Feljegyzés a torony falára
Feljegyzés a torony falára
Éjszaka, hajnal jöttével kibámulok a torony ablakán, ahol ázsiai bolond módjára életemet töltöm, és odalent, a messzi városokban elhangzik az erkélyek alatt a szerelmesek lépése, a mandolinok hangja már nagy távolságban zeng, amint a külvárosokban viszik hazafelé az éji lepke életét élő hangszereket. A hajadonok és fiatal asszonyok most dugják ki a lábukat a takaró alól, és a félhold reménytelenül jár-kel a setét tornyok felett, mintha egy konok, elszánt tekintet figyelné valamelyik ablakból, s ezért sohasem árulja el magát.
A lámpaoltogató megy, és kis kámzsát tesz a világító gyertyákra, lámpásokra, és a betegek, szomorúak, magányosak vágyódásával nézem, hogy messzire még lámpások égnek, mint nők nagyszerű ígéretei vagy ritka életreménységek, váratlanságok, szerencsés sorsfordulatok… egy gyönyörű utazás terve világít aluszékonyan a gesztenyefák mögött… távolabb egy másik lámpás a szövetségesem, aki azt ígéri sugározásával, hogy holnapra egészséges leszek, ételtől és élettől kábultan, jó szagokat fogok érezni, kéjelgő fűszereket ízlelni, és amint felnyitottam a szemem – holnap –, egy kis muzsikusgyerek szökik be hozzám a nyitott ablakon a hajnalcsillag sugaráról; egy távoli kertnek jázminillatán csónakozott idáig, és valamely úton-módon belopózik a szívembe, hogy ott ezentúl hegedüljön, kis vonóján az élet hiába epedett harmóniáját vonja, valamely elképzelhetetlen dalt, sóvárgott, drága melódiát, amelyet néha elképzelünk, midőn a filharmonikusok estélye után, télen, hóban, éjszakán a koncertről kitóduló fehér és estélyi ruhás fiatal hölgyek közé keveredünk, a ruhájukon, a szemükön, a járásukon láthatatlan kottajelekként röpködnek a legszebb melódiák, az illatos szívekben még félbolond zenész módjára üldögél egy sarokban Mozart csilingelése vagy Csajkovszkijból a tarantász csengője…
A hajnali lámpaoltogató először az utazások lámpását oltja el a155 gesztenyefák mögött. A nagy európai kalauzt fáradtan kiejtem kezemből, amelyben egykor sokszor megnéztem, mikor indul Madridba a vonat vagy Bombayba a gőzhajó. Ah, egy postakocsi-járat is fel volt itt jegyezve, Svájcba, kis fürdőhelyre… És a lámpás elalszik, a gesztenyefák között hajnali szellő mendegél tova falusi postás módjára, s arról beszél, hogy az éjszaka a tengeren ismét elsüllyedt egy hajó… Lehunyom a szemem a szomorúságban. Sohasem láthatom Madridban a szenyórát – akire fiatal férfi korom óta gondolok… az egyetlent, akit az égből részemre küldtek a földre, akiben minden azon tulajdonságokat megtalálom, amelyeknek sejtése miatt évekig barangoltam nők szoknyája után, csaknem boltőr voltam kalapos üzletek előtt, míg egy félig ismert dáma odabent a kalapot próbálta, táncosnőknek tapsoltam, és a színházi látócsövet erőszakosan szorítottam szememre… Madridban a szenyórát többé nem láthatom, hisz azt sem tudhatom, hogy járnak vonatok arrafelé. – De Bombay fehér falú házai, villanegyede, a fehér gyékényen mezítelen lábbal járó fekete szolgák, éneklő japáni lányok, különös tollazatú madarak és egy gyilkosság a kikötő kocsmában: mind eltűnnek a hajnali lámpás eloltásával. Sohasem ismerhetem meg miss Maudot a fedélközi teniszpályán – ha emlékeznek vakító fogsorára a tengerészeti regényekből? De a vadállatkereskedőt sem az óceánjáró gőzös bárjában, akinek Rudyard Kipling pártfogásából már egyszer csaknem bemutatkozhattunk. Az oroszlánvadászok, aranyásók, nagy nemzetközi tolvajok és sós szagú frakkot viselő kalandorok elmerültek a képzeletemben, mint a sziget, amelyet a regényíró szerint egy nagy hal hátán építettek. Ah, a bűvös-bájos internacionális szerelmek, amelyek álma röpködő paradicsommadarak módjára jelentkezett bensőnkben egy jó könyv vagy újságcikk olvasása után: kreol démonok, floridai néger lányok, a konzul unatkozó leánya egy csendes-óceáni szigeten, fehér égi tünemény, mint a kócsag a nyírségi tavak felett; egy dél-amerikai hotel csarnokában ábrándozó angol leány… ti mind eltávolodtatok a párnáimról, király többé már nem leszek egy félvad törzs felett az özvegy királyné kegyelméből, sem kocsmáros vagy fogorvos New Yorkban; miss Maud kezét más fogja meg bátorítóan, midőn a ködkürt búg a setét tenger felett, nedves ajkú úrnők a cukornádültetvényeken nem utánam küldik a vérebeket, midőn egyik államból a másik államba menekülök; matrózkocsmában nem ismerkedem meg a medvetáncoltató leánnyal, aki fekete, kemény szőrű medvét hajt156 maga előtt a hegyláncból, ahol Poe Edgar történetei megestek; – különös hangszerek hangjai, néger muzsika csörgése, banjók epekedése, arkanzászi hölgyzenekar zűrzavaros melódiája nem kíséri a szívem gondolatait, midőn a helybeli nőkről elgondolkozom… Elmúltak. A lámpaoltogató eloltotta a lámpást a gesztenyefák mögött. A verebek hangosan beszélnek a Városligetben és a Práterben. A nők e fővárosban is kalapjuk mellé tűzik az egzotikus madarak tollak, de ajkuk nem mondhat oly meglepőt, amilyent már nem hallottunk volna. Messze-messze, egy borneói hollandus ültetvényen bölcsődalt dúdol talán egy asszony, midőn a fekete inas párolgó tejesedénnyel előcsalogatta a nappali hőségben az ágy alatt elrejtőzött mérges kígyót… És a bölcsődalt én már többé nem hallom.
Most nézzük a távolabbi lámpást, a harmóniák lámpását, amelyet hajnalonkint a szerelmes epedésével nézek a bolondok tornyából. A lámpaoltogató hosszú botjával már közeleg egyetlen, leghívebb barátom felé, egy másodperc múlva nem látom őt virrasztani a Liget sétányai felett, holott sok éveken át hallgattuk együtt a nyári éjszakák zivatarait, tél zúzmarás hófúvásait, bánatos tavaszok lejtését, életunt őszök üres töprengését, midőn apánk szenvedését éppúgy megéreztük, mint gyermekeink céltalan jövőjét… hideg szél csörget ifjú gondolatokból elhervadt leveleket, le kell feküdni, pisztolyt készíteni éjszakára, a hold benéz az ablakon, és hangosan kérdezi: mit gondolsz az életedről, a halálodról s mindenről?…
Szinte a szíved verése is megáll, és tépelődve, ijedten bámulsz az éjbe, sírgödör tátong az ágyad végében, és ruhásszekrényből kilépdelnek az öreg télikabátok, régi nadrágok, rézpitykés fehér mellények, kotillion-jelvények, zsebkendők nők monogramjával és nyakkendők, amelyek sohasem hurkolódtak szabály szerint a torkodra, s elindulnak, és látod őket menni, az üres nadrágokat békaugrással követő cipőket, frakkokat, amelyek komolyan ácsorogtak professzorok előtt, de most szétterpeszkedett fecskefarkkal libegnek, mint egy régi bolond álarcosbálon, mennek, a házalóhoz, és az utca felső felén már közeleg is egy bátortalan szőke fiatalember, aki büszkeségedet, a sárga157 mellényt megvásárolja, és benne délután a budai korzóra siet, hol egykor pesti kakas módjára, elbizakodva csörgetted a képzeletbeli sarkantyúkat… Pókhálós padlásra költözik az íróasztal, és mint egy öreg, elkergetett éjjeli pincér, félénken pillant be az ablakon… Egykor fiatal korodban a francia dombok borát gondoltad a tintatartóban, s az acéltollat gyakran hazudtad hollótollnak, midőn régi deák módjára leveleket írogattál nőknek, egy púpos törpe vágyódásával írtad az adresszt a borítékra, halni vágyó mellbeteg költő módjára könyörögtél életmeghosszabbítást lelketlen úrnőktől, majd végrendeletet írtál, mint unatkozó testőrtiszt falusi magányban, barátnőd keresztlevelét hamisítottad, és kihívó sorokat küldtél Lenszkynek… Házmesterkezek felemelik ágyadat, s elviszik, mert egy halottnak nincs szüksége ágyra. S az ágy megy, mendegél végig a városon, és senki sem tudja a diófáról, hogy benne egy férfi úgy feküdt, mint a koporsóban álmodozó halott: az évszakok és a női ismeretségek szerint álmodta magát tarka ruhás, trikónadrágos kötéltáncosnak, aki kifli módjára hintázik a trapézon a hold és a nap között, vagy nyugodalmas Deák Ferencnek… Senki sem tudja, hogy ez ágyhoz eljöttek látogatóba az összes nők, akik a városban éltek, negyvenéves Kleopátrák és hajnali harangszóval a menyasszonyok, akik délben uszályos fehér ruhában esküdnek meg a jezsuitatemplomban; átutazó bojár nők az expresszvonat ablakából, hivatalnok kisasszonyok, a korzón gondtalanul sétáló, élveteg ajkú zsidónők, akiket a szemével lefotografált a halott, hogy évek múlva is visszatérjenek egy mosollyal vagy egy pillantással… Itt élt a madridi szenyóra egy regénykönyv lapjaiból, Bornemissza Anna és a bajadér. Tisztességes nevű úrhölgyek és tévedt nők. Legvégül egy csepűhajú öregasszony maradt, aki vállalkozott, hogy a halottat felöltözteti ferencjózsef-kabátba…
Csak néha, ritkán, öntudatlan és kiszámíthatatlan okokból, még ha a végrehajtó ígérte is látogatását másnapra vagy halotti torra kellett menni az imádott hölgyhöz – tehát minden látható vagy feltehető ok nélkül: a lámpás a távoli sétaútról, bizalmat, megnyugvást, bátorságot csilingelő jókedvet és a sárgarigó flótázásához hasonlatos vérhullámzást küldött a szomorú toronylakóhoz. A tekintet elkapdosta a drága világosság hullámait – mint pisztráng háta fénylik a hegyi folyóban –, a fej megnyugodva hanyatlott le a párnákra: „holnap felkötöm magam” vagy „vőlegény leszek holnapután” – szállott a hajnali gondolat, s egyformán boldogító volt mind a kettő, mert odabent a kis158 zenészek oly áhítatosan és figyelmesen játszották a zenedarabot, mint megannyi zeneművészek egy őrült király kastélyában…
Mostanában korán virrad, a lámpásokat korán eloltják, katonák nehéz bakancsban vonulnak az utcán, sebesülteket hoznak az automobilok, sovány asszonyszemélyek állonganak a lisztes bolt előtt. Vajon mit mondhatna barátom, a lámpás jó tanácsként, hogy nyugodalmas éjszakám legyen? Hogy ne írjam mindennap a nevem mellé a halotti keresztet a torony falára?
(1915)159
