A koronázás
A koronázás
Vajon felébrednek-e a régi szent királyaink, István, András és László, akiknek csodatettei e templomban üvegfestményeken vannak megörökítve – midőn az ifjú Habsburg fejére helyezik a magyar szent koronát?
Talán visszanéznek az évszázadokból, porból, hamuból és kripták mélyeiről a régi magyar királyok, felemelik fejüket, amelyeken a soha el nem múló királyi korona szentsége fénylik, halovány homlokukon a történelem sápadt lángja, arcukon az igézet és kíváncsiság, néma ajkaikon a csodálatos másvilági üdvözlet: Ottó és Mária Jozefa habsburgi hercegek ifjonti, szerelmes frigyéből származott fiúgyermekét koronázta a jelenkori hercegprímás, az ország kötelességtudó főuraságai, képviselői, kapitányai és krónikaírói jelenlétében és társaságában. A dobok peregnek, mintha túlharsogni óhajtanák a templom előtt állongó vitézek lövöldözését, harsonák szólnak, mintha az angyalok fújnák. Az oltár lépcsőjéről régi magyar királyok szellemalakja nézeget a tisztelt gyülekezet felé, a nagy orrú Mátyás jelesen látható, halottak, akik itt térdepeltek, és meghatottan földre borították a fejüket, királyok, királyok, magyar királyok állnak láthatatlan mezben az oltár körül, elöl Szent István fehér szakállú feje elhalványul, és a forintosokról ismert öreg császár képmása bezárja a szellemek sorát, akiket Gizella királynőnk sokszor jó karban tartott palástja övezett.
A régi királyok az új király körül csodálatos hűséggel lépkednek elő egymás után a templom falából. Fiatal férfiú kedvéért messze földről eljönnek. Mert az ifjúság egy varázspohár, amelynek kiürítését régi halottak és újonnan élők egyforma kedvvel nézik. Vajon magasra emelik-e a húsvét kristálykelyhét az új kezek, vagy asztal alá vetik a régen roncsolt serleget?362
…Hajnalodik Mátyás templomában, virrasztástól, őrködéstől fáradt vitézek helyett új testőrök állnak be a templom hajójába, amelynek oszlopait bizánci bársonyba öltöztették. Künn fáradva kopog még néhány esőcsepp, a Szentháromság téren már dobognak a huszárlovak. A szellemkirályok hosszú ruhája eltűnik a falban.
Nyolc óra tájban a sekrestye körül álldogálok, és az osztrák főhercegasszonyokat nézegetem, amint kocsin megérkeznek.
Mily körülményes pillanat egy hercegnő jövetele! A jól betanított kocsilovak lába szinte levegőben marad lépés közben, amint a kocsisuk jelt ad. Balról már leszáll a pofon csapott sipkában az inas. (De nem ugrik ám, mint a magyar hajdú vagy huszár.) Szertartásosan megkerüli a zárt hintót, amelyben a kiváltságos nők teste ringott. Kesztyűs kezét a kilincsre helyezi, míg a jobb karját előre nyújtja. Nemigen láttam, hogy egyetlen hercegnő érintette volna az inas kezét.
Most jön a hercegnő. Többnyire bodros, barnás hajuk van (Auguszta volt köztük a legszőkébb és a legszebb lábú), az arcuk, még a hajadonoké is, elefántcsontlapra festett halovány, alig észrevehetőleg rózsaszínű, és nemigen tűnnének fel egy vidéki bálon. Leginkább azokhoz a zárdanövendékekhez hasonlítanak, akiket egyszer sétálni láttam egy osztrák városkában. Keskeny ajkukon semmi meglepetés; az ívelt, duzzadt, ingerlékeny keleti arabeszk hiányzik szájuk tájékáról; bátran elmehetnének szentképnek.
Vajon mit álmodtak? – kérdezem magamban, amíg langyos tekintetüket nézem, és szeretnék kifejezéseket találni a szembogarakban. Drága, szépséges hervadásról beszél egy rejtett villanás, jól fűtött, télivirágos, tárt szobákról, ahol mindig egyformán szól a zongora, és meglepetés nélkül bókol a látogató, pedig valamennyien jobban tudnak táncolni, mint a pesti bálkirálynők.
Az utazás, a rövid éjszaka és a reggel ezernyi gondja, hosszadalmas programja elbágyasztotta őket is, mint minden asszonyt elfárasztana. Nem mulatni jöttek ide, ellenben kötelességet teljesíteni. Szeretném megcsókolni a kezüket a nobilis pózért, amellyel uszályukat viszik a kocsitól a sekrestye ajtajáig. A ruhának ezt a mozdulatát nem tudhatja más, mint osztrák főhercegnő.363
A ruha elfödi őket – bármily drága a selyem, csak iparos varrta –, de lábuk pontosan, sőt feltűnően mutatkozik a tízlépésnyi úton.
A lábukon már ismét látszik fejedelmi eredetük; az ősanyjuk várkastélyok csigalépcsőin ereszkedett alá, tarka kövekkel volt kirakva az ebédlő pádimentuma, és kengyelben nőtt a lábfej hosszúkásra, izmosra, nyargalás közben, a vadászaton… Fehér félcipőjük felett a fehér harisnya megannyi menyasszonyi illattal lengi körül az öregebbeket is, mert az alsó lábszáruk a szarvastól van kölcsönben, mintha a Habsburgoknak volna egy külön másvilági ceremóniamesterük, aki a születendő kis Habsburgokat előre megformálja. Áttört selymet, amilyen a pesti nők térdén feszül, nem láttam e lábakon (amelyek apácásan, kissé befelé fordulva vitték drága terhüket); ellenben mutatkozott a vastag, kézzel kötött selyem, amilyent valaha Angliából hozattak a legelső gavallérok.
Ki tudja meddig nézném e szépek lengését a sekrestye táján, lábukhoz verslábat írnék és az ajtó félhomályában eltűnő magos nyakszirtjükhöz költeményt, ha a mindenttudó pesti detektív nem figyelmeztet vala, hogy a peleskei nótáriusoknak a helyük a templom belsejében van, mindjárt az ajtó mellett, ahol már senkinek sincsenek útjában.
Egy kis, titokzatos folyosón át, amerre a régi királyok járhattak balkézről megesküdni, a templom belsejébe jutok. Most fújják a Szentháromság téren közelgő király elé az udvari ruhába öltözött zenészek a harsonákat, az üstdobot meghajolva döngeti egy csatlósnak öltözött dobos.
Amint a király fedetlen fővel és köpenyeg nélkül a loretói kápolnából kilépett, néhány frakkos, télikabátos, feltűnően álmos és rosszkedvű úriemberen akadt meg a szeme a hömpölygő díszmagyarosok között. Kissé előhajtotta féloldalvást tartott fejét, de most már egyéb dolga volt, sohasem tudhatja meg, hogy azok a pesti hírlapírók voltak, akiknek elnökük útján üdvözletét küldte; akik most bizonyosan azért jöttek, hogy viszonozzák az üdvözletet, egyéb teendőjük nem lévén. A szertartást hasból fogják leírni ők, miután abból mit sem láthattak. E sorok írója is csak annak köszönheti a csekély látnivalókat, hogy állandóan létrát hord magánál, amelyre feláll.364
A király sietett Tisza után, aki vigyázatos gonddal vitte előtte piros párnán a szent koronát. Ah, hogy csodálkoznának az ékszerekkel megrakott dámák, ha a koronát közelről látnák! Csaknem ezüstös már ez óaranynak a fénye, feltűnően kicsiny, korántsem dominálja viselőjének egész alakját, mint a civilkalapok többnyire. Később, amint meglátjuk, úgy simul a király nem nagy fejéhez, mint egy sapka. Tisza aggodalmas figyelmezése nélkül a koronát, e kisded szentséget észre sem lehetne venni a legrégibb és legnagyobb ékszerekkel megrakott ruhák között.
A király három lépésnyire van a kápolnától, midőn többnyire kíváncsi és érdeklődő arca egy szempillantás alatt megváltozik.
A templom ajtajánál áll, és szemközt fordul most a főoltárral.
Először hátraszegi a fejét.
Aztán egy rózsaszínű hullám fut át az arcán, amely oly erővel jöhetett a szív felől, hogy a szeme könnytől megfényesedik. Az orra is csendesen pirul, és felvetett homlokán meghatott indulat szánt végig, mintha egy láthatatlan kendővel letörölt volna az arcáról minden emberi bajt és rosszaságot Magyarország védőasszonya, a Boldogságos Szűz Mária, aki bizonyára jelen van a magyar királyok koronázásánál.
Az égi kendő elvonása után egy dacosan felemelt ifjú főn olyan megindult, szinte fölkent arc támadt, amilyen arccal Isten elé léphet csak valaki. E röpke pillanat alatt meg lehetett érteni, hogy a királyok koronázása nem csupán az egyház ceremóniája, hanem a léleknek is csodálatos átváltozása. S ezután, mintha az ég angyalai szállnának feje fölött, IV. Károly nyugodtan, malasztosan, szinte másvilági fenséggel ment tova hívei között.
Ferenc József temetése óta itt láttam újra viszont ama szürke kabátos kis tábornokot, aki a meghalt király koporsója mellett oly ifjonti szerénységgel és megadással mozgott a szálas német trónörökös, a vállas bolgár cár és az öreg, ezüstfejű bajor király társaságában, mint egy kadét a vén tábornokok között. Azóta hogy megváltozott! Rövid pár hét alatt a felség és az égi kiküldetés, mint az angyalok szárnyai repkednek alakja körül. Megnőtt és fejjel magasabb, mint itt mindenki. Király lett. Nagy Károly nem közeleghetett biztosabban és az istennel való békességében áhítatosabban a pápa felé a koronáért, mint IV. Károly, a magyarok új királya ment itt a Mátyás-templom hajójában.365
Már zúg az orgona, az operai énekesek pontosan fújják Liszt Ferenc koronázási miséjét.
A bandériumok zászlói összehajlanak az ágaskodó hírlapíró előtt. Várakozni kell, amíg némi rés mutatkozik.
A királyt látom, térdel az oltár lépcsőjén.
Innen, a nagy távolságból még ifjabbnak és szokatlanabbnak vélem őt. Önkéntelenül Szent Imre herceg alakja tűnik fel a képzeletemben, akinek üvegfestményét itt láttam valamikor e templomban. Csak azok érezhették át a király áhítatos, szinte önfeláldozó magatartását az Úr szolgái előtt térdepelvén, akik gyermek- és ifjúkorukban sokat jártak a templomokba. Olyan volt e percben a fedetlen fejű, fürtös hajú, piros kabátos ifjú, mintha most szállna el a mennyekbe a lelke, hogy Istentől kérjen felhatalmazást ahhoz, hogy a szent magyar királyok koronáját homlokára tehesse.
A legnyugodtabb lelkek is bizonyos szokatlan borzongást érezhették e percekben. A király lelke Istennél van. Talán mint egy hófehér galamb repült fel az égbe, mindig magasabbra emelkedvén fénylő szárnyain, túl a földön, túl a felhők borúján, majdnem oly kicsiny már, mint egy fénylő csillagocska… És lendülő megadással veti magát az Úr zsámolya elé.
Ekkor térdepelt másodszor IV. Károly az oltár lépcsőin, midőn is olajjal megkenték.
S ez időtől kezdve úgy járt-kelt a király a ceremóniák előírása szerint, a sekrestyébe, ülőhelyére, majd ismét vissza az oltárhoz, mintha valóban távol, Istennél volna a lelke.
Csodálatos, emberfeletti dolog ez, hitetlen olvasó az Úr 1916-ik esztendejében, midőn már csaknem elfelejtettük, hogy van valaki felettünk.
A szentek lelkiállapota lehetett ez, midőn csodákat mutattak embertársaiknak, a megdicsőültek látománya volt ez, túl a keserű józanság és fojtogató igazság határain, ahol a szürke bölcsészet bilincseibe verte az emberi lelket; – a király felkenetése és megkoronázása közötti idő alatt túlvilági állapotban volt. Ismét csak Imre hercegünknek látom őt, aki a hittérítő papokkal versenyzik Isten imádásában. Történelem, néha igazat is mondasz! A királyok istennek atyafiai.366
Most jön a pillanat, tompa zúgással áll fel a templomi gyülekezet, a király az óarany palástban térdepel ismét a piros evangéliumos papok előtt. Minden tekintet megfeszül, remegnek a zászlók a remegő kezekben, olyan csend van a templomban, hogy szinte hallom Csernoch hangját:
– Accingere gladio…
A fürtös fejű király a karddal kezében az oltárnak hátat fordít. Hármat sújt a karddal, mint egy középkori levente. A Szentháromság téren szalvét lőnek a honvédbakák.
Most… most… az oltárnál fehérlő és pirosló püspökök egyenes tartással felemelik a kezüket. Valamennyinek a levegőben a jobb karja. Setéten lépked fel a lépcsőkön Tisza István komor alakja.
Már fenn van Tisza az oltárnál, és kezét kinyújtja az arany tálcán álló korona felé.
Jobbról ugyanezt cselekszi Csernoch.
A király lehajtott fejjel térdepel a legfelső lépcsőn.
Most lebegni kezd a korona.
Leng a levegőben, mint egy csodálatos szentség, halkan, mint egy égi lehelet és tündökölve, mint a magyarok erénye.
Elmúlik három, négy másodperc. Talán egy egész perc is. A korona még mindig lebeg a tartó kezekben ég és föld között, alig észrevehető, lassú mozgással közeleg a király barna fürtei felé. Aztán megáll a fej felett. A magyar urak szeme akkorára dagad a bámulatban, hogy az erek is látszanak. A lélegzetek visszafojtódnak. Némely szájak tátva maradnak. A Tisza horgas alakja meghajlik, és szinte atyai gonddal merül le feje a király felé. A korona elérte a király fejét. Biztosan, nyugodtan fekszik a főn, bár a király keze össze van kulcsolva.
Régi szent királyaink ereklyéje így jutott ismét szerephez hazánk történelmében.
A király a trónon. Áll és büszkén körültekint.
Egy rekedt, de messzehallható hang, a Tisza hangja, kiáltja:
– Éljen – a király!
A király most már kíváncsian néz körül, és látja az embereket. A fehér galamb visszatért az égből. IV. Károly mosolyog. Alázatos papokat és alázatosabb magyarokat lát maga körül.367
Egy fehér ruhás angyal tűnik fel az oltár előtt. Barna haja, fehér arca és áhítatos két válla az imádság. Lágy reszketések a levegőben, öreg magyarok szemében könnyek, drága hangzatok a rideg szívekben. Úgy térdepel ott, mint első áldozásánál az ifjú szűz.
Már ereszkedik le az égből Szűz Mária palástja, amelybe törékeny, ifjú, liliomgyengéd királynénkat betakarják. Vállára Erzsébet koronáját gyöngéden felteszik.
(1916)368
