Gordonkázás
Gordonkázás
De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háború, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi búbánat szokott véget vetni az életnek.
De jó lett volna akkor élni, mikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezítláb közelgett az esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat újra meszelték, és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis kutya, futott a víz. Újruhás bokrok, asszonyszínű cseresznyefavirágok, kergetőző madarak környékén a fürtös hajú ifjú biztos szóval, pirosító reménységgel foghatta meg hölgye kezét.
De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben, s évekig epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasút; a tavaszi séta nagy élmény volt, és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az élet, és hónapokkal előre készültek az emberek karácsonyra, húsvétra, a kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a városerdőbe jártam volna húsvét napján, virágot szedni, merengeni, verset írni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni, és bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték volna.
De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kánaán” volt e királyság neve, és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre, völgyekre, mezőségekre, és éjjelente a Tisza tükrében látszott a csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges ennivalója; a rónák gazdagsága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta. Hosszan és rozsdaveresen ásított az ősz, mint a csősz a dombtetőn.270
De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetű, tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelíd barna lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraójáték után. A szeptemberek pirulását, a húsvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet az ebédlő faláról, és a nyakkendőjét még azért kötötte meg nagy gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni csörgős lovakon, a franciánál fodorítani a fürtöket, egy nő páholya alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sírni, epedni, holdkóros módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.
De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanítani, naplót írni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi házánál, és midőn nevelik vala lovagolni, vívni, célba lőni, táncolni és lányoknak udvarolni taníttatni egy gondos mester alatt. Vándorszínészek játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi Kerepesi úton. Háromszegletű fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget hord, De Caux Mimi szeme fénylik, és elefántcsont lapocskára festi Barabás megbízásunkból egy csábító színészné alakját.
De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt írni, lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcú, szenteltvíz-tisztaságú, bazsarózsa-leheletű úrnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe vagy a Fanny nevével hímzett kis selyemzsebkendőt; az egykori Váci utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a „Török császár”-ban és éjféli kísértet a Belváros setét, gerbegurba utcáin, hol egy zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes könyvet tart.
De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavaszzöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé.
De jó volna ötven esztendő múlva élni…
Egy holdas estvén – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt, egyformán világít a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető nyugtalankodó proviánt-tisztjének – egyszer elszökni a kriptából, hol rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.
Milyen a divat és mit játszanak a színházban?
A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr, és észrevétlenül lehet továbbsétálni. Ősz szakállú fiad, ezüstfejű lányod messziről megnézni és idegenszerű unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!
Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban, és te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott emberek között, mint a zsoldoskatona, aki a harmincéves háborút végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat, egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbíró uram őkegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek, csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt. Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy új tenorista énekelt odabent „A szibériai éji szállás” című operában, és utána a vendégségben lévő cári balett pörgette bokáját. Wissendorf úr hátrafont kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a híres Andrássy útja, a nők gyújtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják, és a szoknyák, a cipők, a kesztyűk illatoznak. Karonfogózva megy a mellékutcában a szerelem, és a rendőr egy középkorias272 Habsburg-fogatnak nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol etikett örökéletű.
Megállsz, figyelsz, hallgatózol, és csodálkozva tapasztalod, hogy többé senki sem beszél már a híres nagy háborúról, Limanováról, Görzről, Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről – hisz már életedben is megérted a hosszú háború folyamán, hogy némely szívverést megállítóan nagy eseményeket az évfordulón szelídes, lanyha érdeklődéssel vettek tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett, a gyászmisén részt vettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére elmondtak; a háború második esztendejében kezdődtek már a különös évfordulók, amelyeket a lelkiismeretes hírlapírónak számon kell tartani, hogy hírben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven esztendő múlva csupán a tanulóifjúság tudja a háború mindennapos neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolc éves korában rohamra ment a galíciai hídfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri csatát, Görgey piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban úgy emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri inzurgens-táborra, legfőképpen egy dunántúli menyecske fehér lábára. És akik bicegnek az öregek közül, ötven esztendő múlva nem vallják be, hogy lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől menekülve, orosz vagy olasz srapnelt emlegetnek. És a történetírók, a memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyűjtők, a múzeumi búvárok lelemerülnek a jelenlegi háború emlékeibe, és olykor furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakkói vagy lembergi kalandot, szomorú szibériai hadifogságot, lengyel tanítónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.
Vajon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a tábornokokról, a színésznőkről, divatos íróról, Tisza grófról és a háború legendás hőseiről?
De jó volna ötven év múlva sírbolt-szagú szalonkabátban sétálni az Andrássy úton!
(1916)273
