Emlék Nadjedzsa Szergejevnáról
Emlék Nadjedzsa Szergejevnáról
A Balaton mentén, ahol esténkint a hullámverés Bizay úrról, Blahánéról, a Kisfaludyakról, szerelmes Jókai Móricról mond híreket, az erdőben, fenyvesben múltkor napszállat tájon orosz dalt hallottam.
Sárga bőrsapkás orosz fogolykatonák, a csizmájuk még a Kaukázusban vagy Krímben húzatott a lábukra, a kabátjuk Miklós cáré és a gondolatuk, ó, az messzi hazájuké; csupán a sárga bőrsapkát kapták tőlünk ajándékba, miután a sajátjukat elveszítették egy hófúvásos kárpáti rohamban, vagy eladták ezüstpénzért valamely vasúti állomáson a helybeli mecénásnak, aki jó szívénél fogva emlékbe megvette az orosz katonák sapkáját, és idegen császár fejével díszített ezüstöt nyújtott át a hazai rubel helyett.
A tisztás szélén megállottam, és a fogoly katonákat néztem.
…Eszembe jutottak fiatalkorom csodálatos olvasmányai az alkonyi erdőn, amint a magyar napsugár, lehanyatlóban a fák ormai fölött, különös színekkel világította meg az oroszokat: Turgenyev Szergejevics Iván elragadó erdőségei a Vadász irataiból – tán itt van valahol a hűséges Jermoláj is? –, és túl a tisztáson, valamely láthatatlan erdei úton, a kétkerekű taligák éppen úgy futottak a rőzsével, mint ama legszebb beszélyben olvastuk egykor, amelynek címe: Zörög.
A foglyok között egy pesti úri hölgy állott, fehérben és színes övvel a derekán, a kalapja dísztelen, fehér posztó, a testtartása, mint a táncosnőké… közelről: barna, mélabús szemű, a Tatjánák sima, falusi barna haja az epedő arc körül; oroszul beszélt a foglyokkal; és sóvárogva hallgatta a katonakabátos parasztok válaszait… szinte énekelve, sebes víz igyekvő hullámaihoz hasonlatosan szaladtak szájából az orosz szavak, mintha maga is boldog volna, hogy még nem felejtette el gyönyörű hazája nyelvét… A foglyok olykor csöndesen válaszoltak, mintha unnák a dolgot.
– Nem igazi oroszok – mondta az úrihölgy kísérőjének. – Az igazi160 oroszok a nagyoroszok: azok más emberek. A fekete szakállas vadember kaukázusi örmény, alig értem a szavát. A másik georgiai, messziről, túl a Kaukázusról jött, ahol már nincs is igazi Oroszország.
Sóhajtott, és szomorú szemét még egyszer reménykedve jártatta végig a favágókon.
– Olyannal szeretnék találkozni, aki ott született, ahol én, a Volga mellett… És télen Moszkvában lakott, mint én…
És amint ezt mondja francia nyelven, epedve, sóvárgón, szent szerelemmel, ahogy azt csak igazi orosz tudja kiejteni: Volga vagy Moszkva – szinte egyszerre megvilágosodnak előttem homályos figurák, oroszok a regénykönyvekből, akiken hajdanában gondolkoztam: csodálatos Litvinov, akibe T. L. önmagát írta bele, vagy a Goncsárov alakja; a híres Oblomov, aki az első vaskos kötetben nem jutott odáig, hogy felkeljen a lusta ágyból… A Volga és Moszkva: Oroszország… a láthatatlan cár, akiről senki sem beszél, mint az Úristenről nem szokás beszélgetni… az esztendő felében szinte járhatatlan utak mentén rongyos kis falvak végig egy nagy birodalomban, ahová azonban havonként elhozza a posta a francia divatlapot vagy regényt az úri lakba… álmodozó fiatal nők tavasszal, a virágzó almafák alatt, elhagyott kastélyokban, akik a pétervári testőrről gondolkoznak… Halászok énekelnek a Volgán, és Moszkvában télen bál van a nagynéninél… – Ó, Russ! – írta valahol egy orosz költő.
Ez csengett az úrihölgy hangjában, amint reménytelenül nézte az erdei favágók munkáját… Hát itt senki sem tudja megmondani, hogy mily balettet játszanak Moszkvában a Télikertben?
Bajusztalan, nyájas, fiatal kis népfölkelő baka őrizte a foglyokat. Szétosztotta közöttük az úrihölgy egyiptomi cigarettáit – a legutolsót, miután gazdája nem akadt, magának tartotta meg.
– Aludni szeretnek szegények! – mondta hálából.
És maga hogy került Magyarországba? – kérdeztem Nadjedzsa Szergejevnát.
– Szerelem – felelt az úrinő természetes és nyugodt hangon, mintha azt mondta volna: Isten. – Az uram Galíciában harcol, zászlós az osztrák hadseregben. Télen Budapesten lakunk, nyáron az anyánkhoz megyünk, Oroszországba… Azelőtt Berlinben éltünk, Bródy Sándorral161 találkoztunk egyszer, s engem „fekete nap”-nak nevezett… Most önkéntes hadifogoly vagyok.
– Szomorú? – kérdeztem.
– Az uram miatt. Hat hónapja nem láttam. De még él.
– Mit gondol magában a háborúról?
Csodálkozva függesztette rám a szemét, amelyben véleménye szerint, most is azok a felhők tükröződtek, amelyeket fiatal szűz korában a Volga mellett nézett.
– A háború? Végzet. Nálunk senki sem akar háborút. Ó, a szegény oroszok jó emberek, senkire sem haragusznak. Miért haragudnának? Hisz senki sem bántja őket. Nyáron és tavasszal a szántóföldeken élünk – éppen olyan gyönyörűek az orosz mezők, mint a magyar tájak –, a nép szorgalmas, csendes vidámságú, istenfélő, mélabús nóták hangzanak a rétekről, vasárnap templomba megyünk… És a nők? Ugye, ezt akarja kérdezni? A nők, az orosz nők mind egyformák, akár Natasának hívják őket, mint a Feltámadás regényhősnőjét, vagy Irénnek, a Füst szép, szomorú tábornoknéját… Egyformák, oroszok: a nagyhercegnők a Téli Palotában, és falusi Tánják… Ábrándozunk, fonunk, Puskint olvasunk, férjhez megyünk, házunkat rendben tartjuk, gyermekeket szülünk, igazságot teszünk a nép között, meglátogatjuk a beteg parasztokat, ha vendégeink vannak, ószokás szerint, francia nyelven folyik a társalgás a szalonban, de a férfiak orosz nyelven kérik meg a leányok kezét… Csendesen halunk meg, mert tudjuk, hogy gyermekeink sokáig eljárnak sírunkhoz, ünnepnap az asztalnál rólunk beszélgetnek, és a szomszédaink jó szívvel megemlegetnek.
– A háború? – ismételtem.
Az orosz asszony – a lustán, álmodozva ringó derekú, de acélbokájú Volga menti úrinő, aki bizonyára éppen oly nyugodtan szállott le a székvárosban a kormányzó palotája előtt szánjából a téli bálokon egykoron, mint itt, mellettem sétál a balatoni erdőn – komolyan, csendesen válaszolt:
– Ismétlem: nem értem a háborút. És otthon az Anyégint olvastam, mint minden orosz leány. Később Lermontov került sorra. Ah, ők sohasem avulnak el, amíg oroszok lesznek a földön. Puskin Sándort éppen úgy kell tudni minden orosznak, mint a magyaroknak Petőfit. Ő a legigazibb orosz. Turgenyevnak nem tudjuk megbocsátani, hogy életének nagy részét Párizsban töltötte. De az érzelmes szívű nők –162 és melyik orosz nő nem az? – Turgenyevre sem haragusznak igazán. Hisz egy asszony volt az, aki a lutvinovói öreg nemesasszonyság fiát külföldön tartotta. S az énekesnőnek igaza volt. A mi szelíd Tatjánáink és ábrándos Olgáink itthon marasztották volna a költőt, ha csak egyetlen telet tölt Moszkvában… Mert Moszkva a legszebb város a világon, mi, oroszok, nem ismerünk szebbet, kedvesebbet, boldogabbat, a moszkvai télnél gyönyörűbbet, midőn a kormányzó tüzet rakat a szegény nép melegedésére.
– Aztán…
– Ah, igen, olvastam egy regényben, Tolsztojban, hogy háború volt a krími félszigeten, majd a japánokkal volt baj Ázsiában… De ahol én születtem és felnevelkedtem, ott senki sem látott még háborút. Öreg szomszédaink fehér fejüket csóválták, midőn a pétervári újság megérkezett, s jelentette, hogy itt-ott háború van a földön. Az öregasszonyok sóhajtottak. S legfeljebb a lovastisztek verték erősebben a sarkantyúikat a pádimentumhoz tánc közben. A sárga borítékos francia könyvek, amelyek idővel a házunkhoz kerültek, amint növekedtem, ugyancsak hallgattak a háborúról. Furcsa, érthetetlen párizsi asszonyokról, rajongás nélkül látott férfiakról, hallatlan szerelmi csacsiságokról szóltak e könyvek, amelyeket őszi estéken unatkozva lapoztam. (A szomszédunkban a művelt Tabakov kisasszonyok laktak; nem maradhattam el a kortól!) „Maupassant!” – hallottam a székvárosban, a bálon, estélyen… Istenem, de én jobban szerettem a Korunk hősét! „Az Aphrodité!” – mondták egyszer a divatos Tabakov kisasszonyok, és jelentőségteljesen, lenézőleg nézték végig a társaságot. Majd a Félszüzekről beszéltek a Volga mellett. De az én kezemből kicsúszott a könyv, és a halászok énekét hallgattam…
– A háború? – ismételtem.
Az úrnő lehajtotta a fejét:
– Télen ápoltam a magyar katonákat a pesti kórházban… Szegények, szegények, szegények… A fejükre tettem a kezem, s elmondtam az imádságot értük, amire otthon az anyám tanított. Hátha az uram valahol Oroszországban megsebesül… Tehát elmondtam mindegyikért az imádságot, amelyre az anyám tanított a Volga mellett. Régi nemesi házunk van, de a hálós ágyacskámat Pétervárról hozták a nagyszüleim, akik egyszer ott nyaraltak… A pétervári nyár és az anyámtól tanult imádság: ez volt gyermekkorom. Amikor lefeküdtem: előbb imádkoztunk, aztán a pétervári nyárról beszélgettünk163 anyámmal, ahol egyszer nagyszüleim az időt mulatozva töltötték, és a zöld hálós ágyacskát vásárolták. S mikor elaludtam, mindig a fénylő Volgát láttam és a háztető fölött repülő vadludakat őszi estvéken. Szél járt a hársak között, mindig zúgott a szél a Volga mellett is, mint itt, a Balaton környékén. És most hallgassa csak: midőn a magyar katonák fejére tettem a tenyerem a kórházban, s érettük az egyetlen imát elmondtam – újra láttam a fénylő Volgát, és hallottam a fáradhatatlan szelet, mint gyermekkoromban… És most már nyár van, és a szegény orosz foglyokat felkeresem. Levelet írok annak, aki nem ismeri a betűket, beszélgetek velük hazájukról; vigasztalom őket… És ha valamelyik Moszkváról beszél s az ottani harangokról, annak csaknem kezet csókolok. Sajnos, a legtöbb messziről jött ide, a Volgán túlról, ahol már nem vagyok ismerős. Ki ismerné Oroszországot? Talán a cár maga sem tudja, meddig tart a birodalma?… Ősz jön, s helyemet újra elfoglalom a hadikórházban. Hisz a szenvedő emberek mind egyformák. Oroszok vagy magyarok… szenvednek… megtört szemük a szenvedés fátyola mögül bizalommal néz reám az alföldi bakáknak… Ha nem szólnának, azt hinném, kisoroszok…
A távolban gyorsan pörgött egy szekér, és egy különös dal hangzott elmosódva a messzeségben.
Nadjedzsa a szívére szorította a kezét.
– Ismerem a dalt – mormogta halkan, figyelve, szinte lábujjhegyre emelkedve. – A folyón éneklik, holdfénnyel. A szövege is a fénylő vízről szól.
(1915)164
