Egy őszi estém Pesten, 1915-ben
Egy őszi estém Pesten, 1915-ben
Országhatárainkon túl háború van, és Pesten, egy bőséges, régi-magyarországbeli termés után a nélkülözés és a nyomorúság közeleg a vámsorompók felé, mint egy eltoloncolt örömleány; a javasasszonynál esténkint sötétségben üldögélünk, míg a sor reánk kerül, a bezárt ajtóra várakozólag szegezzük a tekintetünket, az ajtóhasadékon át lámpafény szűrődik, halkan koppan benn a kártyacsomag, az öregasszony fáradtan mondja a mondókáját, csak néha villan hamisat, fiatalt, meglepőt a hibás balszeme (amely alatt az ér lüktet, mint a rejtelmes sors óraketyegője), midőn azt hiszi, hogy eltalálta az igazságot – az úrihölgyeknek a fülükbe súgom a sötétségben:
– Hallják odalent a lépéseket? Szent Hermandad emberei közelegnek – mint a színpadon, a régi spanyol színdarabokban, a lámpást rúdon viszik, a sapkák és köpenyes gallérok eltakarják az arcokat; sbirrek és titkos ügynökök lesik az előkelő szenyórát, aki most odabent szeretné megtudni a jósnőtől, vajon kedveséé lesz valamikor?
Az úrnők jázminillatosak voltak, okosak, józanok, akik napjaikat azzal töltik, hogy a selyemkereskedésben vagy a divatteremben turkálnak hófehér kezükkel; még nem sírtak, amikor valaki látta volna őket; francia illatszer van a szoknyafodrokon; Svájcon át becsempészett párisi divat szerint öltözködnek – ó, mily andalítóak a lapos kalapok tollai és bidermájer-szoknyák harangjai! –, a harisnyájuk még ama harisnyák közül való, amelyeket a háború előtt szerzett a bécsi kereskedő: legutolsó olvasmányuk a Ferenczi Sándor doktor által fordított orvosi könyvek voltak, Freud professzor meglepő megfigyelései az álmokról, a szexualitásról, a pszichoanalízisről, és az egyik hölgy azt mondja a másiknak:
– Én majd külön és magányosan megyek be a kártyavetőasszonyhoz. Nem akarom, hogy valaki hallja titkaimat.180
– A vetőkártya kibeszéli tán a gondolatod? – kérdezte gúnyosan a másik úrnő.
– Bolondság – felelt a barátnő –, de már hallottam, hogy bizonyos jóslatok beváltak. A pórnép, a szegény, egyszerű nők legalább is azt mondják, hogy vannak bizonyos babonák.
A jósnő fogadószobájában esti sötétség honolt, csak a külvárosi utca lámpásai világítottak alant.
– Ha itt most megölnék magukat – mondtam, hogy a hölgyeket mulattassam –, a gyémántot levennék kezükről, perditának vagy szegény munkásnőnek ajándékoznák a londoni ingüket, lyoni harisnyájukat és a hajukat, amely oly finom és jószagú, mint az álmok a sohasem látott Parisból… Sohasem tudná meg senki.
Ám okos barátnőim az ijesztgetéssel nem törődtek, már nem féltek az emberektől.
– Vajon mit fog jósolni a furcsa öregasszony? – kérdezték, gondolták, remélték, és képzeletükben bizonyára félkoszorú alakjában vonultak fel az ismerős férfiak, mint a tizenhárom tábornokot rajzolták a régi acélmetszeten.
– Vajon tudnak a kártyák a harctérről valamit? – kérdezte az asszony, miközben hosszú fehér kabátját megigazította maga alatt a díványon, mint a vidéki primadonnák.
Ezután nemsokára sor került reájuk.
Elgondolkozva, hitetlenkedő, festett mosollyal jöttek ki a jósnő szobájából, ahol az öregasszony félig lecsavart lámpa mellett, újságpapirossal letakart kis asztalkánál vetette a jelent és jövendőt; az ujját megnyálazta, amint a kártyacsomagot új keverésre készen kezébe vette, a sarokból felkelt egy mezítlábas kisfiú és egy nyugtalan kis fehér kutya, akik az ajtót majd bezárják hölgyeink után. Illatos rizspor és a selyemruhának különös szagossága áramlott a fogadószoba setétségében, amint a hölgyek után kullogtam. A jósnő fénylő ajtóküszöbén egy fehér arcú és veres szempillájú, madonna-halántékú munkásnő lépkedett be.
A káposztaszagú lépcsőn ezt mondtam:
– Mlle de La Valličre et Mme de Montespan látogatása az erődítmények felé fekvő városnegyedben.
A hölgyek szokásuk ellenére nem közölték megrovásukat.
Szórakozottak voltak.181
– Az esténket mivel töltsük? Színházba menjünk? – kérdezték később egymástól és tőlem, aki a vidéki hölgyek közismert lovagja voltam Pesten, mintha ezen állást Degré Alajostól örököltem volna.
– A színházak – feleltem búskomoran – manapság nem mulattatnak. Én a régi gavallérokkal tartok, Batthyány Elemérrel és Diogénesz Blauval, akik akkor helyeselték a színházi produkciót, ha a szubrett-primadonna trikója elszakadt tánc közben. Carola, a gyönyörű M. Zelma Debrecenben… Engedjék meg, hogy befejezetlenül hagyjam a mondatot.
– Egy barátném Párizsból hírt kapott – mondá most egyik hölgyünk, aki egykor Londonban kaszinótag volt azon agitációs női egyletben, amely az angol király versenylovát elpusztítani akarta, de a pesti feministákat nem szereti –, hogy a színházak nyitva vannak, frakkban és estélyi öltözetben ülnek az operaházban, a lámpások ismét ragyognak, és a bulvárokon idegenek hemzsegnek; holott a franciák vesztesek a háború játékában. Vajon miért szomorkodnak a győzelmes Budapesten az emberek?
– Mylady – feleltem unottabban, mint a spleen egy náthás skóciai vadászkastélyban –, Budapest a szomorú és ordináré emberek városa, örvendezzünk, hogy mostanában szomorúnak látszik városunk. Mert ha egykor ismét jókedve támadna ennek a városnak, csak az öreg Friedmannt kellene feltámasztani, hogy a lobogó szenvedélyeket kielégítse. Az öreg, vörös Friedmann volt a pesti Kolumbusz Kristóf. Megtalálta Budapest ütőerét. Rakéta, jambó, kivilágítás, konfetti, Washington-szobor, Rácz Laci, négertáncos, Feld Matyi, high-life estély, vengerka, Rienzi, Bachó… Az öreg Friedmann felismerte e városnak karakterét. A mozisok, a mutatványosok, a régi bölcs panorámás útmutatása nyomán kezelik a város ízlését és hangulatát.
– És a művészet, a finom játék, vagy, tudom is, hogyan mondják ezt magyarul? – kérdé a szenyóra, aki a bikaviadalon is törzsvendég volt Barcelonában.
– Auguszta-hajón van. De mostanában, az őszi szezon megérkeztével, midőn az előkelő világ visszatért a fővárosba, leginkább a mozgókban található a pesti művészet. A helybeli igényeket valóban kielégítik e helyek, ahol szép színdarabokat játszanak. A mutatványosok nagy apparátussal dolgoznak. A legfontosabb állása azon Zrínyi-huszárnak van, aki a publikumot helyére vezeti. Mert néha kénytelenek182 kétszer is eladni a jegyeket az előadásra. A jószívű panorámás nem engedi, hogy az emberek hiába ostromolják a pénztárát.
– Színészek, hisztériák, komédiások, bohócok – hol láthatók? – türelmetlenkedett az úrnő.
– A színházban – mondám régimódi meghajlással. – A színházak azonban nagyrészt zárva vannak. A szegény színészek konzorciumba állottak, amint a Pálcás színészek című könyvben olvasták e körülményt a múlt század elejéről. Egyetlen, nagyszerű, örökké meglepő, legigazibb írónk segített a szegény színészeknek, Bródy úr. Ott alant, a külvárosban megtelik a színházi nézőtér a páholysor. Az író kedvéért és tiszteletéért mindenki elmegy a színházba. A legszebb mondatok hangzanak el esténkint, bűbáj és szerelmes költészet minden szó.
– A Nemzeti és az Opera?
Ekkor már nagyon unatkoztam, mint Derby lord a tízezredik lóversenyen.
– A háború sok pénzbe kerül… – ásítottam.
– És?
– Az állami színészek és színésznők drágák. Most pihentetik őket. Hátha elszöknek – takarékossági szempontból ez helyes volna – vagy rajongó jóétvággyal elkezdenek ingyen komédiázni. Ha szabad volna indítványoznom… Bár már este van, korán lefekszem, és úgy unom a myladyt és senorát, mint a borotválatlan arcomat, ennyit bátor volnék indítványozni, hogy a Nemzeti Színházban és az Operában az aktorok és az énekesnők ezentúl tányérozhassanak, mint a vidéki orfeumokban. Ilyenformán az állam jól járna, a művésznők vehetnének új cipőt, és színjáték is volna. Prielle Kornélia nyomorogna valahol a Duna utcában, és csupán Petőfi levele melegítené szegény szobáját.
– Soha annyi pénz nem volt még Budapesten, mint mostanság. Még a kártyaklubok, a nevezetes Karambol-kör idejében sem hevert a pénz a földön, midőn minden kártyás milliomosnak érezte magát. A kereskedők meggazdagodnak, mert hisz a drágaság határtalan. Hirtelen jött nagy vagyonok megzavarodott birtokosai, váratlan százezrek tulajdonosai sétálnak a nagykörúti bazárok előtt, ahol a boltajtóban nemrégen csaknem mezítláb álldogáltak. Új milliomosok nevét kell megtanulnunk. Az asszonyok csizmát hordanak, mert az183 most a legdrágább viselet. Szinte bankóesőről emlékezhetnek meg a kalendáriumok ez esztendőben, mint a Regélő naptár a békaesőről beszélt régmúltakban. Sok a közönséges ízlésű gazdag ember ez időben, aki most tanul ízlést, finomságot, művészetet a mozipáholyban. De hiszen ez nekik való.
– Az írók, a művészek? – sürgettek a hölgyek.
– A háború – ismételtem életuntan, mint a régesdi lord, aki őszi estén fáradtan agyonlövi magát. – A háborúban mindenkinek van valami dolga, csak az írónak meg a művésznek nincs tennivalója. Az a társadalom, amely azelőtt a könyvet megvette, most végleg elszegényedett. A mostani gazdag emberek nem ismerik a betűket, csak az arabs számjegyeket. Itt senkinek sem kell a könyv, de a művészet sem. Igaza van az államnak, ha elbocsátja a színészeket. Minek, kinek a művészet?
– A szép, nemes, komoly színészek, akik Sekszpirt játszották, Toscát énekelték: a művészek, tekintetes úr? – figyelmeztetett barátnőnk.
– Álmos vagyok – feleltem –, és már lusta vagyok, hogy a mostani embereket, a világot megvessem. Talán, ha a kedves Hajdú Ilonka tányérozna, Somlay legyet fogna a kezébe, Rózsahegyi bukfencezne, a színpadon az öreg Tóth nagybőgőzne, szőke Márkus feltűzött szoknyában táncolna… Sokba kerül a háború, a színészek fizetése a hadseregszállítóknak kell.
Utunk egy panoráma mellett vezetett el, ahonnan felhevült arccal, szenvedélyes tekintettel, mint régente a nagyoperából, esti öltözetben publikum tódult az utcára. A „Szeressétek a férfiakat!” című német vígjátékot játszották. Háború van.
(1915)184
