Péter és Pál eljönnek Magyarországba 1915-ben
Péter és Pál eljönnek Magyarországba 1915-ben
„Hármas mezőn, hármas határon – Búzavirág az én virágom” – dalolta a hanvai pap egy emberöltő előtt. Vajon milyen az a nóta, amelyet ez évben, 1915-ben énekelnek az aratók a magyar földeken?
A nemzetnek szent napjaiban, aratási időben más években mélységes csönd szokott borulni Magyarország fölé, mint Úrfelmutatáskor a székesegyházban. A magyar Isten közelségét éreztük, eljött rónaságainkra, hogy szemlét tartson mezőink felett. Éjjelente az angyalai virrasztottak a gabonakeresztek alatt alvó aratók rövid álma felett. Nappal az ég szemmel, a nap áldott meleggel kísérte a kaszáló munkáját, amelynél nehezebb, fáradságosabb nincs a földön. (A sírásó és a kaszáló derékcsontja a földből nyeri szokatlan erejét.)
Semmi sem érdekelte aratási időben Magyarországot, csak a termése. A nagy valóságos élet ölelkezett a magyarokkal. Az élet célját mindenki megértette; a nemzet erejét, minden vágyódását, reménységét meg lehetett tudni. Aratni akartunk, csak aratni, áldott búzát, magyar gabonát, kenyeret, pénzt, bőséget. A politikusok elhallgattak az isteni békében, az újságok kisebb terjedelemben jelentek meg, még a papok is rövidebbre fogták a szentbeszédet. Régi ellenségek, haragosok néma verejtékezéssel kaszáltak egymás mellett; rabviselt embereknek megbocsátottak a mezei munkák legnagyobbika, az aratás idején; a cselédleányok hazaszökdöstek a városból; diákok az iskolából és a szabadságos katonák segítettek a nemzet egyetlen, nagyszerű munkájában. Mindenki aratott. A régi magyar urak együtt ébredtek és nyugodtak cselédeikkel – az anyám maga főzött az aratóknak –, csodálatos, zsongó, boldogító láz feszítette meg az inas magyar karokat, mikor gyorsan, fáradhatatlanul, szinte pihenés nélkül folyt a munka az aratás két hetében. Senki sem tudta ekkor a vasárnapot, Isten felfüggesztette a munkaszünetet. Ezt a minden latnyi erőt igénybe vevő munkát – mikor sem enni, sem inni, de még szerelmeskedni151 sem kívánnak az emberek, csak aratni, aratni – bámulatos, ősi nyugalommal végezte a magyar paraszt. Azt lehetne mondani, hogy a föld népének életében becsületbevágó munka volt az aratás, amelytől nem húzódott sem az aggastyán, sem a beteg, sem a gyermek. Asszony és férfi együtt feszíti meg az izmait, eltűnik szinte minden különbség az emberek között, mint a háborúban: csak a kaszának van szava. Talán gondolkozni sem szokás ez országos istentisztelet alatt, a rendekbe hulló búza beszél csak, a szerelmesek boldog némasága honol a dolgozók felett, kiáltás sem hallatszik, midőn a karok pitymallattól késő estig szakadatlanul vágnak, a dalos marokszedő leány is elfárad a fecske csicsergést hallatni a kaszások mögött, és felugró nyúl, eloldalgó róka nem enyhítik az aratók elszánt, barna verejtékű, merev arcvonásait, messzi még a búzatábla vége, és már lehajlóban a nap a távoli füzesek mögött, a búzákból felvert aranyszínű por lebeg alkonyattal a táj felett, egész Magyarország felett…
A magyarok aratása, mint az örökkön való élet himnusza szálldosott az ég felé. A kaszapengésben, a lendülő gabona zizegésében, a dolgos emberek fáradhatatlanságában egy csodálatos ének zengett: hogy örökké élni fogunk. Amíg a földünkből kinyílik a búzakalász a vetés után, amíg a magyar esők, a májusiak hűségesen meglátogatják áldott tartományunkat, amíg izmos fiúkat szülnek a magyar nők magyar földön, akiknek karja megfogja a kaszanyelet: élünk. Ugyan mely baj érhetné a nemzetet, amíg mezőségein isteni bőséggel reng az esztendőre való termése, és jövőre újra terem, mindig terem, mert a föld nem hagy el minket? Lehet kétségbeesni, amikor a búzakalász, mint megannyi kardja a magyar életnek, beláthatatlan területeken védelmezi, táplálja a magyarok életét? Miért szomorkodnál, kenyeres, amikor az esztendőben, a legnagyobban, a magyar karok a kettős munkát is elvégezek oly hűségesen, amilyen hívek csak a magyarok tudnak lenni: megvédelmezték országhatárainkat e drága, szent magyar karok, és bevetették mezőinket, hogy az élet folyamatossága tovább megy a történelemben, a végtelenségbe? Miért hajtanád búnak fejedet, te kétségeskedő, mikor termésünk nagyobb, mint más esztendőkben, pedig a munkáskaroknak a Kárpátban nagyon sok dolguk volt, emberfelettien nagy dolguk volt a pacsirtahangú tavaszi szántás idején?
Vajon lesz-e költő, aki hősi rímekbe szedi a magyarság történetét, világ nem látta vitézségét ez esztendőben, amikor a kalendárium152 helyett ama híres altábornagy üzeneteiből tudjuk meg, hogy milyen idők járnak felettünk?
Napóleonról száz esztendeig írtak a világ minden nyelvén, száz esztendeig érdekelte a fantáziákat a frank császár figurája. Azt hiszem, hogy e nagy háborúról, amely nagyobb minden elképzelésnél, legalább két-három emberöltőn át fognak csodálkozni azok, akik utánunk jönnek. Azok az emberek, akik világosan látják, megérhetik, hogy azt mondjam: méltányossággal, gyönyörűséggel nézhetnek mai időnkre, még meg sem születettek. Az ismeretlenségben kóvályognak a lelkek, akik majd a jelen világháborúban úgy gyönyörködhetnek, mint mi téli estvéken, mikor a frank császár hódító csodálatos életét, halálát, hadjáratát olvassuk egy jó könyvben.
E nagy történetben a magyarok idei aratása bizonyosan lesz olyan érdekességű, mint a ravaruszkai csata. Hogyan arattak 1915-ben Magyarországon, mikor csaknem minden épkézláb férfi a határokon fegyverben állott? Mikor senki sem csüggedett, mert a magyar föld oly csillagtest anyagából való, amelyet megingatni, megrontani, elpusztítani még egy világháborúnak sem sikerült? A föld nem törődött azzal, hogy fél kézzel fogta az ekét a csatából hazatért katona, vagy gyenge asszonykéz nyomta a szántásba az ekevasat vagy gyermek tudatlan karja: a magyar föld végtelen odaadással, példátlan hűséggel szolgálta ezer esztendő múltával, vérben, viharban az Árpádok maradékait. Mintha a magyar föld nem akarná tudomásul venni, hogy háború van felette, a tengeren, a levegőben – a láthatatlan erők benn a föld kérge alatt a csodálatos gépezetet, a legnagyobb életet tovább folytatták, a vetőmagok és füvek kijöttek a napsugárra, a virágok sem csodálkoztak, hogy vér födi a talajt, amelyen drága fejecskéjükkel körültekintenek.
A tavasz és a drága arató-nyár meggyőzött mindenkit, hogy e háború is, bármily beláthatatlan óriásnak véljük, csak az emberek háborúja – a természetnek semmi köze az öldökléshez, ő folytatja végtelen életét. A szilvafák enyhén virágoztak, mint a fiatal szüzek gondolata, az almák az idén is elhozták a másvilágról a csodálatos színeket, és a gesztenyefák fehér virágaival éppen úgy játszott a szél, mint azelőtt mindig, midőn a tavaszt visszahozták a vándormadarak. Az erdőkben, nádasokban, mezőségeken elkezdődött az állatok szerelmes élete. A pagonyban fészket rakott az énekesmadár, a vadludak leereszkedtek a magosságból a nyírségi tavak felett, a fecskék ugyanazon153 nótát énekelték az ereszeken. Medvék, nyulak, békalencsék, árvalányhajak és temetői sírok felett ölelkezve repkedő fehér lepkék: mit sem tudnak a háborúról. Csak az emberek szerettek kevesebbet, mint tavaly tavasszal. Szegény emberek!
Ha eljön az új Homér, a hősöknek lantosa, bizonyosan szentel néhány sort a magyar földek dicséretének, ahol az ősi, egyetlen, nagy élet végtelenül folyt tovább a természet beláthatatlan távolságába…
A franciák borára, csillogó sámpányira rózsaszínű szalagot ragasztottak a győzelmes németek. Ötven pfenniggel adóztatnak meg minden palackot a német kincstár javára.
A mi búzánkon pedig magyar pecsét van. Az ország területén nincsen ellenség, ellenben végtelen gabonaföldeket hullámoztat a szél. Péter-Pálra kukorékolnak a kakasok, magyar földre hull a magyar kéve…
Alleluja!
(1915)154
