Az egérszagú vének
Az egérszagú vének
Május van. A temetők is kivirágzanak. A nyíló virág nemcsak az életnek szimbóluma, hanem a halálnak is hírnöke. Hová lettek a tavalyi gyöngyvirágok az erdőkből? Az énekesmadarak a hosszú tél alatt merre lelték halálukat? A budai temetőkben új sírokat látni. A tél és korai tavasz utasai megérkeztek.
A falevelek között a megholt lelkek jajkiáltását mormogja a szél, sápadt arcok néznek fel a tó tükréből. Ugyanitt, régen, más élők is jártak, és tavaszt láttak.
Egykor, fiatal koromban a képzeletem tele volt gyönyörű, szent homlokú, áhítatos arcú, csigás hajzatú, bánatos ajkú, magyar ruhás férfiak képeivel, amint az írókat, költőket, drágalátos, szegény magyar írókat elgondoltam magamban, vagy régi arcképeken láttam, a szív alakú rámák közé zártan őket.
Talán még manapság is a szívük kellős közepén viselik a nagyon fiatal emberek a költők fotográfiáját, ámde nem hinném, hogy egy eleven, modern íróért úgy lehetne rajongani, mint a hányt-vetett életű, szenvedő, gyakran dúlt lelkű férfiakért, akik boldogan viselték szegénységüket, elhagyatottságukat a Múzsa szolgálatában – a 19. század szentté válott magyar írói!
Barabás rajzairól, R. Hirsch Nelly képeiről, egykori fametszők és litográfusok keze munkájáról a tizenkilencedik század magyar ruhás költői bánatosan tekingetnek felénk hátrahagyott műveik első oldalairól, divatlapok mellékleteiről, primitív acélmetszetekről.
A Vasárnapi Újság régi évfolyamaiban, ahol gólyafészek és Hungária alakja, slafrokos, újságolvasó magyar uraság figurája és amulettarcú honleány figurája látható a megsárgult címlapon, a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben: a fametsző munkájában számos magyar író274 arcképe vonul elénk. Az írók arcukon, mélázó tekintetükben, bajuszukon, hajviseletükön hordják az akkori magyar életet. Koruknak hűséges gyermekei, akiknek láttára a nájgebájdei bús napok, fóthi szüretek, csigabéli estvék; a falusi és városi honleányok költőkre függesztett ábrándozó szeme, krinolinjuknak szabása, altwieni porcelánjai, zenélőórája, merengése, lugasa érthetővé válik.
Egy-egy régebbi költő fametszetben megmaradott arcképét nézegetve: könnyen elképzelhetjük az olvasókat a Pest megyei kúriákban, a Váci utcai sétálókat, szorgalmas nyomdászokat, pápaszemes szerkesztőket, daxlilábú íróasztalokat és gondosan kihegyezett hollótollakat. A fametszetbeli, szent arcú írók fekete magyar ruhában járnak közönségesen, a Nemzeti Színház páholysora alatt van a helyük, az álmatlan éjszaka ifjú éveikben a szerelem vagy a haza miatt zörög nehezen világosodó ablakukon, s akadémikusok lesznek, midőn bizonyos tisztelet és nagyrabecsülés övezi alakjukat.
A negyvenes, ötvenes esztendők lapszerkesztői, nevezetesebb hírlapírói a Tudós Társaság tagjai, mert ez idő tájt még igen megtisztelő állás volt az Akadémián ülőhellyel rendelkezni. (A titoknoki állást Arany János tölti be egy időben.) Azok az áhítatos arcú magyar írók és furcsa tudósok természetszerű következetességgel vállalták az akadémiai tagságot: „pályabér”, elismerés gyanánt.
A fürtös fejeken, tudósi, kalendáriumi arcokon elmerengve: képzeletben láthatjuk a zsinóros ruhás magyar literátorokat, amint megindult szívvel, szinte templomi hangulatban, felajzott hazafiúi érzésekkel mendegélnek az akadémiai gyűlésekre.
A Tudós Társaság nagyhete – amelyről mostanában a hírlapok legapróbb betűs hírei között olvashatunk – nemzeti ünnep volt Magyarországon. Vidékről a nemzet szívébe szekereznek az írók és a tudósok, hosszú sorban mennek kvártélyukról a Duna-partra, hol dagadó hazafiúi érzéssel pillantják meg Széchenyi gróf Akadémiáját. És a gyűlések hallgatóközönsége is a legjobb hazafiakból és szebb lelkű honleányainkból telik. Grófok, követek, nemes hazafiak hallgatják a titoknok jelentését, és költők fodros fejét keresi a dámák meghatott tekintete.
Egy végtelen, könnyes megindultság volt a magyar irodalom és tudomány a 19. században.
A költők, az Akadémia tagjai életükben boldoggá avattatnak a275 nemzeti érzésekben (Vörösmartynak kezet csókolnak a fiatal úrihölgyek), a tudósok megannyi féltve őrzött magyar értékek. Egy rajongó virág módjára nyíló nemzeti életnek a meglátható figurái a Tudós Társaság tagjai. Az Akadémia a nemzet temploma, ahová megoldott saruval lépnek be a hivők. Az irodalom szót nagy I-vel írják, a költők valóban szenvednek hazájukért, és a tudósok puritán különcök módjára üldögélnek a mécsesek mellett, búvárkodásba merülve. Az ideálok még épségben vannak. A 19. század Magyarországon az a korszak, midőn az istentagadókra ujjal mutatnak, mindenki hivő, rajongó, várakozó a nemzetben, a magyar irodalomban és tudományban. Csaknem száz esztendeig tartó istentisztelet e korszak, telve meghatott szívű hazafiakkal, ábrándok bárányfelhőivel teli lelkű nőkkel, pályájukért, nemzeti munkájukért rajongó szent magyar költőkkel és tudósokkal, akik elsősorban hazájuknak vélnek szolgálni, midőn a tudományok terén munkálkodnak. – E korban valóban büszke szívvel állott meg az István-napi vidéki magyar az Akadémia palotája előtt, a hűvös csarnokokban a nemzeti géniusz lakott, és a haza naggyá, hírnevessé lett poétái jártak ki és be a kapun. Így történt, hogy amint ideje elérkezett sok vidéki magyarnak, mielőtt papot hívatott volna, nemegyszer: minden földi vagyonát a magyar Tudós Társaságra testálta, és az írásra pecsétet ütött. Az őszi megsemmisülésbe révedező földesuraság, a gyermektelen kereskedő, költők soraival álmodozgató, pártában maradt gazdag hajadon megnyugodott lélekkel vonult el síri otthonába, miután javait jó kezekre bízta. A jegyzők a 19. században sűrűn írogattak leveleket az akadémiai titoknoknak, hogy itt is, amott is jussolt a tekintetes társaság. Előkelő magyar divat volt ez. Természetesen ma már nyoma sincs e divatnak; a magyarok ábrándultak ki, vagy a Tudós Társaság lett méltatlan a hagyományokra? Mindketten meggondolták a teendőket. A Tudós Társaság évtizedek óta elhagyta a nemzeti öntudat szentélyét. Helyét az élclapokban, botránykrónikákban elfoglalta. Már majdnem humoros viselet az akadémiai kalap.
Hiszen vének ők ma is, mint általában az akadémikussághoz szükséges bizonyos életkor. Ám hová lett arculatukról a 19. század nemes patinája? Hová lett az irodalom csodálatos, mindenkit áhítatra késztető ceremóniája az egykori szent csarnokokból? A tudományos misemondás276 hangos botránnyá, csaknem verekedéssé válott. Az eseményeket távolból szemlélő falusi magyar bizonyosan azt hiszi, hogy a mai Tudós Társaság elszánt kortesek, zajongó fickók tanyája, ahol a botrányok napirenden vannak.
A 19. században az volt a divat, hogy bizonyos közéleti, irodalmi, tudományos élet után a szereplők öregségükben, érettségükben visszavonultak; részben a fiataloknak adták át helyüket, részben elvonultságukban tovább is behatóbb módon éltek munkálkodásuknak. Az öreg politikusok faluról küldözgették levelüket, a tudós bezárkózott könyvtárába vagy laboratóriumába, az író falusi magányban élt, a legnemesebb művészetnek, az irodalomnak. A század tiszteletre méltó, glóriás homlokú férfiai így lettek valóban nagyokká, nemzeti ideálokká. Egy tehetetlen, idejét múlt aggastyán, bármily nagyszerű életet élt is múltjában, szánalmas és bizalmatlan látvány, midőn untalan az utcákon, gyűléseken, a fórumon mutatkozik.
Mily kietlen, ideálsorvasztó jelensége korunknak a perlekedő agg alakja!
Hallatlan az élni vágyás és az életkedv, amely a valóban szent férfiak generációja után Magyarországon a következő nemzedékben lángra lobbant, és mind a mai napig el nem aludt!
Való, hogy ez a nemzedék volt az, amely a nemzeti ideálokat kereskedelmileg értékesíteni kezdte, amely nemzedék a tíz körmével vájt magának talajt a nemzeti humuszban, tanult, dolgozott, kortes volt, lármaharang, politikus és ügynök; mintha sohasem aludtak volna harminc-negyven esztendeig Magyarországon. Vasutak, bankok, hírlapvállalatok, politikai pártok, társadalomtudományok nőttek a 19. század második felében született generáció vetése nyomán.
Nagy szédelgők és csodálatos üzletemberek, politikai kalandorok és bölcs államférfiak: bibliai bőséggel teremtek e nemzedékben, midőn a parlamenti intenzív, nyilvános élet kezdetét vette hazánkban; a megyékből az ország színe elé terelődik a közélet, Ormódy Vilmos mindenkit biztosít, és az Egyetértés történelmi hatalom.
E korszaknak csinálói élnek még manapság is, és életkedvük oly pezsgő, hogy a nyugalomról, visszavonulásról hallani nem akarnak.
Ezen kor kifejlett üzleti és törtető érzésében megvénült és nyakunkra vénült öregek ragaszkodnak görcsösen elfoglalt, körömmel ásott helyükhöz. Ők ülnek az Akadémián is. Inkább botrányt csinálnak, amint fiatal korukban mindenki verekedett, terrorizált Pesten.277
Ők még azt tanulták, hogy az asztalt kell döngetni, öblös hangon kiáltani, ökölre menni: ez az érvényesülés módja. Tág lelkiismerettel, feneketlen zsebbel, mohó ambícióval ostromolták, és bevették az Akadémia szentelt csarnokait is, mint csaknem meghódították egész Magyarországot.
Ez öklös, inas, farkasfogú és tudománytalan, sőt finomtalan generáció alatt történt Magyarországon az a művelt nemzetek életében példátlan eset, hogy egyetlen ember nem volt az országban, aki a Magyar Tudományos Akadémiát tekintélynek elfogadta volna, egy kicsinyt is tisztelte volna, és reá hagyományozna.
Köszöntöm a nagygyűlést!
(1916)278
