Tavaszi halál
Tavaszi halál
Az égbe néző szemek, gömbölyödő ifjú vállak, szeplők, furcsa álmok és öngyilkosságok évadja: a tavasz Pesten ismét elvégezte a maga dolgát.
A régi hírlapírók, akik négyszögletesre ülték a nadrágjukat, és a hajuk kihullott, a szemük megvakult, olykor az agyvelejük is végképpen elfáradt a hírrovat szerkesztésében, hajdanában minden tavaszkor írtak egy hangulatos újdonságot az öngyilkosságok számának megszaporodásáról. A tavasz! A szerelem! Az ifjúság márciusi áradása és a halál fehérbokros hegyoldalakban tilinkózik a kart karba öltő szerelmeseknek: írták eleink. A kabánosz-szivarszagú újdondász a Ferenciek terén lévő bolthajtásos irodában (mikor a gázláng valóban sercegett az íróasztal felett és a nyomdafesték édes méz volt) a tavaszi öngyilkosságokról megható pennarágással írt, előkeresvén a legfinomabb kifejezéseket, amelyeket ifjúkorában a versekbe foglalt, mint máskor írni szokott a karácsonyról vagy a húsvétról. (Régi szokás szerint az ünnepeket külön hírben tárgyalta az ambiciózus újdondász; rendőri hírek sivárságából a költészet hangjainak magasságába lendült.)
Tehát meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerűleg fellépő öngyilkosság. A temetők telve vannak fejfákkal, amelyek alatt félig nyílt leányszívek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A fűzfák és a költők feléjük lengetik karjaikat. (A halál és az öngyilkosság költészete egy emberöltő előtti irodalomban nagy bajokat csinált – az akkori új franciák, szentimentális németek és érzelgős magyarok sok tizenhat esztendős szívnek sugdosták, hogy jobb meghalni, mint élni. Ifjú nők és serkedő bajuszú fiatalok, Reviczky rajongói, Indali Gyula gyászolói, Balázs Sándor siratói nem gondoltak arra, hogy a költő életét nem a temetőben tölti, hanem a belvárosi kiskorcsma259 faragott asztalánál írja verseit, a divatlap irodájának közelségében. A költők félbolond hazugságai és viaszgyertyaszagú ábrándozásai sok ifjú szívnek ásnak korai sírt.)
Tavasz – „szerelem idénye” – ez évben Pestre nagy kaszával jött, a régi virágkoszorús sarló helyett. Feltűnően nagyszámú fiatal nő lett öngyilkos a városban, eltűnt, nyomaveszett… Regények lettek. Az ismerősök elmerengő hangon adják tovább történetüket, a családtagok meghatott ábrándozással vélik felismerni a főváros emberforgatagában a hazulról eltávozott Fanny vagy Mariska fekete szemét, kalapját, szoknyafodrát… Az estilap hasábjain mindennap megtalálható egy-egy hirdetés, amelyben az elbujdosottakat hívják vissza a szülők és testvérek, akiknek kenyerük lett az aggodalom és a bánat.
Talán a fővárosi szegénység és a kimondhatatlan drágaság is okozója, hogy többen kívánnak megválni az élettől e beláthatatlanul hosszadalmas háborúban, mint élve, megalázottan, nyomorogva, szívbéli gyásszal és fájdalmas gondolatokkal bevárni az idők fordulását. „Reménytelenség”: ez a neve annak a homokembernek, aki esténkint lezárulásra nyomkodja le a fáradt szemeket. (Sírni már elfelejtettünk lefekvés előtt, hisz csaknem minden imádságunkat, sóhajtásunkat, vágyakozásunkat elküldtük az éj csendjében a messzi harcterekre, szeretett katonáink után. E két év alatt elhullott magyar könnyek megdagasztanák a Tiszát, a kiömlött magyar vér megduzzasztaná a Dunát, hogy annak hullámai a Nagykörútra jutnának, és a sok elrepülő sóhajtás mozgásba hozna minden szélmalmot Magyarországon.)
A költők halálcsábításai, Byron szenvelgését, Anyegin Eugén szenvedését, Reviczky mellbetegségét, a pisztolyokat, mérgeket, korai hervadásokat, tavaszban való elmúlásokat, húsvét reggelén való ünnepélyes eltávozásokat, virágos réteken való örökös elaluvásokat – és a többi tavaszi nippeket, amelyek egykori ifjúságunkban Himfy boldog szerelmesévé vagy rejtelmes halottá változtattak egy áprilisi napon: a régebbi életnek e kopottas kulisszáit, a tönkrement, kockás nadrágos falusi színigazgatótól átvette az új igazgatóság, amely nem csupán egy kisvárosi táncterem színpadán vagy egy álmodozó falusi leányzó szívében játszatja le a maga népszínműveit, szomorújátékait, tragédiáit, hanem Európa minden kis színpadán egyszerre, egy időben260 lépnek fel az aktorok, a ruhájuk a hadba vonult katona ruhája, és a nők gyászfátyolban lépnek előre, midőn a korszellem, minden szíveknek kis súgója, jelt ád házikójából…
Félve jegyzem fel, hogy e modern színjátékban csaknem annyi a hamis póz, mint a régebbi alakításokban, mert meghalni idő előtt nem szükséges manapság sem, legfeljebb az ellenség golyója által.
Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban – az öngyilkosság komolyságában.
Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös kedvezménye, amellyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt bal oldalra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok részt venni a majálison. Midőn már csak a legszomorúbb dolgok jutnak eszembe. Csak a két kezemre hajtom a fejemet, amikor egyedül vagyok, és nevetni többé nem tudok a szent magányban furcsaságain az embereknek, a mindennapi életnek, B.-né arcfestékén és szalaggal eltakart forradásos nyakán, C. úron, amint komolyan viszi nagy hasát és kalapját, D-n, aki sokat beszél és fontosnak véli kimondott ostobaságait a közügy számára… és mindenkit kinevetni és megvetni és elkerülni egy napnak néhány érintetlen, szűzies magány-óráiban, midőn Pesten az emberek egymás között lődörögnek a kávéházban, az utcán, a színházban… egy jó költő versét elolvasni, rímeket, rimákat, rongyokat és romlatlanságot felvenni az utolsó gondolat-vonat poggyászkocsijába és búcsúlevelet senkinek nem írni, mert tudom, hogy mily ferde sors vár ez alkalmatlan levelezőre. Midőn már lefekszem, és nem jut eszembe semmi érdemleges vagy izgalmas tennivaló, amelyet a másnapi ébredéskor véghez kell vinnem. Sem Bayard lovag nem vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény, és Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifjú nők fejére hull, akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalja. A borbély hosszadalmasán, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat. Álmomban a vak harmonikás játszik az udvaron, és megható, mély hangon három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való díszítmény,261 a muzsika másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudnak körülötted, a szívedet egyszer hajtűvel átszúrták, s te nem is tudsz róla, mindenki hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán emésztésre és más emberek magaviseletére szorítkozik: ekkor, gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik. Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában gondolkozni szoktunk.
Természetesen senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak – írókra gondolok –, akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem megközelítették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján, és a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.
Igen valószínű és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, míg az élet itt tovább ragyog, örül, bűzlik, és trágyát s virágot termel. A mulatság megszakítás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki, börtönbe zárják, megházasodik, elválik, újrakezdi, más kalapot tesz a fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin, lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai hangzanak el a temetőkig, és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.
Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi rímeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyíthatatlan betegségeink, álmatlan éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a selyempapír-balennák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely különösebb kaland, mint a velencei nászút.
A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem romantikus regényhősnék, hanem szánalomra méltó, de hibás élettársaink. Most elmenekülni az életből nem hősiesség vagy regény, hanem szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak! – a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörű tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni, helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegíteni az262 elhagyott házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát megigazítani, titkon sírni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni, éjjel könnyezni, bízni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők hivatása, nem pedig a kényelmes halál.
A szép, szomorú öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek az elmúlt időkben, a nagy magyar művész, Kerpely gordonkája szívrehatóan zenél (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a régi érzések szerint), végrendeletet írni húsvét reggelén, a szép, szomorú öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes lordnak lenni, aki a világot megveti.
Most élni kell.
(1916)263
