Tavaszi nap
Tavaszi nap
Furcsa, csillagos éjszaka.
A jelzők, e régi hangzatok mind Pesten felejtetnek, amint az égbe nézek. Együtt vannak ők valamennyien, ifjúságunk tanúzói, tán még fényesebben ragyognak, mint régen, pedig most semmit nem vár tőlük az ember. Ragyogó csillagképletek, a Göncöl és a Kutya, a Fiastyúk és társai, amint pásztoremberek mondták, midőn természetes dolog volt, hogy az éjszakának rozmaringillata van.
Most fenn ragyognak – lehet, hogy Pest felett is –, de a nagyvárosban sohasem jut eszünkbe, hogy az égbe nézzünk. Annyian vannak a csillagok, hogy az embernek babonás gondolatok jutnak az eszébe. Talán igazán megszaporodtanak a csillagok e háború alatt, amint a költők álmodják? Ragyognak, ragyognak az éjjeli égboltozaton. Másvilágra ment serény tisztiszolgák dörzsölik őket fényesre, vagy az álmatlan özvegyasszonyoknak némi vigasztalásul szolgálni, az uruk fenn ül a Göncölszekéren, lovat hajt, pipázik, az ismerős csárdák környékén meglassúdik a kerekek forgása? A háború telve rejtelemmel, álommal… Februáriusban sohasem ragyogtak ily tiszta, lebilincselő, elrémítő közelséggel a csillagok. Nagy messziségben egy kutya ugat, mintha csak azért tenné, hogy álomtalan öreg gazdáját biztosítsa arról, hogy jó házőrző ebet hagy hátra – reggel vonulnak be a negyvenhatéves katonák –, egy kert mögött a Balatont hallani, amint az örökkévalóság érthetetlen nyugalmával csapkodja a partokat. A végtelenség perennitációja idelent a tó. A felhők, világok, messzi ismeretlenségek tán ugyanezen tempóban folytatják mozgásukat.
A légben enyhe, melankolikus illatok.
Furcsa, csillagos éjszaka a szemhatáron. Mit sem tudni a holnapi napról. Lehetséges, hogy ezentúl mindig a Balaton csapkodja a setétség üvegburáját, egy kutya panaszkodva ugat, az elérhetetlenségben üvegcsillagok világítanak egy szép panorámásné hajfürtjei körül, aki372 közömbös üzleti szóval hívja meg a közönséget a setétkék ponyva mögött látható csodák megtekintésére.
Éj van. Egy kis szállodában, gyertya mellett a *** című regényt olvassuk, s álmunkban Pestre utazunk.
Napkelet.
A Balaton szürke, ideges, mint egy régen látott rokon. Valakink messzire elköltözött, akivel együtt ábrándoztunk, és visszatér egy percre, egy napra, de a múltat rég feledte, idegen világban lakik, idegen szavakat s gondolatokat ismételget szajkó módjára.
Nyári bánatok, boldogságok, az aranypiros ősz ábrándosságai, lepkefelhők, színes hangzatok, hajnalkönnyű képzeletek helyén: mogorván, ismeretlenül szürkül a tó, mint tegnapi játszi pajtásunk, aki nagyapa korában kénytelen unokáiról gondoskodni, repkehangú barátnénk, aki aggodalmas anyós lett. Lehetséges, hogy egyszer kékek lesznek a homályba borult badacsonyi hegyek, nyári hold sugdosódik a hullámokkal, és a tó még tanácsot ád gondterhelt szerelmeseknek, fuvolásoknak és vágyakozó nőknek.
Most azonban szürke a víz, mint egy mosolytalan, kedvetlen kenderszakállú mesemondó, akit nem hallgat meg senki – egy hajdani divatos szent férfiú a hegyek között, akihez többé gyónni nem jönnek az asszonyok –, podagrás katonatiszt, aki eljátszván Himfyt és elénekelvén Badacsony és Tátika románcait, elhagyatva üldögél sarkában – Jókai, midőn a balatonfüredi kis tanítónő az ábrándos villából elmenekült L. R. esernyője nyomán, s a költő, megigazítván parókáját, sóhajtva írta egy télen át a regényeket és élces Kakas Mártonokat, Bizay úr, a „nemzet bárója”, midőn egy-egy szezon végeztével eljátszotta a kártyapénzt, csalódott özvegyasszonyság, midőn Dorottya és barátnői néha még a Balaton mellé jártak szerelemért és pártáért – és főként az én életem e szomorkás, szürke tó (gondolja magában az utazó), ahová Wittelsbach Lajos módjára belefulladnék, ha az esti vonat nem közlekedne Pest felé.
A február végi szökőnap amúgy is telve van mindenféle babonákkal. Kedd: nem szerencsés napok közül való. Egy magányos helyen, félig elmosott vízparton, sások, rügyező bokrok, álmatag távlatok között373 álldogálva, az utazó egyforma szívességgel gondol az ifjonti halálra (amelyet sokszor módjában lett volna megragadhatni), valamint az elmúlt élet furfangos, furcsa eseményeire.
A partokon a balatoni reggel levegője, amely szinte láthatatlan szitakötők alakjában rejtőzik el a szívben, a vérben; a fákon olyan világossárga rügyecskék és virágok, mintha egy tovaszálló angyalkacsapat tartott volna itt pihenőt, s éjszakára verébgyülekezet módjára megpihent volna a magas jegenyén; nyolcvan és kilencven esztendős kertészek nyírják a fákat – nekik nincs messzire a nyár –, és megigazítják az elhagyott parkot a hajóállomás előtt húsz fiatal leány kíséretében, miközben fehér szakálluk messzire elfehérlik a piros szoknyák közül… Tavasz van itt. Menjünk, pajtás, és nyírassuk le a szakállunkat. Csak a Balaton zordon, bűnös, komor, mint egy vén gonosztevő, aki nem akarja bevallani újabb bűneit. Haragban van az emberekkel – tán a háború miatt –, s ez idén szokatlan nagy területet borított víz alá a regényes partok mentén.
– Vajon honnan vette a vizet a kiöntéshez? – kérdezték a part mentén az áhítatos, hivő lakók, akik a Balatont élőlénynek ismerik.
Sebesült, nagybajuszú katona ül a parton, és reménytelenül horgászik. Még nem fogott semmit, de naphosszant ez a foglalkozása, a mulatsága, az élete.
Tán ő mondta el a Balatonnak szenvedéseit, bánatait, háborúit?
(1916)374
