Ne félj!
Ne félj!
Éjjel, néma fasorban – a ritka gallyak közül sápadtan tekint alá a felleges égboltozat, mint egy szívbajos ember bágyadt mosolya – ezt mondom magamban:
– Ne félj!
Mitől félnél vajon? A végzet – az isten – melletted járkál, mint egy halk gondolat az édesanyád imádságos könyvéből, vagy az apád jóságából, midőn csendben nevelkedtél a régi házban. Kisfiú voltál, és nagy magasságból, kötélhintáról a földre pottyantál egy malomkő mellé. Egy nyurga vadfű választotta el fejed a halálos malomkőtől. Vadászok megvadult négylovas szánkája nyargalt el feletted gyermekkorodban. A nehéz szán és vad lovak elrepültek. Nevetve ugrottál fel a hóból, és pajtásaid után futottál. A folyón gyorsan korcsolyáztál, a vízmerítő-léket fagyos hab lepte be, mint egy fehér sapka – tán egy szellem lakik a folyóban, és most kidugja fejét a léken. Egy másodperc múlva a lékben eltűntél, a jég alatt vitt tova a helyi folyó, és egy pisztráng azt mondta a másiknak:
– Egy hét múlva megesszük a fiút!
– A toporci szent küldte nekünk, a keresztúti szent, mert hisz megígérte! – felelt a másik hal.
És nyugodtan úszkáltak az elmerült gyermek körül.
Véletlenségből Mária akkoriban a Felvidéken járt. Szegény tót asszonynak volt öltözve, és vizet hordott a folyóról a gazdag kékfestő konyhájára. (Az égiek néha látogatást tesznek a földön. Szeretnek szegények között vándorolni, és igen sok tudósítás szól arról, hogy a vándorlók télen, mély hóban, elhagyott országutakon találkoznak a nagyszakállú szentekkel, sőt olykor Jézus Krisztussal, amint egyik faluból a másikba gyalogol. Ez idő tájt Mária szolgált a városkában cselédi sorban és bizonyosan megjegyezte magában a hallottakat, tapasztaltakat és meleg kendőkről, bocskorokról gondoskodott.)218
Mária látta a jég alá merült fiúcskát, mert hisz vízmerítő kannákkal, fenyőfából való edényekkel közelgett a lékhez.
Egy pillanat múlott el, vagy egy nap? A kékfestőlegények karácsonyi kalácsot eddegéltek a meleg konyhán – a tűz nagy fahasábokon nyargalt, mintha régi idők jóléte térne vissza a polgárok házaiba, bor főtt füstös fazékban a tűzhelyen, és a nap már lefelé szállott a hegyek mögött – midőn a cselédasszony a folyóról visszatért:
– Egy gyermek merült el a folyóban. Mentsétek meg – mondta.
A lusta, nyújtózkodó legények talpra ugrottak, otthagyták a meleg konyhát, a fűszeres bort és kalácsot, felhajtották karjukon az ujjast, és hosszú nyelű csákánnyal iramodtak a folyóhoz.
A gyermek eszméletlenül került elő a folyóból.
A hóra fektették és Fis, egy vörös szakállú legény szakértelemmel dörzsölgette.
A nap leszállott a hegyek mögött, az ábrándos lelkek már hallhatták a Jézuska szánjának csengőit, amint lefelé ereszkedik a nyerges hegyi úton, a keresztútnál a gyalogos vándorlók meggyorsították lépteiket, a gyermekek a kulcslyukra tették a szemüket, és a régi haranglábban meglóbálta a harangot a sánta harangozó, aki dél óta mézespálinkát ivott, és olyan piros volt az arca, mint a kalendárium lapjain az ünnepnapok.
A folyóból kifogott gyermek a vörös szakállú legény tapogatására mozdulatlanul, holtan feküdt a havon.
Később Mária a gyermekhez lépett, és asszonyos, bársonyos tenyerével megsimogatta a homlokát.
– Kisfiú – mondta gyöngéden. – Szegény kisfiú!
A gyermek talpra ugrott, és korcsolyáival karján sietve futott tova a partok mentén.
Máskor, később, sokára ezután falusi kút omlott be, folyó áradt, medve jött ki az erdőből, és eltévedt golyók süvítettek a felnövekedett kisfiú füle mellett.
– Ne félj! – mondom magamban az álmodó fasorban bús ég alatt. – A végzet van veled. A te pártodon van. Mi történhetik veled? A halál? Hisz ismered, láttad, barátod, rokonod. A haláltól ne félj.219
Sok tapasztalásom van arról, hogy a karácsonyi éjszaka nem azonos a többi éjszakákkal. Miért? Hogyan? A felvilágosodott emberek furcsa mosolyát látom e kis betűk felett, az okosak, hidegek, nyugodt szívűek fejcsóválása kísér, midőn e gyermekkori babonákat írom. Valahol, valamerre: a születésnél, az iskola padjában, az anya ölében téli estve a tűz mellett, vagy egy könyv olvasásánál – érkezett szívünkbe, elménkbe, gyönge öntudatunkba a képzet, hogy karácsony van a világon? A társadalomnak, a vallásnak, a gyönge lábon álló meggyőződésnek semmi köze a karácsonyhoz. A karácsony értelme, igazsága, valósága valahol messzebb keresendő. Tán ott, hogy az emberek szeretnek megjavulni. Szeretne mindenki jó és rendes ember lenni egy napig, egy estére, egy órára, amint a jó embert magunknak elképzeljük.
Voltak esték, amelyeket sohasem felejthetek el. Véletlenek, benső hibák, tán különösség keresése miatt: néhány karácsonyi estét egyedül töltöttem az utcán, kocsmában, külvárosban, éjféli misén ismeretlen kis vidéki városokban, ahol nagy ünnepélyességgel tárja ki a templom ajtaját éjfél felé a jókedvű sekrestyés, és a gyertyákat fontoskodva gyújtogatja az oltár közelében. Én láttam az ismeretlen nőket a Felvidék városaiban, amint a Luca-széket elhelyezték a karácsonyi misén, szép, ábrándos vagy pajkos női szemeket a templom bejárata felé csillanni; mind drága és különös ismeretségeim, mintha egy sziget mellett úszna velem a gőzös, és a parti pálmafák, piros tornyú városok, nők elgondolkozva tekintenének a gőzhajó után. Vajon hány nőnek vagyok a vőlegénye egy régi karácsonyi estvéről, midőn ismeretlenül, idegenül egy felvidéki templomba belépdeltem éjféli misére? Mi vitt oda? Miért mulattattak női tekintetek, amelyeket soha többé viszontlátni nem fogok? Miért mentem el a kék, ropogós hóban a bástya kis ablakai alatt, ahonnan piros fény, asszonyének, látszólagos boldogság sugárzott? Miért ültem az éjféli misén idegen, sugdosódó nők közé; hajukat, szemüket, ajkukat miért figyeltem babonás hangulattal, mint akár az öregasszonyok imádkozását a hátulsó padsorokban?
A Luca-széke talán csak azért volt a Felvidék templomaiban egykoron, hogy vőlegény alakjában jelenjek meg ismételten a nők előtt. A nők a székre ültek, a templomajtót figyelték, és bizonyára meg voltak elégedve, hogy nem az ördög lépked be az ajtón vörös köpönyegben és kopogó lólábbal. Egy meglehetősen egészséges és szomorú fiatalember220 jött a Luca-székek felé, ahonnan tudvalevőleg mindenki meglátja jegyesét az éjféli misén.
Ki tudná, hány nőnek lettem ilyenformán vőlegénye, és míg messze-messze elutaztam, halk mosollyal gondoltam arra, hogy valahol, valamerre sikerült ismeretlenül nőket megbízni azzal, hogy értem imádkozzanak, felőlem gondolkozzanak. Ki voltam, ki lehettem gondolatukban? Eltévedt ügynök vagy kalandvadász herceg? Furcsa, szomorú fiatalember, aki századok óta bolyong a Felvidéken, egyszeri zsoldoskatona hódító ruhájában, tollas fövegében, máskor bő köpenyegbe burkolózva, mint a titokzatos utazók, akik királyok rendelejéből a háborút megüzenik a szomszédos országnak? A Luca-székén, az idegen nők kíváncsi, babonás tekintete előtt többször jelentem meg vőlegényvirággal a gomblyukamban, mint valójában vőlegény voltam.
Ne félj! – gondolom magamban, ha nagyon szomorú vagyok. – Egykor imádkoztak éretted a nők is, akik a legjobban tudnak imádkozni.
A nők imája még tán a végzetet is elfordíthatja azokról a fejekről, melyek a balsorstól megjelöltettek. A nők mindent kiimádkoznak. Kire hallgasson a Magasságbeli, ha a nőkre nem, akik sohasem lehetlek oly romlottak, hogy a feszület előtt vagy éjjel egyedül, gondolatban vagy halkan sóhajtozva az istennek hazudnának, midőn valakiért imádkoznak? A nők imádsága kitartóbb pajzs, mint az acélból vert páncél a férfiak mellén. A magasságbeli hivatal, a fül, amely mindent hall idelentről, a felhők felett úszó nagy gondolat, amely az érzéseket, szenvedélyeket, álmokat küldi a földre: bizonyosan, pontosan tudja az anyák imáját, a feleségek, a gyermekek fohászát. És ők, a legmagosabb rangúak, a szeretők vajon hol következnek a sorban? A titkos, rejtett, félve gondolt, emberektől óvott, hangos szótól, nyilvánosságtól rejtegetett nők imája vajon hol jut isten trónusa elé?
Minden életben levő férfiú bízvást gondolhat arra, hogy nők imádkoztak ki életben maradását. Egy édesanya vagy egy szerető.
Ez estén, amikor a szívek valóban megnyílnak, mint a tengerfenékről jövő kagylók, mikor egy különös karácsony ereszkedik le a földre, sebesült katona áll a Luca-szék látószögében a sötétes templomajtóban, a férfiak messzire járnak az ünnepi kedvvel kivilágított ablakoktól,221 árva gyermekek éneke zeng nagy messziségből, és szegény özvegyasszonyok elfojtott zokogása cseng az ünnepi est halkuló csendjében: a nők imája bizonnyal százszoros erővel ostromolja az eget. Minden nő imádkozik Magyarországon. Aki sohasem tudott, aki nem tanult, aki nem szerencsétlen. Minden nő imádkozik ma estve a férfiakért, akik részben harcban, részint harcra készen várják az indulást – vagy az itthonmaradottak csüggedt, kedvtelen, fájdalmas életét robotolják.
Legyünk nyugodtak, férfiak; a nők imája ma estve őszintén és becsületesen érkezik meg az adresszált címre.
Csak annak a férfiúnak a bőrében nem szeretnék lenni, akiért már senki sem imádkozik.
– Ne félj! – talán nagy óvatossággal még életben lehet maradni.
– Ne félj! – mondom csendesen – világháborútól, hisz bármely grandiózus e háború, mégis csak egy csöppje a végtelen nagyságú életnek. A Szaturnusz gyűrűi, a hold és a csillagok, de még csak a süvöltő szél és a hullámfodor sem tudja, hogy embermilliók mennek egymásnak.
(1915)222
