Nagyvárad
Nagyvárad
A város oly költőietlen, mint egy bazár. És mégis költők laktak e városban.
Vidéki nagyságok és kisvárosi démonok városa. Csodálatosan tehetséges és nagyképű férfiak, Bováryné-szerű országszép úriasszonyok, hipermodern hajadonok és a püspökök laknak itt.
Vállalkozó és gazdag, erkölcstelen és kultúrás, nevetségesen lármázó és igyekvő, vidékiesen komolytalan és erkölcsileg beszámíthatatlan, zajongó, rajongó és sokszor félreismerő hencegő és megalázkodó; az emberek városa, akik soha sincsenek otthon, egész nap talpalnak korzón, kávéházban, a cukrásznál, a gyűlésen, mindenbe beleütik az orrukat, mindenről fontoskodó és határozott véleményt mondanak; zajos, széket tologató, pénzért, divatért, egynapi korzóért rajongó, új kalapért élő, sikeres megjelenésről álmodó asszonyok és férfiak városa; élni, élni, élni: ez van az emberek homlokára írva, a nők ezért seprik a helybeli utcát, és a cukrásznál estefelé mint egy nagy, ellenállhatatlan kívánság, száll az ég felé a vidor, mozgalmas, ünnepélyes, kalandos életnek a vágyakozása.
Sehol sem óhajtják az életet úgy az emberek – talán még Aradon sem –, mint Nagyváradon. Az ábrándozás, merengés, magányosság, elvonultság, a csend mosolygása: ismeretlen dolgok e városban. A mindennapi életet pezsgőspohárból akarják inni, közben kedvvel vagy álkedvvel nevetni, „szórakozni”; talán még a rövid ebédnél is kalapban és fátyolban ülnek az asszonyok, hisz int a déli korzó után a délután különböző mulatságaival. Lakkcipők, kócsagtollak, furcsa kis női kalapok, feltűnő ruhák, lármás megjelenések, finomtalan érzések, bánattalan bánatok, örömtelen örömök, hangos nők és erőszakosan feltűnni és szerepelni vágyó férfiak városa: Nagyvárad, mily sokszor gondoltam rád szelíd idegenkedéssel, enyhe gúnnyal és szinte érzéki vágyakozással! Egy város, ahol igen szép nők laknak, de247 sohasem látni őket, mielőtt a fodrászné kisüti és megfésüli hajukat; mielőtt a legutóbbi divat szerint ruhájukat felöltötték, és a szájfestéket helyére tették. Csupa „csináltság”, mesterkéltség, kigondolás, tükör előtt hangosan elmondott belső érzések, pózok, rafinált helyzetek, rossz francia bohózat és tülekedő magyar élet: ez a nőknek élete. (A férfiak, szegények, a városi divat és hangulat szerint viselkednek.)
Modernek – mondják ők magukról a komolyság és meggyőződés hangján, közben a kisasszony gondjaira bízzák gyermekeiket.
Hajfesték, arcfesték, parfüm, álkultúra, selyemszoknya, harisnya, az udvarlás, a társaság, helybeli pletyka: ez az életük. S oly szépek, megkívánni valók, hogy csaknem mindent meg lehet nekik bocsátani.
Még azt is, hogy „kis Párizsnak” gondolják magukat, modoros műveltségüket, szerepelni való vágyakozásukat, eltitkolás nélküli stréberakaratukat, közönségességüket és furcsa szokásaikat, hogy egy családanyát kétszer-háromszor látni napközben az utcán új ruhájában végiglejteni…
És mégis költők laktak itt, és gyönyörű regények éltek, történnek, elmúlnak.
A városnak külső élete rikító és felszínes. Az az ezer ember, akit nappal és éjjel mindig és mindenütt látni. Az az ezer ember, aki a ruházkodásából, a mindenütt való jelenlétéből, a hangosságából, a feltűnőségéből óhajt megélni.
Míg a boltokban, a gyárakban, az irodákban a legszorgalmasabb emberek laknak, akik sohasem láthatók.
Itt, a kereskedelemben, a munkában, az ötletességben, a produkcióban, a szívós szorgalomban hasonlít valóban Párizshoz, a párizsi polgársághoz, a „francia burzsoához” a nagyváradi lakosság. A pénzgyűjtő, fáradhatatlan élet méhei ők.
És csak ezer here tolong, és mutatkozik a látóhatáron.
Vajon a költők kiknek énekeltek?
Ebben a városban lakott a főhadnagyné, aki az elmúlt napokban csaknem mezítelenül állott bírái előtt. A barátnői, az ismerősei sonkás kenyérrel kínálgatták egymást a bíróság termében, amíg a főhadnagyné titkait hallgatták. Talán helyeselték is a szokatlan színpadi mutatványt, és bizonyosan mindennap megbeszélték a vádlottnő248 dolgát a korzón és otthonukban. Érdekes volt, figyelemre méltó volt a nagyváradi asszonytípusnak e csaknem tudományos felboncolása, ámbátor némelyek már előzőleg tudták az olvasóközönség körében, hogy mely vallomást mondhat a szerencsétlen asszony.
Itt az élet: a pénzt jelenti.
– Pénz! – mondják, s talán ez az egyetlen szó, amely komolyan hangzik el a városban.
Pénz nélkül nincs szerelem, nincs korzó, nincs divat, nincs szórakozás. Pénz nélkül nincs otthon, sem gyermek. És nincs áhítat az élet örömei iránt, nincs tavaszi reggel, de még csak elmerengő őszi nap sem. Pénz nélkül nincs makacs vágyakozás bizonyos álkulturális szokások iránt, de még csak új cipő sincs. Pénz nélkül nincs nyugodalmas otthon sem, ahol a férfi bezárhatná az ajtót, és négykézláb játszhatna gyermekeivel, paraszt módjára figyelné az ablakból az időjárást, a feleségével együtt énekelne, vagy szép reményeket tervelne. Semmi sincs, amit az emberek megszoktak, megkívántak, vágytak. A nagyváradi kultúra elcsalogatta őket az életbe, a korzóra, a kávéházba, fénybe, idegen emberek körébe, más világokba s más érzések megismerésébe, mint az élet tavaszi napfénye, amely hajdanában bizonyára melengette ifjú szerelmes szíveiket.
– Egymásnak élünk – mondják tán még manapság is a fiatalok, amint a hosszú nyárfasorban sétálnak.
Mily gyönyörű még akkor az élet, a szerelem, a mindenható érzelem!
Bűbájjal, babonával, elképzelhetetlen és félig átélt érzelmekkel teljes az ifjúkor. Mindenki másképpen álmodja, mindenki valamely különösséget és meglepetést vár a holnaptól. A szerelmesek egybekelését végignézni vidító és szomorító. „Kis szegénységünkből, kis kunyhónkban megélünk” – mondják, akik költőket is olvastak. Az élet oly reményteljesen közeleg, mint egy furcsa, sohasem látott csillag az ég aljáról. Csodák, váratlanságok, kedvességek, álmok ígérkeznek. Az egybeszoruló kezek életprogramot, elálmodott álmot mondanak egymásnak. Az asszony feje mindig a férfi szívén nyugszik, és a szempillák egy messzi korban egyszerre nyugszanak meg. Bármit mondjanak a keserűek és az ostobák, a szerelem mindig a legrégibb, szinte emberi életszámítási koron túl táplálkozik, ábrándozik, bolondozik, játszik, vidít, szomorít, a Dunába kerget, és új életre ébreszt.249
Szerelem!
Mint a megváltó szó hangzott ő mindig az élet keserves szerdáin. Idegorvosok és költők ajánlották őt; nevették, és öngyilkosok lettek érette; sírtak, elgondolkoztak, elzüllöttek, elfáradtak miatta… Furcsa, hogy szereti egymást két ember. Magányos ember csak néma fejcsóválással felelhet, ha a szerelem bolondjairól hírt hall. Próbált, megégett férfiú vagy nő beleegyezőleg mosolyog. Vén ember káromkodik, gyermek gúnyolódik. A remete a fa tetejére emeli a szemét, ahol a képzeletbeli szentképet látja lebegni. A régi temetőkben a halottak fütyülni kezdenek, mint az őszi szél, s öregasszonyság zörgő mákfejekkel álmodik.
Bizonyosan szerették egymást egykoron Preisz és Preiszné.
A katonatiszt a nő szemére, szerelmére, hajára, lábára, kezére gondolt, mielőtt elaludt vaságyán, vagy más nővel osztotta meg jegyesi szívét. A férfiak becsületesek, nem szívesen gondolnak rosszat arról a nőről, akit feleségül akarnak venni. Gyengéden, áhítattal, talán megadással várta, tervezte, remélte a bekövetkezendő életet a katonatiszt.
Preiszné?
Ő bizonyosan többet álmodott, mint a menyasszonyok, fiatalasszonyok mindig álmodnak.
Aztán jött az élet.
Nagyvárad.
A barátnők.
A korzó.
A cukrász.
A pénztelenség.
Új kalap nincs.
Új ruha nincs.
A férj kártyázik.
Az ügyvéd.
A bankigazgató.
A revolver.
A törvényszék.
Ítélet…250
Éjjel, csöndben, lehunyt szemmel, midőn róluk elgondolkozom, azt hiszem, hogy jobb sorsra érdemes emberek voltak.
Talán összefonódott volna életük egy másik városban, ahol a nők nem a legutolsó divat szerint öltözködnek.
(1916)251
