Őszi lábak
Őszi lábak
Pesten elszaporodtak a patkányok és a kétes hírű nők. Estefelé és éjjel – mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás után a színészek hazamennének sírni – a kis tereken a gázlámpák úgy lobognak, mint hazatérő lelkek –, a külvárosban a házmester azt álmodja, hogy erősen csengetnek a kapun a galíciai mezőkön elmaradt szobaurak – az ágyak hidegek, mint a vizes sírok Lengyelországban –, estefelé és éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli tanulatlan nő, a félretaposott sarkú cipőnek mohó, éhes szeme van… Mennyi mindent lehetne írni a ferde sarkú pesti cipőkről, amelyek alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor újak voltak a cipők, fiatalság, reménység, bizalom feszítette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a tábori levelezőlapokat belepte a por a legyezőben, új blúzt nem küldött a vitéz, és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árva gyermeket jobban szeretem a göndörített hajú gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek; szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz cipőcskéjében próbál hódítani az esti bálon Pesten. Szegények! – gondolom. Csak meg ne szólítsanak.
Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje, írták valamikor a divatlap-szerkesztők. A regénykönyvek olvasását félbehagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.
Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság,185 mint a szentimentális korokban, tudósítom, hogy a lábak még mindig divatosak Pesten.
A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak írni a korok sírásói. Selyemharisnya és magas szárú gombos cipő a rövid szoknya alatt: e jelben áll a háborús divat.
A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és rafinált nyugati ízlés vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörű zsidónők selyemruhái suhogtak, mintha az Esther című Jósika regényből lépkedtek volna elő; a lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék, ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszúnapi asszony szemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes írhatna megfelelő sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és böjtölésre rendelt nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatosítják a körutakat, mintha jószagú, kibontott asszonyhajak lobognának. És megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábító illatú életük, délben, napsugár alatt, amíg a templomból hazáig mennek az utcákon. A bús ima után és otthon váró sírás előtt – mindenki sírdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van – egy félórára felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatú fejek, amelyekre a divatos kalap helyett a vízmerítő korsót lehet elképzelni, és a lábak, amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.
Egy szép lábról szeretnék írni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségű lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kívánság.
Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagú körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszínű haját. És a karján186 bizonyosan híves és ropogós a hús, mint az új káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárgarigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszínű virágpehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.
A múltkor a gyümölcsös természet e víg kereskedője kiugrott a káposztafejek közül bódéjából, és az utcán egy patkányra helyezte lábát.
Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon sok női láb lépései körül libegtek, mint az orosz mocsarak lidérclángjai, ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb sikere a városban.
A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól – megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon, amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.
– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy illetlenül bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.
Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, színházba lépkedő úridámák finom köntöseikben megállottak.
– Patkány – szólt a hír, és mindenki ijedten megemelintette a szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párizsából való. Vasalónők és bolti kisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori hercegnő” lábához hasonlatos kofaláb körül gyűrűbe állottak a nők, akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz vagy férficsábító indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.
– Patkány – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a kíváncsi paradicsomok.
A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben a szökőkút erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Úri férfiak érkeztek, és látszólag szórakozott arccal nézték a különös helyzetű nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetű, egérszemű hírlapíró leugrott a villamoskocsiról. Féllábú187 katona szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!” – mondta a katona.
„A közelben állomásozó bérkocsisok”, mint a rendőri tudósításokban szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a bakról, és a szép kofaasszony segítségére mentek. Zsineget hoztak, megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csípték eközben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt, míg a patkányt végleg bilincsbe verték.
Aztán diadalmenetben elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva, szégyenkezve visszaült bódéjába, és a szoknya alatt eldugta a lábait, mintha e lábak bűnt követtek volna el, és most a rendőr keresi, mint csínytevő gyereket.
A női szoknyák leereszkedtek a téren, és mindenki dolgára ment.
A magtárak, éléskamrák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott élelmű, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajon meddig tart a jó dolguk?
(1915)188
