Mariska Bécsben
Mariska Bécsben
Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők színe piros, mint a lányok köténye, és a sáncárokban, magas híd alatt, aluszékonyan, zölden, mint a temetői lonc, víz folydogál, és mindenféle furcsa ablakok néznek a sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak, holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta a holdat.
A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját, a polgárok fejükre húzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája, egy nyugalmazott magyar katonatiszt, álmában bizonyára a Hortobágyra vagy egy nyírségi udvarházba képzelte magát… ezüstszínű nyírfák sorakoznak az éj fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn, mint a népmese… Bodrinak hívják a házőrző ebet, és Rákóczi vén hársfája a mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.
Egy pusztai magyar kutya hangja, ott, az idegen városban, hazafelé való elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban, és a házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajdúja, aki erre járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött elátkozottan fonó kisasszonyok szívét elérje.
A hortobágyi komondor a nyugdíjas tiszt udvarán azt jelentette, hogy kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az utakat, nedvdús, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár, és a cirkalmos Tisza mentén egy kőriserdőben vadgalamb búg a folyóban alvó Attila királynak; a pázsiton, az ürgék házai felett az anyánk napfehér lúdjai gágognak, és szende ifjú jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosán száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt Magyarország, midőn esteden ugatni kezdett egy205 lompos házőrző a régies, kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt címezve) ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba húzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy itt önkezűleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült hajú, fehér homlokú, bibliai arcú hölgy arcképe marad az éjjeliszekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.
A komondor hűségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyors parasztszekerén utazott haza, szép Magyarországba.
Akik sokat barangolnak külföldön, messzi, hideg országokban, ahol a közömbös tekintet elmúlik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar újságpéldány vagy egy boltfelirat olyan húrokat üt meg a szívükben, amely érzelmekről azelőtt tudomásuk nem volt.
Párizsban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak, Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda szolgálatában állott, Koppenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron, Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt, New Yorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba”, Londonban egy hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról beszélgetnek. Bukarestben egy artistalány pesti hírlapíró arcképét hordja retiküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesúr vengerkában (magyarkában) – amint Turgenyev regényeiben még a zsinóros bekecset nevezi – száll ki a trojkából, egy monte-carlói étterem teraszán Bunkó bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párizsi ligetben, egy berlini kávéházban hosszú hajú, ifjú magyar író üldögél az ablaknál, az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli városokban, hangjuk elandalít, elmerengtet kis magyar falvak felé, amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat, és Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábítóbb metropoliszának látszik.206
És ha a színlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái – olykor egy magyar író nevével megjelöltén foglalják el helyüket a fogadó előcsarnokában és a hirdetőoszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem szívdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál New Yorkban vagy Londonban. Az ördög egykor – bejárván a világot – talán egy dél-amerikai, jenkivé lett ültetvényes szívében ébresztette fel a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott. Londoni magyaroktól hallottam, hogy szívdobogással, boldogan és sohasem érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a színházi közönség tapsát a Leányvásár előadása után.
Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a hidegszívű, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig lángot vet a magyar származású könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök szeme, amikor magyar író sikere vagy sikertelensége felett dönt egy mulatni és szórakozni óhajtó színházközönség ítélete. Ilyenkor a nemzeti becsület és virtus fojtogatja a lélegzetet, hívják F. Molnárnak vagy Emerich Kálmánnak a színlapon megnevezett magyar költőt.
A színpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitív, szinte testi érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betű elzárt kastély vagy elhagyatott padlásszobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó, hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek, örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap új betűket öntenek, amelyek új szavakat és más érzelmeket közvetítenek a rezonáns szívekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó író létesíthet magának külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbe öntött lábú gentlemaneknek küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai házban: a vadházasságban sínylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent családi élet örömeiről, és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástromsövényt az emberi szájban. A nyomtatott betű tollnoka lakhatik Pesten a Royal-szállóban vagy Döblingben, a tébolydában, sohasem kerül a publikum öt érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó író a mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy szívet, a tanítókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregúr kezében szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket többnyire a207 költő intéz önmagához műve kinyomtatása után, drága, könnyes szemű anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik az írók cselszövényes írásain, és ha nincs éppen vásár a környéken, levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit, esetleg reménytelenségeit ama frakkos, ellenállhatatlan férfiúról, aki Pankotai vagy Szindbád álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szívét. A nyomtatott betű egy félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér fedelet kóborlásában, míg a színpadi szó ostorcsergéssel, négylovas batáron, dolmányos püspöki hajdúval a bakon vágtat végig a szíveken, szemeken, fantáziákon.
Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásában egy osztrák városkában a hortobágyi szél zúgását is meghallja, hogy egy bécsi színpadon ismét csúnyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevű eledelre emlékeztet, operettzenét írt, és az operettben a magyarokat bárgyú, ostoba és nekünk megszégyenítő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi Csikoschok, betyárok, puszták, hajdúkok vonulnak fel a bécsi operettben. Ősi figurák, ahogyan határainkon túl bennünket elképzeltek. A huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes fokosok, gulyások, paprikák és minden hitvány, fantázia nélküli ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak, írtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyús csizmában a nézőközönség elé vonul.
Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk múltját vagy jelenét trikónadrágos, repedt sarkú bécsi színésznek szájára adni, nagyképű, csepűrágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek hőstetteiről e háború alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már, és a magyarok páratlan önfeláldozásáról a néger nyelvű hírlapok is írtak a cukorültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi magyar a színházban, és a magyar származású zeneszerző lelketlen, üzleti zongorázása mily kínos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háborúba, a halálba!…208
A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon, megszólalhatna egyszer a bécsi színház tájékán. Talán az önfeláldozásunk és minden képzeletet felülmúló erőfeszítésünk e szörnyű háborúban megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcú fajankó ne legyen többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos, csillagszemű szüzeink, dús hajú, Petőfi-dalú, tiszai holdtölte és balatoni nyári alkony ábrándú leányaink, szemérmes, hótiszta lelkű Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban, kärtnerstrassei festékkel arcukon a fiákeresek előtt, akik régebben altwien hangulatú, zenélőórás, hazug, szentimentális érzésű nótákat fújtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.
E sok vért, értéket, sőt történelmet veszített nemzet nem illik a mai halálosan komoly időben az operett ízetlen, fecskefarkú világába.
(1915)209
