Barátaim ruhája és lelke
Barátaim ruhája és lelke
Valamikor csak fákat, virágokat és madarakat ismertem. Az emberekkel későn barátkoztam meg; most nem akarok arról írni, Asszonyom, hogy érdemes volt az emberekkel megismerkedni? Ugye, mi tudunk felejteni és megbocsátani, és mindjárt ott kezdhetjük új ismeretségeinket, hogy nyomban elfelejtjük s előre megbocsátjuk. A legnehezebb dolog könny, fájdalom és harag nélkül élni. S mindezeket az emberek ismeretségének köszönhetjük. Habár nevetni éppen úgy lehet az embereken, mint szomorkodni. Kár, hogy mire megtanulunk nevetni, könnyeink régen elfogytak.
Régi ismerőseim: a fák egyforma hűséggel köszöntének, ha télen vagy nyáron elhagyom a fővárost, és elindulok fákat keresni.
(A pesti és budai fák nagyvárosi lények. Sohasem hallottam Pesten a fákat zúgni, sóhajtozni, érzelegni, temetői kósza lelkek hangjain zokogni. Azt lehetne mondani, hogy a pesti fa üzletszerűségből foglalja el helyét, mint az egykori lótartó dunántúli gazda, tönkrementével, a konflis-állomáson: egyiknek sincs gyönyörűsége, igazi öröme a foglalkozásában. Pedig milyen magasztos állapot jegenyének vagy nyárfának lenni folyópartokon, halk erdőkben, falusi országutakon. A fa itt végigélvezi életét, mint a lovat, a szerszámot, a kocsit, az ostort szerette és élvezte valamikor az a lelketlenné, pesti üzletemberré válott konflis-kocsis, amíg lova volt valahol egy dunántúli faluban.)
Nyaranta eszembe jutnak nagy fák, amelyek majdnem oly fontos szerepet játszottak az életemben, mint a tanítóm, Herskovics, vagy első szerelmem, Stuart Mária királynő. Lássuk csak, mi történt velem és a nagy fákkal, amíg az embereket nem ismertem.
Minden bokrot, minden fát ismertem – mondja a szólásmondás – azon a helyen, ahol születtem. A fák együtt nőttek velem, mert az idő tájt szokás volt fákat ültetni a gyermek világrajövetelének emlékezetére.171 Egy öreg hölgy, aki szerette a regényolvasmányokat és a miniatűröket, temetőben nyugvó férfiakat és barátnőket, akiknek különös keresztnevük volt – Fruzsina és Iduna, mintha egy ódon divatlapból lépnének az előtérbe –, a romantikus öreg hölgy hat akácot és hat eperfát ültetett azon szeles, esős esztendőben, mikor a világra jöttem.
„Az én fáim” – gondoltam magamban, amint az akácok túlnyúltak a vidéki ház tetőzetén, és az eperfák kinyújtogatták karjaikat, megizmosodtak, különös és érthetetlen alakban bocsátották széjjel ágaikat, hogy őszi estéken, levélhullás után bőségesen lehetett gondolkozni azon, hogy honnan vették meglepő, nem egyforma alakukat a fák?
Miféle törvények szabják meg a fák formáit, figuráit – miért szomorú alakja az egyik fának, hogy a vándorló régi börtönökkel és nyakára szoruló zsineggel álmodik alatta; mintha egy bús kísértet kertészollója nyesegette volna a fa gallyait éjszakánként, és a felhőből az eső hullott reája, mely özvegyasszonyok és árvák könnyeiből lett?
Miért vannak víg fák, amelyeknek alakja a szemnek kedves, derítő és andalító, amelyeket a szerelmesek önkéntelenül felkeresnek, és a fa szeme fiatal nők derekáról mintázza meg saját alakját, hogy később azt lehetne gondolni, hogy egy óriásleány lépkedett át egyszer a tájon – holdtalan sötétségben –, és az szülte a fát magához hasonlatosnak?
És a mulatságos fák, a korhelyek és öngyilkosok barátai, amelyeket, ha észreveszel útközben, vidám csárdák – a „Zöldfához” címezve – jutnak eszedbe, friss sörnek a szaga jár a fa körül, és valahol a fa tetején piros nadrágos hangászok muzsikálnak? Mintha az ország valamennyi korhelye a jókedvű fák alatt szundított volna, és a vándorlegény dalt énekelt, mielőtt megkötötte volna a hurkot a legalsó ágra! Ó, ezek az útszéli fák többet tudnak egy könyvtárnál az életről, a nappalról, a furcsa éjszakáról, amelyben hallgatagon őrködnek, látják a felhőket úszni az égen, a földön a virágot nőni, és hallják, hogy miről beszélgetnek az emberek távollétében a korhadt feszületek, régi hidak és szűzleányosan lélegző rétek.
És az emlékezetes fák, amelyek sem szomorúak, sem vígak, hanem komolyak, csöndesek, elgondolkozottak, mint maga az élet. Nyugalmas tölgyek, amelyek karosszékben üldögélő, télszakállú férfiak számára példázzák az életet. Rezgőnyárfák, amelyekben egy hervatag, őszialma illatú asszonynak az utolsó szerelme játszik mélabús fuvolán. És a diók, amelyeknek derekában valaki lakik, és csendes délután172 halkan mondja ki a neveket, mintha a mértéket diktálná az asztalosnak.
Régi estéken, őszidőben, gyakran elnézegetem a fáimat, a háziállat-szelídségű epreket és a hűséges, nagyfejű izmos csatlósokhoz hasonlatos házőrző akácokat. A zúgásuk, a mesélgetésük, furcsa alakjuk elbűvölt, és arra gondoltam, hogy éjféli holdfényben hosszú orrú boszorkányok ülnek az eperfa csúcsán, akik a selyeminget fonják, szövik a leány részére, aki majd egyszer meggyilkol. A lombjavesztett fáról babonás borzongással hallottam pókfonálos reggelen a kuvik hangját, míg leszállt a téli dér, és a cinkék klarinétja megszólalt.
A gyermekkor borongós őszi estéi óta sok minden megváltozott, Asszonyom. A mesék és az álmok – e furcsa gnómok az élet bazárjából – elkoptak, összetörtek. Hitek, szenvedések és különös reménységek hagyták el házunkat siratás nélkül. A csalódás, mint egy keserű, pipaszagú vén szomszéd kocog át délutánonkint. A csodálkozások vásznát elragadta a gyors hegyi patak. Az ember végignéz a poggyászán, és régi fogkefe alakjában találja meg ideáljait. És a kedves emberek meghaltak, új, idegen, hideg figurákkal kellene megismerkedni, akik esetleg az öszvérnyomból ittak még, midőn gazdag kereskedő korunkban keleti kincsekkel megrakott tevével az országúton haladtunk; itt-ott elhullott egy kláris, amelyet jó vagy rossz leány nyakára szántunk, és most csodálkozás nélkül láthatjuk, hogy az egykor értéktelennek hitt nyaklánccal ékesített ismeretlen nők táncolnak a vásáron.
Az életnek sajátságos ajándékai közül a fák megmaradnak, sőt hívebbek az öregedő emberekhez, mint a legrégibb szeretők. A fák most is olyanok, mint régen, mintha nem is éltünk volna, mintha nem is jöttünk-mentünk volna, mintha nem is sírtunk volna: a fák ott mondják tovább az elbeszélést, ahol elhagytuk őket, midőn a csizmaszárak és asszony-harisnyakötők első, gyermeki látása után feljebb növekedtünk, hogy a térden felül is megismerjük az embert, mint H. G. Wells suszterének a fia.
A fatetők, a csúcsok a jegenyén ma is összehajlanak a felszélben, mint különös, érintetlen leányok, akik csak hajladozni, simulni, ölelkezni tudnak. Az útszéli fa a kocsmák örök jókedvével várja a vándorlót, és a komoly tölgyek, gondterhes hársak úgy viselkednek,173 mintha Rákóczi Ferenc üldögélne alattuk. A szerelmesek fái – a különösek, a betűkkel, szívekkel, pihenő padokkal megjelzettek – ma is kiteregetik aranyszínű leveleiket a hervadt fűre vagy a nyári napfényre, mintha semmi sem változott volna az életben. A csizmaszáron és a harisnyakötőn felüli ember nem érdemes arra, hogy miatta vígak vagy szomorúak legyünk. A fák szinte bibliai közönnyel zúgnak a nyári szélben, bármit mondtak vagy cselekedtek az emberek. Ők a maguk életét élik, ártatlan, harmatfürdős és örök életet, amely nem tudja, hogy a csóknak más íze van, mint a kötélnek – a hozzájuk menekülő emberektől nem kérdeznek sem betegséget, sem nevet. Zúgnak, susognak, hajladoznak, éjjelente őrködnek az alvó fölött, figyelemmel kísérik a felhő útját és a vándorló legény álmát. S a szélben öröktől fogva ugyanazon érthetetlen csodálatos dalt éneklik a falevelek között lakó kis lelkek, amelyeket mindig énekeltek. És a gyönge gallyak összehajlanak, mintha a nők manapság is tőlük lesnék el a táncmozdulatokat. Éjjel halkan suttogják a világ történetét, nem törődnek azzal, hogy csak egyetlen ablak van nyitva messze tájon, ahol egy boldogtalan lélek két karjára hajtja a fejét. A fák az ablak előtt huhognak, sírnak, mint vidéki temetők mentén a szél, midőn éjszaka egy percre megáll a személyvonat.
(1915)174
