Bujdosó magyarok és fogoly magyarok
Bujdosó magyarok és fogoly magyarok
Nagykállón, ahol a forradalom előtt festették zöldre a kerítéseket, és a fogadóban, a vendégszobában a mestergerendáig ágyalták a dunnákat, párnákat az ágyakban, a kocsmárosné lányát Fanninak hívták, birsalmaillata volt a hajának, a szeme a szultánák ékszeres ládájából való, az ajka felett kékes árnyék, mint Aladdin meséjében az éjjeli égboltozat: a fogadóban, a háziáldások, zsidóbetűs hímzések alatt, a horgolt asztalterítőre könyökölve sokat beszélt Panyóki Pál emigráns korából.
A pipák és a papírszipkás szivarok csendesen füstölögtek, mint a magyar kalendáriumban a téli napok, Fánmka szolyvai vizet és nyíri vinkót tett az asztalra, és Panyóki Pál minden estve legalább egyszer elmondta:
– Párizsban, hírlapíró koromban, X.-né asszony, a Nagyopera táncosnője, akinek nevét ki nem mondhatom, útlevelet szerzett, hogy Londonba utazhassak. Az angolok igen kedves emberek, a serfőző legények, akik H. tábornokot megverték, elvittek a kakasviadalra, és a győztes kakas tollat a kalapom mellé tűzték. Általában, amerre jártam emigráns koromban, mindenütt szívesen, vendégszeretettel nyitottak ajtót. A svájci órásné paprikásán főzött a kedvemért, Doverben Kossuth-szakállt viseltek a legelőkelőbb gavallérok, és egy angyali lady csaknem feleségül kínálkozott a magyarok iránti rajongásban, de Nagykállón Panyókiné fonva, sírva, imádkozva visszavárt…
Néha feltűnik előttem a magyar emigráns figurája, mint egy nemes, régi fotográfia, amelyet valamely vidéki úriház albumában láttam. Borongós szakálla, mint ama ábrándos gavalléroké, akik a forradalom után, évtized múlva megjelentek jegyesük ablaka alatt – igaz, hogy vénségére bor- és pipaszaga volt a szakállnak. Fodros hajviselete, amelyet a fül mellett néha sütővassal ápolt a borbély; öreg215 koráig merengő homloka, mintha messzi postaházak körül várná a hazulról érkező levelet; a szemében a Mikes Kelemenről szóló költemény borúja. Csizmája görbe orra, rozsdás sarkantyúja Jankó János rajzairól való, csontos válla, szikár háta a szabad farkas izmait példázta, amely farkasokról verset írt Petőfi. Furcsa, regényes magyar figura; Párizsban frakkban álldogál X.-né asszony szalonjában, a Pompadour hagyatékából való állóóra alatt, Baden Badenben a zöld asztal mellett a játék eseményeit figyeli, és ha van a mellénye zsebében, megkockáztat egy-két aranyat, Londonban nemzeti agitátor, angol beszédet mond a serfőző legényeknek, bizonyára Amerikában is megtalálta volna farmját vagy üzletét, mint azok a legkiválóbb magyarok mind, akik a forradalmat csinálták, és a forradalom utáni kedvező közhangulatot felhasználták, hogy külföldön boldoguljanak…
De Panyókiné várta Nagykállón és a francia szalonban, az angol meetingen, a nagyvilág ezer forgatagában nem felejtette el, hogy egy barna, szelíd, magyar asszony, mint egy párjavesztett galamb, búsul utána. És éjjel a Trafalgar square-on bizonyosan azt gondolta, hogy most Nagykálló felett is süt a holdvilág, és a kerítések mögött kutyák ugatnak, csak Andráscsik, a kísértet megy végig a piacon.
És öregségére, midőn egy vidéki fogadó vendégszobájában elmeséli regényes életét a helybeli honorácioroknak: már semmin sem csodálkozik, sem a pipaszagú szakállon, sem a karcsú frakk helyén duzzadó kopott dolmányon, nyíri vinkón, ködös téli estvéken, sáros utcákon, írni-olvasni alig tudó szomszédokon: magyar lett ismét, a külföld, mint egy panoráma képei elvonultak. Szép néha a panorámába menni, de rossz volna mindig ott lakni. A korszak, amelyben született, azt a kötelességet rótta rá, hogy hazájából emigráljon. Megtette azon történelmi hittel, mint a magyarok mindig helyükön voltak a korszakoknak bármely fordulásában. Elvándoroltak a szultán börtönébe, bús Héttoronyba, Rodostóba, a Jagellók alatt lengyel földre, Kossuthtal Amerikába… A történelem parancsolta így, gondolták magukban.
A Tisza vizében magyarul beszélnek a halak egymással, az erdőkben a tölgyek „adjon isten”-nel köszöntik a vándort, a hortobágyi szél magyar nótát fütyül, és a holdvilág nyugodalmasan áll Nagyabony felett – ha ők el is hagyják hazájukat. Nemigen tudni a kontinensen elszakadt magyarról, aki végleg elfelejtette volna Magyarországot.216
A jelen időnek is vannak emigránsai, akiket a viszonyok, a hadiállapotok, önkéntelen száműzetésben, a távolban tartanak. Alig egy hét leforgása alatt zárták le a sorompókat az országhatárokon, sok szegény magyar idegenben rekedt, hogy a hadifogság keserű kenyerén, bánatos elhagyottságában, szigorú, néha durva katonák felügyelete alatt töltse a világháború végtelen hosszú esztendőit.
Itthon is alig győzzük várni a reményteljes fordulását az éveknek. Ólomlábon jár az idő, mint a felcsukló fájdalom a még be nem gyepesedett sírhantok felett. Milyen lassan járhat az óramutató a lyoni tornyokon, ha Buza Barna vagy Hédervári Lehel nézik az időt! Milyen hosszúak lehetnek az éjjelek Szibériában, egy rongyos katonaállomáson, ahol magyar foglyokat őriznek. És hány napja van a hétnek Londonban vagy Madridban, ahol magyarok lesik a hazulról érkező híreket! Mi boldogok vagyunk, akik itthon figyelhetjük hazánk égboltozatán a felhők járását-kelését, a téli borúlátót, a tavaszi derűt, és a tábori posta a legszélső lövészárokból is elhozza kedveseink üzenetét. Tudjuk, hogy élünk, vagyunk, a végtelen szenvedéseket álljuk, mint a villámlást a gyertyánfa erdő. A nyár meghozta drága gyümölcseit, őszünk szelíd volt, mint anyánk álma és a tél karácsonyfái alatt fegyverére támaszkodva álldogál a népfelkelő, aki a bajuszán úgy megszokta a zúzmarát tavaly óta, hogy enélkül már nem is képzeli el az életét.
Mily bánatos lehet egy külországi utcáról nézni a kelet felé vonuló felhőket! Vajon életben vannak, kiket szerettek? És Budapesten nyugodalmasan folyik az élet? Egy hadifogoly képviselő arcképe került nemrég kezünkbe. Mennyi szenvedés, nélkülözés, csüggedtség van ez arcképen. A gavallér nyaka kendővel van bekötve, és régen borotválkozott. A szemében az elmúlt esztendő egy átszenvedett élet fáradtságát hagyta. Mintha mindig fájdalmas zokogást hallana álmában, és a francia felhőből magyar asszonyok könnye hullana eső alakjában a földre.
(1915)217
