Napszállat után egy magyar faluban
Napszállat után egy magyar faluban
Falun jártam, Somogy megyében, tatárok lakták valamikor a helyet, a helység neve a kirgizek nyelvén hangzik: Kiliti – mondja szinte ázsiai kiejtéssel Grószberger, a falusi fiákeros, amint elhagytuk a Siót, ahol még katolikusok laknak, és útszéli szent vigyáz a Mária fuvarosaira. Piros fedeles torony tűnik föl, rajta a kálvinisták csillaga mutat az égbe; egy parasztház kéményén kőből faragott kakas; nyugodt, szótalan házőrző ebek néznek hangtalanul Grószberger kocsija után, mintha távol levő gazdájuk helyett gyakorolnák idehaza a nyugodalmas, méltóságteljes magatartást; a kocsma előtt megállunk, szürke nadrágos, ingujjas, magyaros képű, hetyke zsidó ember kérdi, hogy mivel szolgálhat…
Széles utcájú, terjedelmes, jómódú faluban vagyunk. A kocsi körül bámészkodó gyermekek meggondolás és rábeszélés után fogadják el a cukorravalót – írná egy idegen utazó –, hideglelős képű, pepita nadrágos, szakállas cigány támaszkodik a falnak, mintha idejét várná; odabent, a kocsma setétjében halkan, öregesen nótázik egymagában valaki: Visszatérek érdempénzzel – hallatszik néha a nóta. A nyárfák felett már letűnt a nyári nap, szürke színe van a pornak, amelyet a hazatérő csorda ver az úton, kövér tehenek, majd megtermett, hófehér ökrök (a veszprémi káptalané) vonulnak tova, mintha a mesék országába kerültünk volna. Önkéntelenül és váratlanul eszembe jutnak a kupecek és mészárosok, akiket gyermekkoromban nagyon szerettem vásári, hangos jókedvükért. Hogyan hunyorítana most a szemével, e csodálatos jószágok láttára, a sánta Stern bácsi, a híres marhakereskedő, aki vásár után a kezével verte a pádimentumot, mikor táncolt? E nagyszerű, megtelt tehenek mintha bibliai füveken gömbölyödtek volna naphosszant, e bámulatos tekintetű riskák, foltos svájciak, kis, fehér magyarok, amint szinte háziasszonyos léptekkel ballagnak hazafelé, rengő tőgyeikkel, falubikája széles hátával, majd165 rohanó sertéskonda, mintha az ország valamennyi sonkája megelevenedett volna: oly sokasága a disznólábaknak, és mindenfelé az útszéli pocsolyában fehérlő récék, ludak, amelyek már zászlóanyás lépésekkel viszik hajukat a zöld gyepen – e váratlanul dús gazdagsága egy kis falunak oly meglepő, hogy bátran elgondolkozhatunk rajta. Magyarországot nem lehet kiéheztetni. Az ország éléskamrája telve van. Barmaink éppen olyan kövérek, mint a keresztek a learatott mezőkön. A veréb és vándorgalamb most is megtalálja ennivalóját a dűlőúton bandukoló gabonáskocsi mögött. Semmi sem változott tizenkét hónap óta a magyar földön. Az elvetett mag most is bőven fizetett, marhaállományunkon alig vehetni észre, hogy nagy, milliós hadseregeknek főznek a katonaszakácsok, libapecsenyével jóllakathatnánk minden vitézünket, ha egyszer ez jutna a hadvezetőség eszébe.
A megtermett csárdás a nadrágzsebébe dugja a kezét:
– Hársfavirágot szállítottam tegnap a pesti patikának. Nyolcezer koronát gomboltam be érte. A gabona majd ezután következik, mert én inkább kereskedő vagyok, mint kocsmáros. Nem jár most kocsmába senki. A férfiak a harctéren vannak.
Valóban, férfival nem találkoztunk, híre-hamva sincs, a somogyiak – a híres 44-es ezredbeliek – mind megütik a katonamértéket. A bíró ballag hazafelé. Az itthon maradt, hogy vigyázzon valaki az asszonyokra. Pedig vigyáznak azok eléggé magukra. Élelmesek, okosak, talpraesett szavúak.
– Hogy a liba? – kérdek egy menyecskét, aki lúdjait tereli hazafelé:
– Nem eladó. Alig kéthetesek. Szopni kell még ezeknek.
– De jó pénzért meg szép szóért csak ideadja – évődöm a fekete szemű asszonnyal, akinek tekintetében mintha messzi ázsiai puszták tőzegtüze tükröződne.
– Nyolc pengő darabja, de hétért is odaadom.
Grószberger, a fiákeres nem állhatja szó nélkül.
– De fölment az ára! Tegnap még öt meg hat forintjával vásárolt itt ludakat a siófoki jegyzőné.
– Az tegnap volt. Maga is vénebb lett tegnap óta. A ludam meg kövérebb.
Grószberger, aki valóban vénecske ember, haragosan leugrik a bakról, és fölkap egy gágogó ludat. Fél kézzel méregeti.166
– Nincs ez öt kiló se. Becsületemre, nincs. Mert az én kezem nem téved egy dekával sem.
Megpróbálja most jobb kézzel fogni a libát.
– Legfeljebb, ha négy kiló – mondja becsmérlően.
De felém fordul, és németül így szól:
– Megéri az árát, tekintetes úr.
Sajnos nincs most időm libavásárlásra, Grószbergert a bakra szólítom.
– Gyerünk Fokra, esteledik.
Ám Grószberger megjelenése már föllármázta a falut. Ő szokta Kilitibe fuvarozni a különböző kereskedőket. Az asszonyok – mindenütt asszonyok – az udvarból előrejönnek a kerítésekig.
– Van ám tojás – mondja egyik.
– Aztán hogy adja? – alkudozik Grószberger megszokásból.
– Hat krajcárért. Van vagy nyolcvan darab.
– Drága – felel a fuvaros, és megcsapkodja lovait.
– Van ám csirke is – folytatja a menyecske.
– Mennyi?
– Vagy negyven darab.
– Kevés az nekünk – óvakodik Grószberger.
– De van ám Göczöl Józsiéknál is vagy húsz darab.
A fuvaros legyint:
– Az is kevés.
Most egy másik menyecske igazítja meg a kendőt az álla alatt.
– Vesznek récét, Grószberger?
– Veszünk, ha megéri a pénzt.
– Már hogyne érné – zsörtölődik a menyecske.
Kifog egy kacsát a porból, Grószberger méri, a fejét csóválja.
– Aztán volna szíve ezért a gyenge récéért pénzt kérni, öreganyám?
– Három pengő az ára. Van vagy tizenkét darab belőle.
Grószberger méltatlankodik.
– Megbolondult, öreganyám?
De rozsdamart, gácsértollas kalapja alól rám villan.
– Megéri. Vegyük meg.
– Gyerünk, Grószberger – intem –, nyakunkon a sötétség.
Most egy udvarról eladó borjút kínálnak…
– Nem kell nekünk semmi – felel a fuvaros hangosan, de megállítja a lovait.167
– Engedelmet, kereskedő vagyok. Azt a borjút megnézem. Vajon mit kérnek érte? – dörmögi a bajusza alatt.
A falu bölcse, a hársfavirág-kereskedő még mindig egykedvűen, zsebre dugott kézzel áll a kocsmája előtt. Lassú, meggondolt léptekkel hozzám közeledik, míg Grószberger valahol egy borjúra alkuszik, amelyet meg sem akar venni.
– Soká tart a háború? – kérdezi vagy mondja, a fél szemét behunyja, mintha valamin nagyon elgondolkozna.
– Ha soká tart – mondja lassú tempóban, mintha nem is hozzám beszélne –, megbukik Somogyban az egyke.
– Hogyhogy? – kérdem, hogy hozzájáruljak a társalgáshoz.
– Úgy, hogy ennek a makacs, keményfejű népnek hiába rendelkezett főispán, alispán, hiába prédikált a pap, hiába vasalták meg a cselédlegények a bábákat – a nép következetesen megmaradt az egygyermekes rendszer mellett. Egy gyermeke volt minden házaspárnak, hogy a vagyon csorbítatlanul, egészben öröklődjék, hogy könnyebben szaporodhasson, hogy testvéri osztozkodás ne legyen, hogy a gyermekek fölnevelése ne rabolja el a szülők munkaidejét. Próbáltak a néppel mindent. A törvény bezárta a hibában talált menyecskéket, olyik két esztendőt is kapott a bíróságon, a menyecske leülte a büntetést, hazajött, és tovább folytatta, azaz nem folytatta. Nem született itt második gyerek emberemlékezet óta.
– Ejnye – mondtam fejcsóválva. (Hol jár az a kötni való Grószberger?)
– Most aztán bekövetkezett a háború – mondta a kocsmáros, és jelentősen pislantott –, a legényeket, embereket elvitték. Nem volt kifogás, mint hajdanában, hogy családfenntartó meg egyetlen gyerek, az Isten tudja, hogy miféle ürügy alatt nem katonáskodtak azelőtt a férfiak. Most bezzeg elvitték őket, aztán elesnek a háborúban a féltve őrzött egykék. Elesnek, elvesznek, nyomorékok lesznek az egykék. Hej, most látják csak az asszonyok, hogy milyen bolondot cselekedtek az egykével – különösen az kesereg, akinek már férfisorban volt a fia, mert ott már hiába remélni egy másodikra, egy kettőcskére, a kisebbik fiúra, aki a hősi halált halt nagyobbikat a munkában, vagyongyűjtésben, az öröklésben helyettesítené. Óbégatnak naphosszant, akik árvák lettek, akik özvegyek lettek, nincsen kéznél semmiféle férfiember, aki a munkát elvégezze helyettük. Hej, mily áldás volna egy második munkáskar a háznál! Vége az egykének Somogyban.168
– Hát aztán bizonyos ez? – kérdem a falu bölcsét. (Grószberger azóta egy csorda marhát megvehetett volna!)
– Bizonyos, uram, idegen uram, mert hében-korban hazakerül egy szabadságos katona vagy egy lábadozó vitéz, aztán mikor újra visszamegy, hát az asszony megnézi az egykének nyugalomba helyezett bölcsőjét a padláson, és az asztalos új deszkával pótolja a bölcső oldalát. Hazajönnek a katonaférjek, és komoly, intő szóval beszélnek az asszonnyal, amennyire asszonnyal komolyan lehet beszélni. Jó lesz a gyerek a háznál, de meg Magyarországnak is kell a munkáskéz, amely a most harcolót, fáradozót, az ellőtt kart, a megfagyott kezet pótolná, helyettesítené…
Az anyakönyveket nyolc-kilenc hónap múltán ismét felnyitják Somogyban a papok. Csodák csodájára új gyermek születik ott, ahol már van egyke. Öreg asszonyságok, akikre már az ördög sem gondolt volna, elöl rövid szoknyában mennek a mezei munkába. A szegény egykék, akik közül sok maradt galíciai hantok alatt, most gyorsan kipótoltatnak Somogyban. Legjobban tenné az állam, ha egy-két hétre hazarendelné a somogyi ezredeket… Ámbátor most már mindegy. Az anyák férjhez menő leányaikat nem tanítják többé rosszra az oltár előtt, az esküvés alatt.
– Hol járt, Grószberger? – kérdem a fuvarosomat. A deres szakállú férfiú keservesen vakarta a fejét.
– Benn voltam egy udvarban, tekintetes úr. Én még olyant életemben nem láttam. Ezt a példa nélküli magyar gazdagságot. Volt ott lúd, réce, tojástojó tyúk, borjú, üsző – amolyan esztendős forma –, életbiztosítás, jégkárkötvény, Omge kalendárium, csak gyerek nincs, férfi nincs, mert tavaly meghalt a csatában. De négy-öt hónap múlva már az is lesz.
– Kell a kenyérpusztító a házhoz – dörmögi a kiliti Deák Ferenc. – Ezen a vidéken gyereket várnak az asszonyok az elesett fiúk helyébe. A legnagyobb gazdagság jele ez a föld népénél. Most már nem bánnák a menyecskék, ha mindjárt jönne a gólya. Ámbátor – fűzte hozzá nagy meggondolással – lehetséges, hogy túl a Sión, odaát Szalában ez a dolog is másképpen van. Az emberek arról híresek, hogy amíg élnek, mind másformák akarnak lenni, mire meghalnak: egyformák lesznek.
A falusi Hamletet magára hagytuk gondolataival.
A szekér tovább gurult az alkonyatban. Öregember éneke dudorászva169 hangzott a kocsmából, mint valamely távoli lakodalomból a nagybőgő: Visszatérek érdempénzzel…
Utunk a temető mellett visz.
Különös a falusi temetőéjszaka. Mintha minden faderék mögött holt ember állna. A sírkő úgy fehérlik a bokrok között mint egy gunnyasztó asszony.
A hold a hátam mögött tágra nyílt, szinte mámoros szemmel nézi a tájat. Halkan emelkedik felfelé, mint a nyíregyházi régi színházban, hol fonálon húzták a műkedvelők a holdat. Az erdőknek, facsoportoknak a sötétkék háta látszik, mint megannyi, szerte aluvó operai díszletnek nyári szünetben. De most a temetőt világítja a hold. A fák odabent megmozdulnak, egy lépést tesznek előre, megállnak, újra jönnek… A sírokon guggoló fehér alakok egyet-egyet emelkednek felfelé, amint elveszem róluk a szemem. Az árokparton boldogtalan lelkek ugrálnak a porban, mint a földi békák: de ők se mozdulnak, amint figyelni kezdem mozgásukat.
Pedig mozognak a halottak. Egyet-egyet lépnek, közelednek a falu felé.
Tűz piroslik a temető mögött, mint a csodában. Setét arcú vándorlók hevernek a különös színű tűzrakás körül, mintha egy nagy bűnt égetnének el itt összeesküvők vagy rablók. Ravaszul a tüzet nézem, hogy a kis földi békák a temető árkában emberi tekintettől nem látva tovább folytassák útjukat.
Valaki hosszan sóhajtott a réteken – asszony volt vagy tán a holdvilág.
„Jó ország ez – írnám útinaplómba, ha idegen utazó volnék –, a gyerek is úgy terem, mint a búza vagy rozs, elvetik, learatják, és a föld mindig hűségesen fizet.”
(1915)170
