Három óra
Három óra
Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétaútra; vajon a fák alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?
A pad üres, mint a szentmihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált, ártatlanoknak és bűnösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak, szegény szélhámosoknak és hadseregszállítónéknak, amint a nők mostanában a fürdőhelyen összekeverednek – míg egy közülök, a parkban a szívére szorította a forgópisztolyt, és egy ujjnyomással elintézte mindazt, amiért a tópartiak még sokáig sírnak, nevetnek, álorcát viselnek, és egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt olvasnak, vagy a szeretőnek írott levél felett a tollszárat szórakozottan sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül ásítanak, nyújtózkodnak, a himlőhelyes arcú, unatkozó agglegény által néhány szóban megemlített huncutkát a kézitükörben maguk is megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a mellénykére, kirázzák az alsószoknyát, és az örök vidorságú arc helyett az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra megtermett, ideális külsejű szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét a földről felkapta a vérző leányt, és egy kerítés mögé fektette, ahol senkinek sem volt útjában. Szürke cipős, szürke harisnyás lábát egymás mellé helyezte, a szoknyáját megigazította, törülközőt vetett arcára, csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott továbbfolytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka felett, mint akkor midőn létrejött, holott a búcsúlevelek, mamához, barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják, tizenhét esztendős volt, és315 életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy vőlegénye melankolikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő úr, a falusi háziúr elismeréssel bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…”
És most vajon ki vigyáz tovább az elmebajos öregasszonyra a parasztházban?
A tizenhét éves kis vértanú nem tartotta meg a babonák utasítását, a hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin elszállították, nem tért vissza a sovány lábszárú, díjnoktestű padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel, kísérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik fehércipős lábukat a fürdőhely elkényeztetett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji ablakukból a fogyó holdba, és a francia könyvnek csak a címét tudják, de írójának nevét nem; ők sohasem ülnek majd e padra oly elhatározással, mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény, anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván. Ők, e fehér cipős, lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis fényűzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a fürdőhely üres tekintetű növényei, amelyek a francia kertész olcsó fantáziájában a parkot, a virágágyat környékezik: valamely érthetetlen lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a mulatságot úgy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a táncban hiú mozdulataikat lelki tükörben látják, és a szerelem öntudatlan óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük rózsaszínű szalagját.
A kis mártír, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő” által varrott szoknyáját, átlőtt szívét és szegény kis testét (a rossz táplálkozás, a fiatalság miatt hegyes térdekkel) az izmos, gazdag konyhaszagú szakácsnő a fűre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva ellengjen az örökös rózsaszín felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat, a legnagyobb szomorúság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a színlapok piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpák az elhagyott utcácskában, a nyárfák bűbájt, felejtést vagy édeskés emlékezést316 zúgnak a telepen, a rigó csúfolódva kiált rá a park képzelgő úrhölgyeire, korábban jön az este, és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan vándorúton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyújthatja a falut. Unott kézmozdulatú, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozású barátom, mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kíváncsi már arra sem, hogy a fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét milyen ábrándok és illatok veszik körül?
Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint egy halott gyermek fotográfiája úszik az emlékezésben, a Balaton úgy vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki a nap és hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves testgyakorlati munkát végez.
A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen föld alatti erők nyújtóztak nagyot medrében, a föld belsejében rejtett vizek találták meg az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő föld alatti folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zúzva, harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába; sohasem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a húsvéti napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szívek váratlan megenyhülése, terültek a föld színére, hogy a mesebeli hold néhány ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból törtető évezredes rabságba zárt víztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitűnek, a néma kísértet megfordult sarkán, és a háta mögött felszabadult sok milliárd kis vízcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.
A tó megnövekedett, és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi tornyok esti harangozását, és bosszút forralt a harangozóra, aki aludni hívja ismerőseit, a halászokat, és a mosónők fehér lába kilépked a partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szűzleányok csalogatója, nóták és regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét: hajnalonkint cimborájával, a déli széllel tombolva317 verdesik a mestergerendát, mint bekerített szegénylegények, akiknek útja a siralomházba vezet; kesergő és érzékeny emberi indulatot megsemmisítő zúgással vágódnak a partnak a hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki eddig szelíd szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta; ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos űzi motoros hajóján, ha valamerre csínyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék, amelyet régi csendes estén a tűz előtt olvasunk.
Három óra.
Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok felett megállók a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságút. Ez elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő járt erre, kis cipője nyoma a víz felől közeleg és ingadozva, meg-megállva vezet el a víztől… Hová vajon? A szentmihály lovának irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.
Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges víztől, midőn utolsó útjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett, amelyben megnyugvást nem mert remélni.
(1916)318
