A könyvárus
A könyvárus
Bár, mint mondják, alig van papirosuk a könyvkiadóknak – kevesebb, mint tavaly ilyenkor, amikor még remegve bocsátottak útjára egy-két könyvet –, szokatlan buzgalommal vették elő régi mesterségüket, a magyar könyvkiadást, amelyből még eddig mindenki meggazdagodott, aki hozzáfogott. Már a háború előtt is milliomos emberek voltak a könyvkiadók Budapesten, akik Aigner Lajos és Ráth Mór szerény, kezdetleges pályáját választották élethivatásuknak. Nagy lendületet vett Magyarországon az elmúlt ötven esztendőben a könyvkereskedelem, a háború alatt pedig olyan kapós lett az olvasmány, mint a zsemlye. Soha annyi magyar könyvet nem adtak el és olvastak vala az országban és az ország határain túl, mint 1915-ben és 1916-ban. Harcban álló katonák és otthon maradottak, vígak és szomorúak, lármás hadseregszállítók és a régi világ magányba vonult intelligenciája, a gyászolók és a rokkantak, a jelen bujdosói, a múlt időkbe visszalopózkodók: valamennyien a könyvekben találták meg azt a világot, amelyet óhajtva kerestek. Fogyott a könyv, mint az égi manna. A könyvkiadók egérjárta, elfeledett raktáraikat is kinyitották, ahonnan a megsárgult ócska könyveket még hibás állapotban is piacra tudták vinni. A régi Jósika- és Jókai-regényeket, amelyeket már mire sem értékeltek a könyvárusok, újra venni kezdték.
Csak az írói honoráriumok nem változtak ötven esztendő alatt, sőt a háború alatt, a legnagyobb könyvvásár idején még a szokásosnál is kisebb honoráriumot kínált egy milliomos könyvkiadó e sorok elég szerény írójának. A régi szép nyomású, nemes külsejű, áhítatos ízlésű magyar könyvek helyett: szedett-vedett, takarékos, gondatlan nyomtatású könyvek, rossz papiroson és hanyag kiállításban, drága pénzen kerülnek a vevő kezébe. Ezek a kalmárok többé nem törődnek a mesterségük hazafias és irodalmi részével, oly éhesek lettek, mint a hadseregszállítók. Szemérmetlen módon hivatkoznak arra, hogy közük359 van a magyar kultúrához, és ezért nemegyszer udvari tanácsosságot kunyoráltak, rendjelért áhítoztak, és fölényes pózban állnak bolti pultjaik mögött, ha néha egy író vetődik be az ajtón. A magyar könyvkiadó – már a háború előtt is – az a gyűlölt és megvetett kereskedőtípus volt, akivel nem szívesen vállalt közösséget a norinbergi áruban utazó vigéc sem.
A nemes könyvkiadás szégyenkezve bujdokolt el Budapestről, ahol a tudatlan és lustálkodó mesteremberek csupán pénzszerzésre használták fel; vidékre menekült a szép és áhítatos ólombetű, Békéscsabán meg Gyomán nyomtatják mostanában a legszebb magyar könyveket.
Minden íróval a testvéri részvétem, aki a pesti könyvboltosok előszobáiban ácsorog. Ők sorsukat amúgy sem kerülhetik el, az örök szegénységet vagy a Rókus-kórházat, míg a boltos ötven esztendő múltán is üzletet köt a potom áron vásárolt könyvvel. Az megnyugtató, hogy a mai papiros nem bír el harminc esztendőt sem. Szétmállik, feloszlik, mielőtt unokáinkra sózhatnák az elraktározott könyveket.
Egyhalomnyi új magyar könyv fekszik az íróasztalomon. Inkább a jobbak közül valók, mint azok a selejtes bazárholmik, amelyek a körutakon láthatók. Sajnos, kivétel nélkül mindegyiknek rossz a papirosa, holott bizonyosan tudom, hogy még van elég hollandi papiros. Ám a könyvek árai most máris kétszeresek, sőt háromszorosak, a közönségnek meg kell fizetni a kiadó ötvenpercentes hasznát, bár az áru, mit pénzéért kap, szégyenletesen primitív. Négy, öt meg hat korona annak a könyvnek az ára, amely azelőtt két vagy három koronába került, és tisztességes papiroson volt legalább nyomtatva. Ezzel a szeméttel (a könyveknek külső kiállításáról írok még) aligha veheti fel a versenyt a magyar könyvkereskedő a Németországból özönlő portékával. Ugyanaz történik majd, ami tavaly karácsony hetében, hogy a jobb ízlésű belvárosi könyvkereskedők csinos, formás és gusztusos német könyvekkel rakják meg a kirakataikat, mert szégyenlik cégérnek tenni a hasonlíthatatlanul gyatra köntösű magyar könyveket, amelyekért kénytelenek volnának ugyanolyan összeget kérni. Ez már nem hazafiság dolga. Elég volt abból a hazafiságból ötven esztendeig, amelynek ürügye alatt meggazdagodtak a könyvkiadók. A magyar irodalom napjainkban már oly gazdag és hatalmas,360 hogy a könyvkereskedőtől illetlenség volna a vevők nemzeti érzésére apellálni. Ez az irodalom szellemi tartalomra nézve bármely nemzet irodalmával felveszi a versenyt. Szépirodalmunk pedig két vállára fekteti a gyönge németet. A könyvárusok, akik a múlt időkben szemforgatva hivatkoztak a nemzeti irodalom pártfogástalanságára, most egyenesen hazafiatlan és bűnös üzelmet követnek el, midőn szegény és rossz köntösben bocsátják útjára a szívünkből való magyar írók munkáit, míg Berlin felől áradata jön az ízléses, kívánatos német könyveknek.
A közönség hazafiasságából üzletet kötő könyvkiadók most végre eljutottak oda, hogy meg kell vádolni őket azzal, hogy a háború alatt bűnösen vétenek a magyar kultúra ellen.
(1916)361
