A gyermekkori hősök bukása
A gyermekkori hősök bukása
A magyar ellenzék vezérei új emberek, új társadalom eljövetelét jósolják a képviselőházban, amely társadalom napirendre tér fölöttünk, itthonmaradottak fölött, ha nem viseljük magunkat az új kor kívánalmai szerint. Bizonyos, hogy e nagyszabású kortársunknak, a magyar pesti Mirabeau-knak most is igazuk van – hisz születésünk óta mindnyájan reménykedünk az új idők eljövetelében, s minden valószínűség szerint a következő esztendők nemesebb, tartalmasabb lelki áhítattal, ízesebb testi kenyérrel, az utópikus álmokhoz közelebb fekvő érzelmekkel látják el a társadalmat, mint közelmúlt sivár korunk, midőn derekabb férfiaink napról napra halogatták, hogy kivándorolnak az országból.
A boldogtalanok és szegények országa szép hazánk. Az álmok országa, ahol mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat. Tüzes ambíciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztulnak el részvétlenül. Az emberi butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel diadalmaskodott. Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát, amely majd felgyújtja a bedeszkázott agyvelőket. A forradalom helyett jött a háború, a lövészárok, a magyar katona világraszóló dicsősége, a váci huszárok rohamozása, az uzsoki öreg népfelkelők bajonettharca, a magyar baka megdicsőülése Szerbiában, a galíciai vár éhínsége, megvakult tüzérek kezébe a tapogatózó botocska, az öreg Désy Zoltán halálmegvető bátorsága, itthon a rossz kenyér, a posztócsaló, az árva gyermek, a gyászruhás hölgy, a féllábú katona: ez következett az időben, miután a Váci úton a proletárok már felgyújtották a benzineshordókat.
Minden új lesz a háború után. Az emberek, az asszonyok, a gyermekek, a tollak, amelyeket választáskor a kalap mellé tűznek; a világfelfogás; magánéletnek, kényelemnek, pénznek túlértékelése, amely egy dögvészt vagy háborút nem látta országban idővel kifejlődik142 dik; a polgári karosszéknek imádata s a tyúkleves az ebédlőasztalon; nők selyemharisnyája, férfiak beteges előretolakodása a közpályákon; az üresfejűek lármás érvényesülése és a tehetségek hátraszorítása; az ostoba gőg és megvetés, amellyel az Andrássy útján vagy Kisújszálláson értékelték egymást a magyarok; a pénznek mindenhatósága s a büntető törvénykönyv dicsekvésre méltó, elismerést kiváltó megkerülése a vagyonszerzés útján; a családi tisztességtelenség és leánykereskedők, uzsorások, félkézkalmárok furcsa megbecsülése, amely országunk fővárosában lábra kapott; a nők operettkedélye és szegény lányok epedő tekintete a meggazdagodott ringyó kocsija után; a férfiak megkomolyodása, elgondolkozása az elmúlt háborún és a csalásnak dühös üldözése, mert az ellenség valódi, gyilkos golyókat lőtt a mellekbe, míg itthon hazug szavakat, frázisokat, elvetemült, körmönfont gyalázatokat szőttek az írók, politikusok, vezérek: – minden megújhodik e bibliai megpróbáltatások után.
Nagyon kíváncsi vagyok már a féllábú káplárra, aki végigverekedvén a háborút, először nem kap kenyeret Magyarországon!
Egyelőre csupa istenfélő, istent megismerő katona jön hazafelé a csatamezőkről. Olyan szelídek, mint a bárányok. Elmentek mint komor, mély hörgésű bikák, élesre fent csatabárdok, a szívben mennydörgő keserves káromkodások: és mint szent életű, réveteg lelkű, halálosan elcsendesedett, kézlegyintéssel vagy főbólintással mindent elintéző férfiak térnek vissza. A srapnel vonítása még a fejük fölött hangzik, midőn éjszakánként felriadnak a kórházi ágyon; a borzalmas tél mint dermedt kísértet álldogál álomtalan szemük ablaka előtt; a lövészároktól kétlépésnyire érzik még magukat, s ha elszenderednek, a gépfegyvert hallják messzire kattogni, s golyók fütyülnek különös, hízelkedő hangon a fülük mellett, mintha mindig azt mondanák: „fiú”, fiút keresnének.
A harag és az ökölbe szorított felindulás, amely az augusztusi katonavonatok mozdonyainak vérvörös szemében végigrohant a magyar tájakon, mint rosszalkodó kiskölyök elaludt fekhelyén, síró szemére szorítván ökleit. Már elmúlt a homloktüzesítő, szívet rázkódtató dühös indulat, amellyel a bajonett az ellenség szíve táját kereste.
Megtanultuk a kitartó, szigorúan önfegyelmezett háborút, a takarékoskodást az emberpusztító orkánban, a jajnak elnyelését és Isten143 nevének nem hiábavaló emlegetését. A hadviselt katona megannyi megkomolyodott, megbocsátó, bölcs férfiú, aki a szenvedésekben, nélkülözésekben, a mindennapi vendégeskedésben a Halál terített asztalánál elsősorban az életnek túlságos fontosságát elfelejtette. (A régi, rossz világbeli regényekben az oroszlánvadászt látták ilyennek a fiatal kisasszonyok, aki biztos magasságból, fa koronájából lövi a sivatag királyát. Vajon hová törpül az oroszlánvadász hősiessége a székely bakák bicskarántó, puszta kézzel fojtogató rohamozása mellett?)
A harctéri katona oly ismeretségben van a halállal, mint a kórházi orvosok, akik megszokottan, felindulás nélkül végzik teendőiket a haldokló körül. Ifjúkoromban sokszor gondolkoztam az orvosok lelkivilágán, akik, véleményem szerint, a parlamenter szerepét töltik be a halál és az élet mezsgyéjén. Vajon, mikor arra kerül a sor, hogy maguk is meghaljanak, mint annyi sokan, akit gyógyítani próbáltak, mint akinek pulzusát, szívverését hallgatták, leheletét megvizsgálták; a meghalást bizonyosan úgy ismerik már, hogy a haldoklás egyes momentumai többé nem újszerű dolgok előttük; mintha már sokszor-sokszor végigmentek volna azon az úton, amely a költői kedélyek szerint tamariskabokrokkal van szegélyezve, és félreeső mellékutacskája egy nagy kertnek, ahol az élet majálisa folyik; a táncban, énekben, zenélésben, szerelmeskedésben elfáradt lovagokat és hölgyeket az orvosok a szomorú bokrok között a sötét vasajtóig kísérték, amely felnyílott a delikvens előtt, de maguk kívül maradtak, és visszatértek az ünnepélyre – gondoltam magamban régente, ha télszagú, zúzmarás bajuszú, öreg falusi körorvost láttam leszállani szánkójáról, vagy a professzor aranykeretű pápaszeme fürkészve tapadt azon férfiú szemébe, akit legjobban szerettem. A halál bölcsészei voltak ők a képzeletemben, akiket atavisztikus gyöngédséggel tiszteltem, hisz a leghatalmasabb urasággal, a halállal vannak mindennapi ismeretségben, mint más ember a kisasszonyokkal.
A harctéri katona, aki fekete-veres országutakon, elesett bajtársakon át gázolt, látott maga körül elhalványuló homlokokat, szemeknek sajátságos végső tekintetét, különös torokhangok hallatszottak utána az erdőszélről, és nyugtalanító nyögések maradtak el mögötte a pusztaságon, míg ő maga mind előbbre ment, közvetlen közelségébe a halálnak, éppen olyan sajátos, rejtelmes lelkű lény polgári világunkban, akit e percben csak fürkésző tekintettel vizsgálhatunk, mint144 aki valamely nagy veszedelemből, égő házból, mély folyam örvényéből, gyilkosok kése elől megmenekedvén, itt áll előttünk, mintha mi sem történt volna vele. Mintha már kezet fogott volna a halállal mindegyik, és érezte volna a másvilági ember markának kemény szorítását. Ők már tudják, hogy milyen a halál, van-e szakálla, hangja, teste – vagy csak egy végtelen melódia ő, amely a fülekbe hangzik, mint hosszú vonónak húzása a kifeszített hegedűhúron, amelyet láthatatlan kéz stimmel a messziségben – vagy egy furcsa elborulás csupán a halál, amely a legvígabb kedélyállapotban gondtalan, életvéget nem gondoló, befejezést nem hivő, szinte az örök életet sejtő embert meglátogatja, mint augusztusban (1914-ben) hirtelen elborult a nap a Duna fölött csónakomban, a partok elcsendesedtek, különös, hűvös barnasága lett a folyónak, a fecskék lankadtan ereszkedtek alá, és a visegrádi várrom fekete halottasházként állongott a hegyormon: a napfogyatkozás szörnyű, szívverést csöndesítő borulata vonult a tájon:… ilyen a halál? Gyermekkoromban az orvosok sem feleltek tudákos kérdéseimre, és most hallgatnak a katonák is, akik az életbe visszatértek a másvilágról. Mintha Dániel próféta rejtélyes kinyilatkoztatása volna minden szó, amelyet a harctérről visszatérő katonák szájából hallunk. Keveset beszélnek, nem türelmetlenek, nem panaszosak, sem haragosak, sem bánatosak, mosolyognak a féllábúak, amint a menetszázadot látják a kórház ablakából, és jajszó nélkül üldögél helyén a vak katona. Valamely furcsa, nagyszerű embertípust látunk magunk előtt, amelyről eddig fogalmunk sem volt. Mintha a holdból jöttek volna ők valamennyien, akik a hosszú háborúból vissza-visszatérnek. Mintha tökéletesen elfelejtették volna régebbi, velünk együtt folytatott küzdelmes polgári életüket! Mintha már nem törődnének az itthoni életnek ezer kellemetlenségével, apró szekatúrájával és anyagi gondjaival, amelyek egykor előttük is akadályokként álldogáltak. Mintha egy másik, ismeretlen világból jönne a harctéri katona, ahol mindennek leszállott értéke, az életnek, szerelemnek, pénznek, előrehaladásnak; egy utópiából jön a katona, ahol mind megjavultak az emberek, mert rájöttek, hogy nem érdemes rossznak lenni, nem érdemes szomorúnak, sem jókedvűnek lenni, semminek sem hangosan örvendezni, vagy oktalanul búsulkodni, csupán szelíd, csendes, megadó mosollyal bízni az Istenben, az örök Jóban, az élet Végtelenségében.
„Mindnyájan zarándokok vagyunk!” – mondta nekem egy katona,145 aki kilenc hónapig volt a csatában, és azelőtt talán sem a „zarándok” szót, sem értelmét nem tudta. Hol tanulta? Limanovánál egy apáca szájáról, vagy nyakig eltemetve hóban, a Kárpátok között?
Azt hiszem, hogy jelen időben még nem törődnek valamely túlságos mértékben a harctéri katonák azzal, hogy lesz-e választójoguk a háború után. A politikai dolgok jelentőségét elfelejtették, mint a kényelmes ágyat vagy polgári jólétet. Bizonyosan köszönettel vették volna a nemzet köteles elismerését, de hogy nem kapták, azon sem búsulnak. Egyelőre más dolguk van, mint azokkal törődni, akik az országhatár megvédését rájuk bízták, de voksot nem akarnak adni. Majd, ha egyszer valamennyien hazajöttek, ha a mostani álmodozó, másvilági hangulat, a hősök és a szentek emberfölötti kedve lemúlik róluk, ismét emberek lesznek, rossz vagy jó emberek, kicsiny szenvedélyekkel, igazságtalanságokkal, bántalmakkal törődő emberek: ha eszükbe jut, egyetlen rohamozással beveszik az alkotmány sáncait, mint a gorlicei magaslatokat.
A régi hősök – szinte a gyermekkor messziségéből – úgyis megbuktak mind e háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképpen összekeveredett; megbuktak az „urak” és „parasztok”: többé tán sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabírák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a tiszteletre méltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a „jó üzletember”, akit csaláson kaptak, és a nagy keresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmű asszonyok kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány, a léha szerelem és a szerelmi bánat s öngyilkosság. Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Vajon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és félkarúaknak? Csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják lábukról, s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.
A katona még messze jár. Még dolga van. Győzelmet kell befejezni. De közeleg az idő, mikor elindul hazafelé, és felocsúdik háborús kábulatából.
(1915)
