itthoni jó portéka helyett silány külföldi árut eresztene boltjába. A kereskedelmi utazók egy negyed század alatt átformálták, megmagyarosították kereskedői életünket.
Ezek az erélyes, izmos, eszes kereskedők most többnyire a harctéren végzik kötelességüket. Bizonyára ott is megállják helyüket, és Barna úr vagy Fehér úr, aki a polgári életben sincs mindig hozzászokva a kényelmes ágyhoz, hisz az esztendő háromnegyed részét úton tölti, a lövészárokban éppen olyan nyugodtan szendereg ültében, mint az erdélyi havasok között, esős őszi éjszakán, a kocsin. Holnap112 nem a brassói szász boltosra fogja fordítani erélyességét, hogy magyar árut adjon el, hanem a szibériai vadászokkal lesz meglehetős heves, nyomatékos üzlete.
De a magyar bolygó zsidók közül nem fekszik mindenki a kárpáti fedezékben, sokan maradtak itthon, akik a háborús esztendőben sem varrógépet, vadászpuskát vagy könyvet eladni nem tudnak. A vevők is elmentek a csatába. A múlt esztendő, a háborús kezdet zűrzavara, a beláthatatlan jövő megzavarta vadkacsatollas fiatalembereinket, miből élnek ők, akik napról napra, folytonos munkával, utazással, bolyongással keresik kenyerüket? A könyvterjesztő cégek ijedten bezárkóztak, a részletüzletek megállottak. És a legszorgalmasabb ügynök álla is felkopott.
Ekkor alakult az a jótékonysági vállalkozás, amelynek könyveiben most a rendőrség lapoz. Számlacédulákra hadibélyeget ütni, a kereskedők könyveit jótékonysági bélyegzővel ellátni, papiros szalvétákat terjeszteni a hadijótékonyság javára: ez volt a vállalkozás célja.
A vezetők, az igazgatók, a pénztárosok majd megfelelnek magukért az illetékes helyen. Itt most a szegény ügynökök dolgát szegezem le, akik bizonyára oly ártatlanok az esetleges manipulációkban, mint abban, hogy háború van, és varrógépet, könyvet, látócsövet senki sem vesz az országban, ők híven, jelesen végezték megbízatásukat. A jótékonyság szolgálatában éppen úgy, emberül megfeleltek kötelességüknek, mint tavaly ilyenkor, midőn zongorát vagy vörös postakocsit árultak. Ezek a kitartó, fáradhatatlan emberek, akik többnyire szegénysorban élnek, és csekély provízióért megteremtettek nagy milliomos cégeket, létrehoztak vállalkozásokat, magyar irodalmat terjesztettek, a könyvolvasást hallatlan mértékben szaporították: a jótékonyság szolgálatában, koldusalamizsnáért, gyakran meg sem becsülve a munkaadótól és a vevőtől, oly hatalmas munkát végeztek, hogy százezreket hoztak össze fillérenként. Ha valaki hibát követett el a vállalkozás körül, az bizonyára nem az ügynök volt, aki szegény a háborús esztendőben varrógép helyett hadibélyeget volt kénytelen árulni, nemegyszer tán igazán hazafias lelkesedéstől áthatva. Ő csak elvégezte, amivel megbízták. Hangyaszorgalommal, fáradtságot nem ismerve, számba sem vehető éhbérért összehozta a jótékonyságnak a százezreket.113
A magyar ügynököket, akik számos hasznos és nemzeti dolognak voltak a megteremtői, nem lehet elítélni pénzemberek esetleges hibája miatt, akik a tőke szokásos lelketlenségével egyformán kihasználják a munkást és a fogyasztót.
(1915)114
