Messze pirosló tájak
Messze pirosló tájak
Ha majd hetven esztendős leszek, és egyszer visszagondolok a mai napokra, mint különösebb évekre: vajon mire emlékezem leginkább e furcsa időből? – kérdem olykor magamtól hűvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az ember úgy vágyakozik az öregség, a bölcsesség, a nyugodt tavak országába, mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig elutazott ifjúság, cölöplábú férfikor, midőn az ember néha a svájci szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját illeszti fejére, ismét megbocsát, mint a hűvösvölgyi szent remete, midőn egész éjszaka Pesten dorbézolt – mintha mindez, az egész élet csak arra való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra, amelynek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra, amelyek úgy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó hullámai, az emberképű hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából… Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy parkban, zöld fák alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel, ahol üldögélek, és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot.
Gyermekkori őszeim – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély, bükkfával fűtött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol szarvasagancsból volt a fogas, és még kétfejű sasos rendeletek függtek a falon üveg alatt – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó országútján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajon miről is beszéltek ők, mikor még hangra nyílott a szájok, és egymással jókedvet, szomorúságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt.)235
Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok mögött szállingózó hóesés, a mákízű karácsonyi est vagy a hordókáposztához hasonlatos ropogású újesztendő, egy pohár bor s egy pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.
Egy dohányszagú, birsalmasajtot kedvelő vén emberke a macskabőr bekecséből néha kinyújtotta az ádámcsutkáját, és énekelve mondta:
– Napóleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy vérpiros képű dunántúli nemes szomorúan bólingatott a fejével, néha felállott, kettőt-hármat fordult maga körül, amikor a zsidócigányok a frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már megszólaltak az ágyúk Győr alatt. A dunántúli nemes búsan, mint akinek valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a vastag pohár felé. Kőhidinek hívták szegényt. Tíz esztendős lehettem, az anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.
A szomszéd felemelte szűzdohányszínű kezét. Csupán ennyire emlékezett a Napóleon korára, bármily hosszú volt az ünnepnapi délután és a nagyhavú falusi tél.
Zúzmarás fejű, vállas férfiú, akinek két szeme, mint télifán üldögélő csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.
– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon. ,Jön a Duna!” – kiáltotta nagy vígan egy suszterinas végig az Úri utcán, és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra. Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonnyal, akinél szállást béreltem. Egy hárászkendő volt sovány nyakán, és elfelejtette hamis fürtjeit föltűzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok drága ezüstje, antik ékszere, minden ott maradt az emeleten. Csak a madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árvíz!
– Wesselényi? – kérdezte valaki az asztal végén. A virzsíniás bölcs ember módjára legyintett.
– Árvízkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén leányt sohasem felejtem el.
Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt, karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlékezett, hogy a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről236 hoz hírt. Elöl a tábornok állott csuklyás köpenyegben, és a szeme mindig a távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.
Ott álltunk és lestük Görgey futárát… Vártuk reggeltől estig, amíg csak látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.
(Már a bajuszom serkedt, és a Morgó temetőben gerendákat tettek keresztbe a kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori honvédtiszt szívdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkívül semmi sem történt volna az életben.)
A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanúi”, amint egy szellemes hírlapíró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk, nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a múlt idők szomorú árnyékai. Öreg honvédtisztek kihúzták a szalmakazalba rejtett kardjukat, és az ágyak fölé akasztották. Az ó-fehérneműs szekrények fiókjaiban még ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem állítottak új fejfákat a régiek helyére, amelyeket Slick generális ágyúzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszíj szorította a csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek. Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetíró könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt, mint ismeretlen tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták, benne részt vettek, véreztek, győztek, sírtak, megpihentek… A gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt, különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet szabadságharcában személyesen részt vettek. Egynémelyiknek az öreges szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha felgyújtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth, mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit az utánuk következő emberek már237 többé nem láthatnak… És mily csodálatos, hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében. Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot csak a debreceni országgyűléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiúnak mondja. „Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.” Másik a gőzhajónál látta Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavú, tavaszi reggel arcú, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan, fekete magyar ruhája volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a társasösszejövetelen.” És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeynek császárpiros ruhája volt, és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjenek a bekötött fejű alakra. – És az alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és minden héten másképpen írta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy csapatnál harcolt.
Az emberi emlékezések csodálatos országútján összekeveredik az idő, a múlt a jelennel. Különben szavahihető öreg barátaim nemegyszer látták fehér pantallóban sétálni Széchenyi István grófot a Vérmezőn, ahol a koronázáskor az ökröket sütötték, s a király aranypénzt dobált a nép közé.
(És míg elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról úgy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből, és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei háztól – a közelben gyors lovak –, és eseményekről, amelyekre rajtuk kívül a világon senki sem emlékezett – amint hallgattam őket, gyakran elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra emlékezik leginkább, amire akar…)
Vajon, ha egyszer vége lesz a háborúnak, sok-sok esztendő elmúlik, az asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszívásánál? Mennyi minden titok kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő múlva emlékezik az ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek mily más világításban állnak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzúgó szelet, a viharfelleget!
(1916)
