A diákok éhsége Pesten
A diákok éhsége Pesten
Egykor mindenki szegény diák volt Magyarországon.
Akiből lett valami, aki emberré növekedett, aki valamely szerephez jutott a magyar közéletben: szegény diákként éldegélt Pesten, Patakon vagy Debrecenben. Csak a szegény fiú tanult, igyekezett, törekedett egykor honunkban, akit nem várt az apai vagyon, családi név, rokoni összeköttetés, akinek a tíz körmével, az eszével és életrevalóságával kellett kiásni az ösvényt, amelyen majd az életben előrehalad. Aki nevelő volt a bérlőnél, aki korrektor volt az éjjeli lapnál, aki leckeórák után futkosott, aki a múzeumi könyvtárba járt melegedni, akinek özvegy édesanyja volt, neveletlen kistestvérei, szende, várakozó kis jegyese: abból ember lett.
A szegény magyar diák száz esztendő óta a legszimpatikusabb figurája az életnek; ők a sápadt nyurgák, a kis köpcösek, a pápaszemesek, a rojtos gallérúak; akik kis szobákban laktak, néha a hentesnél is vettek vacsorát, akik írnokok voltak, egymástól tanultak franciául és angolul; ők, a koldusdiákok, a kosztosok, a Sándor utcai tüntetők, a Jogász-kör újságolvasói, a pénztelenek; ők, a bizakodó ifjúság reményével, bátorságával eltelt fiúk, akik szekereken, esetleg gyalog jöttek Pestre, talán csak egy ajánlólevél volt a kezükben, vagy egy távoli rokonuk házmester volt a Gyep utcában… a kedves, szegény diákfiúk: egykor mind megtalálták helyük Magyarországon. Ők lettek a hírneves ügyvédek, gazdag orvosok, képviselők, lapszerkesztők, tanárok; ők lettek a magyar intelligencia, amelyből ennek az országnak mostani képe formálódott; ízlésük, tanultságuk, meggyőződésük, minden életnyilvánulásuk tanuló korukban ragadt rájuk: kifejlődött, és elkísérte őket az életben.
Nagyon fontos dolog az, hol találja az embert a huszadik esztendeje. A húszesztendős fiú már lát, hall, tud, és magában emészt. Erjednek benne a könyvek, élettapasztalatok bölcsességei. Már látja magát201 álmában szolgabírónak vagy doktornak; már világosan álmodik, hogy milyen hazafi vagy reformátor leend, Széchenyi után megy, vagy Marxot és Bebelt olvassa. A húszéves fiatal fa dereka keményedik, érzi az életet, a nyugati szél már lengeti leveleit. Már eldőlt sorsa, hogy egy falusi paplak udvarán a békének és a csöndnek szenteli életét; vagy prókátor lesz Pesten – esetleg államférfi…
Makacs, kemény, önfejű közéletünk az elmúlt évtizedekben; lappangó maradiságunk az irodalomban és művészetekben; dacos magyarságunk, függetlenségi vágyaink, gyönyörű nemzeti álmaink és epesztő ideáljaink, Kossuth Lajos és Irányi Dániel – a szegény diákok szobácskáiban születtek, növekedtek, világítottak a lámpásban, és gyújtogattak a képzelemben.
A vagyonos magyar ifjú a szülei házból nemegyszer szállott a bécsi Therezianumba vagy Oxfordba. Ők olvasták a Pitteket Angliában; Párizsból a Napóleon törvénykönyvével jöttek haza; svédektől tanultak, és Heidelbergben egyetemre jártak. Széles látókörükkel, idegen nemzetek ideáljainak ismeretével, világnézettel, amely a bonni diákegyesületben vagy az etoni főiskolában szűrődött beléjük – gyakran szembetalálták magukat a hazai viszonyokkal, szegény magyar diákok ideáljaival, akik itthon, Debrecenben vagy Pápán, Pesten vagy Kolozsvárott koplaltak, tanultak, Werbőczyt, Petőfit, Rákóczi Ferenc történetét, Kossuth Iratait, Grünwald Béla könyveit, Bartha Miklós vezércikkeit, Csávolszky Egyetértését olvasták, és hitük, meggyőződésük az volt, hogy nyugat felé a Lajtánál, keletre Brassónál vége a világnak; nemzeti életet kell élnünk, hogy fenn maradhassunk, magunkból kell meríteni az ideálokat, és a temetőkben fekvő nagyjaink sírhalmánál letenni az esküt, őket soha el nem felejtjük. Politikai hitvallások, egész életre elválasztó nézetkülönbségek, gyűlölködések apáink életében azon alapultak, hogy ifjúkorában az egyik Párizsban, a Szajna-parton Verlaine verseit olvasta, míg a másik a pataki kollégiumban Tompa Mihálytól A madár fiaihoz című költeményt szavalta az önképzőkörben.
Deák Ferenc Kehidára járt nyáron falusi udvarházába, Irányi Dániel Nyíregyházára Meskóékhoz, az öreg Tisza is Geszten szeretett üldögélni, a kertjében. De már évről évre többen keltek át a csatornán, hogy a British Múzeumban búvárkodjanak, a képviselőházat parliamentnek nevezték, a vatikáni könyvtárban ástak a műtörténészek,202 a legmodernebbek leborotválták a bajuszukat, de Nyíregyházán még megverték azt, aki először tett köcsögkalapot a fejére.
Nagyon fontos dolog, hol találja az embert életének huszadik évfordulója.
Ámbátor nem lehet sajnálni a régi magyar diákokat. Ők nem éheztek annyit, mint a maiak.
Nem volt háború, és Magyarországon minden kémény füstölgött délidőben.
A régi diáklegendák tele vannak jószívű, jól főző kosztosasszonyok nevével. (Ma, a világháború második esztendejében sem tudom elképzelni, hogy Debrecenben éhezni engednék a szegény diákokat.) Mendikánsok, szuplikánsok, vén diákok ajkán fennmaradtak nevek, asszonyok neve, akik tejben-vajban fürösztötték a tanulóifjúságot. A Petőfi Zoltán háziasszonyáról, a koldusdiákok kosztosasszonyáról, jól főző falusi papnékról, derék földesasszonyok jószívű cselekedeteiről legendák jártak a kollégiumokban. A diák drága, jótékonyságra, etetésre való fogalom volt a régi Magyarországon. Csokonai könnyű szívvel indult világgá Debrecenből, minden ház ajtaja barátságosan kinyílik előtte Magyarországon. A régi Pestre tíz forinttal jött a tanuló, valahol, valamiképpen elhelyezkedett. Még zongorázni is tanították a jóságos belvárosi dámák, a házikisasszony megvarrta a gallérját, és titokban néha megcsókolta.
Ó, szépséges régi belvárosi házak, hol a kosztos diák szájáról tanulták a nők Petőfi verseit! Minden lányos háznak megvolt a maga diákja. Évek, évtizedek múltán a körorvos, ügyvéd vagy szolgabíró tárt karokat talált Pesten, ha a régi belvárosi házakba bekopogtatott. Új diák ült a régi tanulólámpa mellett, de a nők jószívűsége, a polgárok kedélye mit sem változott. Egy kedves, ábrándos gondolat mindig elkísérte a diákot abból a házból, ahol tanuló volt, messze, a nagy életbe. Nemcsak az emlékkönyv őrizte meg nevét, hanem a szívek sem felejtették el. Nagyon költői életmód vala Pesten egykor ifjú tanulónak lenni, belvárosi polgárcsaládnál lakni, ahol a nők esténkint zenélnek, regényt olvasnak, és a Váci utcai ablakból a holdat látni a budai rác templom felett.
A szívek romlottak el, vagy az élelmiszer kevesedett meg?
Költőietlen, csüggesztő állapot, hogy a jövendő generáció ifjúsága, a szegény, sápadt, nyurga és köpcös fiúk éheznek az egyetemen. Ezt talán mégsem szabadna eltűrni a rengeteg igazságtalanság között sem, amelyet a háború felidézett.
A fiúknak enni kell adni, bárkinek, bármiképpen…
A polgármester, hallom, már gondjaiba vette az éhező diákoknak egy részét. De valamennyiről ő sem gondoskodhatik.
A polgárság gondja legyen, hogy a fiúk ebédeljenek. Még mindig sok asztalt megterítenek déli harangszóra Pesten. Tegyenek az asztalra még egy terítéket. A gazdag, nobilis belvárosi polgárok utódai, a nagymamák unokái (akiknek egyszer Petőfi és Vasvári Pál udvarolt), ahol régente a szegény diákok laktak, az egyetem környékén tárják fel barátságosan házuk ajtaját.
Vigyázzunk az ifjúságra, amely még itthon van.
(1915)204
