Alvó nők városa
Alvó nők városa
Kél a hold, az éj lovagja…
Petőfi
Le Sage, aki a sánta ördög kalandjait írta, midőn a nemes lovaghoz egyformán illett a toll- és tőrforgatás, egy helyen azt mondja Madridról, hogy e város az éjszemű szenyórák városa. S valahányszor ez a régi regény a kezembe került, egy láthatatlan zenélőóra rágyújtott a D. Sebastian megnyitójára.
A sánta ördög tudvalevőleg egy fiatal főiskolai tanulót pártfogásába vesz, és éjszaka a templom tetejére viszi. Az ördög intésére eltűnnek a házfedelek a madridi házakról, és a tanuló kényelmesen, okulva, mulatva tapasztalva látja, hogy mi történik a városban a házak falain belül. Régen olvastam először a vén könyvet, és sohasem tudtam végleg elfelejteni a madridi templom tetejét. Olykor, midőn unatkozva vagy ábrándozva hevertem, eszembe jutott, mily kár, hogy a sánta ördög sohasem vette útját Pestre. Én volnék a fiatal tanuló, és a Bazilikáról vagy a jezsuiták vörös tornyáról meglátnám éjszaka magam alatt Pest titkait. Különösen az időben járt sűrűbben eszemben a madridi ördög, midőn egyik vagy másik hölgyismerősöm foglalkoztatta a gondolataimat – hisz mindnyájan voltunk egykor nyugtalankodó fiatalemberek! Ilyenkor legszívesebben a vörös torony tetején üldögéltem volna, hogy figyelemmel kísérjem az ismert hölgy lépteit, cselekedeteit, gondolatait, midőn egyedül van szobácskájában, amely Gretchen szobájához hasonlított. Vajon csakugyan elmerül szép szemevilága a varróasztalka felett, mint írta, hazudta, vallotta? Vajon kiért imádkozik, midőn ágyában estve összekulcsolja kezét? Valóban a salamancai egyetem tanulójával álmodik, vagy Don Pedróval, ami Bartók Lajosnak volt az álneve?
Ah, a sánta ördög elkerülte a magyar fővárost, és körülbelül húsz esztendő múlott el szenvedésben, csalódásban, meghasonlásban, amíg a sánta ördög segítsége nélkül is betekinthettem a házak falai mögé. Pedig ezek a pesti háztetők, reggeltől estig nyitva álló kapuk, hangos106 folyosók, fedetlen erkélyek és az itteni életmód, amely a lakosságnak csaknem a felét az utcán, a kávéházban, a sétatéren, a színházban és a templomban hempergeti: látszólag mily kevés titokszerűséget rejteget!
Madridban a senorok – egykor – színes, átláthatatlan üvegtáblák mögött, gondosan elfedett erkélyeken és bezárt kapukon túl tartogatták szenyóráikat. Ugyancsak vigyázatosan kell bánni az éji zenével, bőven az arannyal és biztosan a karddal, hogy a senor-gazda álmát ne zavarja az erkély alatt nyugtalankodó fiatal úr. A rendőrség a hosszú kezű szent védelme alatt és alabárddal felfegyverkezve alattomosan követte a lovag lépteit a mellékutcán; azonkívül egy nevezetesebb hölgyért más lovagok is rajongtak, akik ruganyos csuklóval adták a halálos tőrdöfést, ha erre szükség volt. És a szenyórák maguk is féltek a falusi száműzetéstől, a cordovai ősi háztól, az estellai falusi birtoktól, esetleg egy hegyi zárda magányától. Jól vigyázott mindenki a városban, amíg a halálos szerelemre eltökélte magát.
Pesten senki sem vigyáz a nőkre.
Pedig e városban szebbek, észbontóbbak a nők, mint bárhol a világon. A színházi látócső vagy az utcai szemlélődés lépten-nyomon elibénk sodor nőket, akik minden megerőltetés nélkül lehetnének akár mór hercegnők ama letűnt, szép országban, és tudakozódásunkra az derül ki, hogy még egyetlen férfi sem lett értük öngyilkos a főutcái templom lépcsőjén. A kalapskatulyát szevillai táncosnő viszi a házhoz, a divatáruüzletekből kifogástalan termetű ladyk néznek szórakozottan a közömbös férfiakra, amíg a cérnafoszlány szép fogaik között marad, a trafikban, a zsidó hentesnél, az újság kiadóhivatalában, az ügyvédek irodáiban, az írógépek mellett és mindenfelé a szűk hivatalokban tömérdek gyönyörű nő található Pesten, akikért az éjszemű szenyórák városában is estétől reggelig dolgoztak volna a toledói pengék a férfiak selyemmellénye körül, míg fővárosunkban észrevétlenül, figyelmen kívül, legfeljebb kalandos öregurak által értékelve mendegélnek finom lábaikon, és céltalanul lebben a szoknyafodor az őz-boka felett.
Mintha megcsömörlött volna a város a sok szép, drága nőtől, mint a krevettől a rákhalász.
Estve vagy délben, midőn a fiatal nők elözönlik a pesti utcákat, mint valamely csodálatos dunai áradás, amely Szentendrénél vagy Vácnál elszakította egy titokzatos virágkertész telkét, a sok magányosan107 lépkedő leány látásán elgondolkozom. Vajon ezentúl mindig csak festett bajuszú, kalandos öregurak tűrik fel a nadrágjukat értük az utcasarkon? De még azok se mindig, hisz válogatni nem lehet a csodálatos, panorámás, ezeregyéjszakás bőségben. Szindbádnak kellene lenni, csodahajósnak, aki számos utazást tett a világ körül, és a tapasztalatoktól oly fehér lett a szakálla, mint a Himalája hava, hogy megmondhatnánk, ki a legszebb nő Pesten? Erről kellene egyszer megszavaztatni a polgárságot, hogy végre tudnánk magunkat mihez tartani.
A belvárosi dáma vékony talpú cipőcskéje, diszkrét, templomok oltárairól kölcsönzött orgonaillata, nyugtalanítóan simára fésült haja és szenteltvíz-tisztaságú arca; – a lipótvárosi hölgy keleti szőnyegek arabeszkjeiről lopott metszésű szeme, teljesded fehérsége nyakának, termetének kispapok álmaiban, Szent Ágoston irataiban szereplő lágy vonalai, szájának ázsiai füstölőkből való lehelete, dús hajzata, amelyre mellbeteg költők gondolnak szendergésükben a klinikán? – a körúti szívtolvaj, akit az Andrássy út sarkán londoni ladynek, a New Yorknál Párizs gyermekének, a Rókus Mária-szobránál lembergi eleganciájú delnőnek láttunk; – ők mind, a feketék, a déli tengeren kormány nélkül bolyongó vitorlás matrózainak kábult énekléséből, ők, a szőkék, a haldokló szibériai bányász álmából, aki utolsó pillantását egy szőke Mária-oltárképre veti és ők, a többiek, a hervadt kankalinszínűek, a vöröshajúak, akiknek feje körül mintha a mesék piros szemű baglya röpködne, és lovagi halálról huhogna: vajon melyik közöttük az igaz, akiért hadba mentek Pestről a fiatal és érett férfiak? Akiért az ágyú dörög, és láb nélkül csúszik a népfelkelő? Ki tud most jól imádkozni közöttük? Ki érdemli meg közülük, hogy a zászló visszatérjen, a népfelkelő újra karjára vegye gyermekét, és ismét végrendeletet írjon a civillé lett arany-érdemkeresztes, szerelmes ifjú?
Nem kell félni. 1915-ben a nők alusznak Pesten. A sánta ördög a vörös torony tetejéről hiába mutatná előttem a város titkait, semmit sem látnék egyebet, mint amit az utcán, a színházban, e nyílt életű városban mindenütt észrevehetek: az alvó nőket.
Leghamarabb a szemük aludt ki.
Emlékeznek önök a pesti szemekre?
A kíváncsi, mohó, szomjas, kandi, kacér, néha ledér szemekre, amelyek hölgyeink arcából világítottak?
Régente – még a háború előtt – a lembergi fogadó mellett a108 keskeny gyalogjárón, templomos Krakkóban, a régimódi cukrászbolt táján és a Balkánon, Szaloniki Grand Hotelje körül láthattunk mohó, nyalakodó, kíváncsi asszonyszemeket, amelyeknek mását Pesten gyakran megtaláltam.
A hosszadalmas, titkosan lobogó, regényt, kalandot, gyilkosságot, holdas éjjelt, bűnös találkozást és aranymívesbolt kék bársonyából vakító drágakövet elmondó pillantások, amelyek bizonyára mindenkit értek már Pesten, aranyozott hintáján a város egyetlen pasáját, a szép lovagot és nagyatyámat, aki honvédmenedékház parancsnoka volt, elmúlta a főváros területéről.
A tükörbe nézek. Tán Rip van Winkle módjára derékig érő kenderszakállam nőtt? Ó, nem, barátaim, ismerőseim mondják, hogy „szemmel dolgozni” (megbocsássanak!) többé nemigen lehet a fővárosban. Az itthonmaradt férfiak szeméből aludt ki a piciny lámpás, amely hol kéken, hol zölden vagy pirosan villant meg a sötétségben, mint a pályaudvarok mélyén a jelzőlámpák, midőn valaki elutazásra készen, a vonatját várja? És kiválaszt magának egy lámpát a sok közül… Vagy a nők fátyolozták be a szemüket, mint nagy hazafiak temetésén az operai kandelábereket?
A szemek elaludtak. Réveteg, messzenéző, imbolygó, távolba gondoló szemeket látni. A fáradt aggodalom, nyűtt bánat, régi hegedűnek leereszkedett húrján hangzó bágyadt zenehang: ez van a nők szemében.
Majd a mozdulatuk, a járásuk, furcsa testtartásuk is változott. Egy merészebb lábmozdulattal, egy derék hátrafeszítéssel, nyaknak, vállnak mozgatásával és a sok ezer meg ezer testi bájjal, amellyel tavaly, vagy azelőtt térdre parancsolták a férfiakat: manapság alig találni nyomát.
Fekete ruhában járnak.
Messzire néznek.
Vajon mire gondolnak igazán?
(1915)109
