Anna-bál

Teljes szövegű keresés

Anna-bál
Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomra méltók a hiú, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomorúságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szívja cigarettáját a hátulsó kapunál, és arra gondol, hogy mit ír a hírlapíró, a kis súgó újult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár, és az előkelősdi unottak már elhagyják a színházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat fordítanak a szegény színészlánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kíséri a taktust, és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hívővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió ordítani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csontos fehér nadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni. Csillag Teréz nagyot kacagni, és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a színházüzlet ábécéje: az illúziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázsövet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelőén eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az előadást, és gyönyörködöm a lelkes, hivő színészekben, akik hálásan köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó díszítőmunkások rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tűzoltó már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a karzat, és a tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A csillárok alatt még az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek, mint eltévedt lepkék, halkan száll szívünkre a látott történet virágpora, a kétség és312 hitetlenség messze zúg, mint elhagyott szobában a dongó, a színésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig az előretolongók már érzik a valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek, sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos, díszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szívvel a dalcsarnok falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán keménykalapban járnak az emberek!)
Ám a mostani nagy színjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a legunottabb páholybérlő sem.
A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely múlt századbeli balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást a „nemzet bárójának” fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hűtelenségét ment felejteni a víz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a víz elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba, és a mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott próbálják meg az új ágyúkat. A tompa dörrenés, amely a szelídséget, békét és jóízű emlékezést lehelő dombok mögött felhangzik, jelenti, hogy a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi kerekeken, és az országútról vaskesztyűs lovagok félreparancsolják a jámbor vásárosok tulipánládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az enyhe határokat, amelyekben szép lelkű férfiak és nemes szívű honleányok utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett öreg Kisfaludy pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álomút, tihanyi regés visszhang, fűben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen mélasága: minden csak egy andalító színház színpada; ahol a kedves és kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a színpadról szeretünk vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, piros bajuszú komikust, később a dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, ízes primadonnáját, ferde arcú intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyú hírlapíróját, minden csak egy kis színpad, amelyen a háború előtti, valóságos és mégis réginek tetsző magyar életnek egy kis részét újra láthatjuk. Mint öregember emlékezésében a letűnt ifjúság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd az313 idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejű szörnyetegeket tanítanak munkálkodásra, és a tavon szitakötő módjára leng a fehér vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet menekültjei köszöntik hálás szívvel a kelő napot, és néznek aggodalmas szívvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korállpiros öblébe menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó kis színházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyű dáma, és a karmester se szüneteljen újabb jeladásokkal… még tartson a bohó, ábrándos, léleknyugtató, életet megkedvel tető, bút, bánatot, szörnyű háborút felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok, ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban, csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy szív Magyarországon, amely az új földalakulás tűzhányós, földrengéses, tengeráradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond szélkiáltómadár a nádasban:
Őszre vége van…
A nyárnak vagy a háborúnak?
Ki tudná?
A csónak hosszú árnyékot vet a vízre, egy kis csillag kíváncsian kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel az estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és táncrendet forgatni lássa.
Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.
Néma tájak mellett hajtom a csónakot. Füred csendben világít jobbra, Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári lakok elbújnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát, amint piros rózsái között, egészségesen, kívánatosán, ropogva megjelenjen, hogy az öregasszonyok kötőtűje belekösse a végtelen harisnyába a legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor belseje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója”, ha kísérteni jár a balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!
(1916)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages