A fehér talpú nő

Teljes szövegű keresés

A fehér talpú nő
Divatlevél
A táncos majálisok, menyasszonyruhás esküvők és kék koporsós ravatalok fehér talpú nője: szemrevaló jelenség mostanában a pesti utcán, amikor a cipőnek olyan ára van, amelyet elképzelni azelőtt nem is lehetett.
Nem tudom, hogy mások is azt gondolják a mai fehér talpú nő láttára az esti körúton, amit én gondolok: nagy szenzáció történt a nővel. Ő maga hiszi, midőn boldogan mutogatja patáit (csaknem térdig), ezenkívül a járókelők is bizonyosan figyelemre méltatják a még alig érintett talpú cipőt. Talán vidékről jött a nő (miután a bort eladták), és cipőjét, kalapját, kesztyűjét délután vásárolta a nagykörút boltjaiban: estefelé az izgalom az utcára csalja, hogy a borbélytányért fején és a szűz cipőt lábán bemutassa a többi nőknek, idegeneknek és ismerősöknek? Vagy egy disznókereskedőt gyilkoltak meg valahol a városban, és a nő részes volt a zsákmányban? Loptak vagy csaltak valahol, hadsereget károsítottak, vagy árat drágítottak? Gazdag atyafit főbe kólintottak, vagy pénzes öregúrral pásztorórát töltöttek? – Megyek az utcán a fehér talpú nő után, és sehogyan sincs kedvem elhinni a cipőnek, kalapnak, bundának azon régi és megszokott eredetét, amely a múlt időkben nem késztetett csodálkozásra: amidőn még természetes dolog volt, hogy a nők új ruhába öltöznek, húsz kalapot vesznek, prémet hordanak, és a napjaikat a nőszabó szalonjában töltik. Amikor néha mindenkinek volt új cipője Pesten és vidéken, amelyet a grófnék a komornájukkal tapostattak kényelmessé, mielőtt a lábukra vonták volna; olykor mindenki jutott új ruhához, amely oly kevéssé volt elegáns vadonatúj korában, hogy a legkényesebb báli ruhát is bizonyos nyugtalanság és megszokottalanság környékezte, mintha ma este nyúlna először életében osztrigához a szép hölgy: a bunda sem volt ritkaság, és a szűcs cédulája nem okvetlenül felejtődött a mohó viseletnél a kabát bélésében.332
Mikor még voltak kedves és szeretett ruhák, cipők, kesztyűk és felöltők, amelyekhez olyan derék emlékek fűződtek, mint egy kedves házhoz vagy egy regényes utazáshoz! A lovaglószoknya évekig elkísérte úrnőjét a lovardába, és a gombocskák már név szerint ismerték az udvarlókat. A regényes felöltők jól tudták az utat őszidőben a liget sétányain, a cipők a sámfákon évekig is türelmesen várták, hogy mikor mennek ismét a Pipa utcába, ahol egykor csókkal üdvözölte őket egy ismerős, mint régen látott kedves vendéget, mindegyik gombhoz volt egy becéző szava, bár tízen voltak a gombok, és az antilopbőr engedelmesen simult a már ismert kéz tapintására; a bundazsebben télidőben mindig elfért egy másik kéz is, amely a decembert és a tavalyi bundát bizalommal várta, és „az a drága kis kalap” (Párizsból) vagy a hímzett fátyol (Brüsszelből), de még a Kígyó utcai kesztyű is bizonyos hosszadalmasabb életet éltek, legalábbis annyit, amennyit a virágok élnek. Vadonatúj korukban soha senki nem látta őket, mert fehér talpú cipőben csak a szobalány ment sétálni vasárnap délután, és az új kesztyű a szakácsné kezén pattogott. Egyszer-kétszer minden ruhadarabnak próbát kellett kiállani, amíg teljes biztonsággal bevezetődtek a nagyvilágba. A párvenük viselték az új ékszereket, aranyfogsorokat és ropogó cipőket. Vajon ki merészelt felvenni egy vadonatúj bőrkabátot a régi időben? Talán csak az a szentségtörő, aki a boltban készen vásárolt fehérneműt kimosatlanul nyomban használatba vette. Ámbátor nem hiszem, hogy egyetlen dáma is ropogtatta volna a keményítős zsebkendőjét az elmúlt divatban.
Azok a régi ruhák, amelyek éppen úgy elmulattattak, mint tulajdonosaik, már meghaltak. A harmadik háborús télen kihullott a foga a leggondosabban ápolt cipőnek is, elveszíté szakállát a bunda, és az üde kesztyűcskék összezsugorodtak, mint a rőzseszedő öregasszonykák. A ruhák, amelyek évekig éltek a szekrények mélyein, az utazóöltönyök, a kirándulókabátok, az esős idő felöltői, a jól megvarrt angol szoknyák, férfiszabó műhelyéből került női kabátok a háború óta sok megpróbáltatáson mentek át. Bizony nem mindegyik bírta az elmúlt idő alatt ifjúságát megőrizni, bármiképpen is toldozgatták, foltozgatták őket a gondos és ügyes asszonykezek.
Ah, hány rajongott ujjacska, magasztalással emlegetett körmöcske tanult meg foltot vetni, harisnyát toldozni, bélést fordítani a háború alatt! A játékra és mulattatásra született ujjak, amelyek legfeljebb a férfiak pipafüstös szakállát fonták és bontogatták, a varrótűvel kényszerült,333 szomorú barátságot kötöttek, mint a hajótöröttek a zátonyon. A nagymama viklérjét, az egykori lovag százgallérosát annyiszor fordították, hogy e múlt világok már maguk sem tudják, melyik az igazi színük.
A fehér talpú nő nem forgatja az ócska ruhákat, hogy belőlük újat fabrikáljon. Ő az a diadalmas, újszerű, kicsinykét még félszeg típus, aki tökéletes győzelmet aratott a háborús, farsangos években. Ő ül a színházban az első sorban, divatot rendez az irodalomban, amennyiben gondolkozás nélkül elfogadja azt, ami már a háború előtt is rossz volt: újszerűségét szeretné antik patinával bevonni, mint azok a sokszor kigúnyolt új nemesek, akik idegen képtárak kimustrált ősapáit függesztik a falra; a fehér talpú nő rajong a biedermeierért, apáink, nagyapáink divatjáért, repedt ibrikekért és ócska karosszékekért, ábrándfrizurás régi nőkért, emlékkönyvben élő Fruzsinák maniérjáért, krinolinért és furcsa fodrokért, a múltért, amely elviszi őt a közönséges, meglévő jelenből, mikor még mindenki tudja, hogy tegnap a legdurvább szappan sem bírta levenni a kezéről a sajtszagot; csak vissza, vissza a múltba, amikor ő még nem volt, ahol elkezdeni szeretné az életét, hogy holnapra már nemes és ábrándos ősökkel dicsekedhessen, mint saját magának az ősanyja.
A fehér talpú nő nagyrészt még társtalanul jár-kel Budapesten. Egymást megvetik, hisz együtt árulták a kanavászt. A régi nők között még nem találtak barátnékra, hisz akik egykor itt divatban voltak, és éppen olyan hangosan beszéltek, nyugtalankodtak és feltűntek, azok most alul vannak, pénztelenséggel, drágasággal, elhagyottsággal küzdenek. Ah, hányan felejtődnek el végleg a háború előtti évek divathölgyei közül, akik csaknem oly közönségesek voltak, mint a maiak, ámde anciennitásukban most mártírként járnak otthonukban az ócska cipőikben, mint az elárverezett urak.
A történetíró tollára méltó a változatosság, amely Pesten a hölgyvilágon történt. Messze külvárosokból jöttek ismeretlen nők, hogy ezerkoronás ruhákat rendeljenek a boltokban, hol a régi vevők, a háborús viszonyok folytán, adósak maradtak. A hetyke ékszerésznél, tudatlan antikváriusnál, a ravasz szőnyegesnél, a dermedt suszternél, ijedt kesztyűsnél és az elbizakodott selyemkereskedőnél: új, bőpénzű vevők tették kezüket a kilincsre. Mindent megvettek, amelyről azt334 hallották, hogy divat. Métermázsás nők és lenge soványok mohón kapaszkodtak az új ruhákba. Nyárutóban a versenytéren már dús prémekben jelentek meg, mert korán, „olcsón” vették a téli toalettet. A nehéz bundákban izzadva állották az enyhe napsugarat. A nőszabónál versenyezve tudakozódtak egymás ruháiról. Tegnapelőtt száz kócsagtollat tűzött fel egy nő kalapjára Budapesten. Az Erzsébet körúton révedező „sápadtszemek” emelkednek a nők arcából a szobalányos járású idegen nőre, aki mellett oly életuntan baktatott egy himlőhelyes férfiú, mint aki azt számolgatja magában, hány esztendeig fog ülni nemsokára. A hallatlan szenzáció pedig diadalmasan vonult a fehér tollak alatt, kisleányoknak nyitva maradt a szájuk, a csalódott utcai nő most már végérvényesen elhatározta, hogy éjjel megissza a gyufát, a kocsikból kihajoltak a gavallérok. Este volt, setét volt, a város gyomrának korgása hallatszott a gyalogjárda alatt. És a lakkcipő legfeljebb egy fertályórára került a nő lábára.
A mai ruháknak lesz majd csak sok mondanivalójuk, ha egyszer ők is megöregednek a háború után, mint az őseik a háború előtt!
A háború alatt gyártott újságpapirosról mondják a szakértők, hogy ötven esztendő múlva porrá válik e sok nyomtatvány, hírmondója sem marad a mai újságoknak, mert bizonyos anyag hiányzik a háborús papirosból.
Lehetséges, hogy ugyanez történik a posztóval, bársonnyal, selyemmel, amely a háború alatt készült. A büszke ruhák, amelyek manapság páva módjára rikoltanak a színházban, étteremben, utcán, egy napon hamuvá omlanak, hogy még az emléke is elmúljon ama korszaknak, különös gazdagságnak, amely szülte őket. A fennhéjázó és lármás nők, akik világ csodájára előjöttek a tollaikkal, prémjeikkel és fogataikkal, visszatérnek a külvárosba, mint farsangi álarcosbálról az infánsnő jelmezében a szobalány. A bársonyoknak, csipkéknek, antik ékszereknek hősnői csodálkozva gondolnak vissza e kábulatra, midőn egy hét alatt meggazdagodtak, a legszebbek és a leghangosabbak voltak a városon, csak a ruhaszegélyükre kellett vigyázni, hogy be ne mocskolja az utcákon ömlő könny és vér, egyébként semmi sem hiányzott a boldogságukhoz.
A régi és most szerény nők, akik az ócska cipőt mártírként viselték, a régi ruhát átalakítják, büszkén elvonulnak szegénységükben, és335 megelégedéssel hallják, hogy a nőneveldékben a lányokat jelenleg arra tanítják a tanárnők, hogy új ruhát nem illik felvenni: talán ismét visszatérnek, midőn a háború elmúlt. Az álbundák, hamis selymek és silány bársonyok után ismét a régi ruhák jönnek divatba, amelyet ők a háború előtt büszkén viseltek. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Józan hamvazószerda köszönt a városra. És az lesz a legelső dáma, akinek legócskább a cipője(?).
(1916)336

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages