A pesti telefonosnők

Teljes szövegű keresés

A pesti telefonosnők
…Sohasem látni őket, csupán a hangjukat hallani, amely néha olyan kedves, mint a felejthetetlen hang, amelyet mindenki hallott már valahol, s amely vissza-visszatér, alakot ölt, mint az őszi füstből való ideál… Hová, merre lett a hang igazi tulajdonosa? Álmunkban hallottuk idegen szoba bolthajtásai alatt, ahol először töltöttük az éjszakát, tehát különöset álmodtunk? Vagy valóban szólt egyszer hozzánk az elmúlhatatlan hang, bölcsődalt dúdolt, vagy messzi éneket az erdőn, amerre együtt bolyong a holddal? Én egy mély, komoly, kicsit bánatos, kicsit tréfálkozó, megnyugtató és szinte egyedül andalgó hangot kerestem évekig, amely hang bizonyosan akkor lett setét hátterű, mikor a szerelmi csalódás elkövetkezett. Mennyi sokat gondoltam erre a hangra, mint egy amulettre, amelyet elveszítettem, vagy egy rókatorkos bundájú városkára, ahol boldogan töltöttem a telet; mint egy szép regényre, amelyet andalogva olvastam, mint Turgenyev ifjú regényeire… Éjjeli újságírók, virrasztó vasutasok, rendőrök, kis állomások portásai és álmatlan betegek valamikor divat szerint elbeszélgettek az inspekciós telefonos kisasszonnyal. A megcsontosodott agglegény, a kiégett lámpású éjjeli szerkesztő nemegyszer beleszeretett egy kellemes, csillapító leányhangba, amelynek környezetében szívesen töltötte volna hátralevő életét. Behízelgő, nyugodt hangú postáskisasszonyok a határszéli hideg hegyek között egy kis postaházban. Edison drótján át kötnek holtig tartó ismeretséget a szomszéd állomás tisztjével. Sőt vannak legendák a drótos tetőjű női kaszárnyák környékén, midőn egy megbízható, komolykodó és szolid női hang öreg kegyelmes urakat, mesebeli grófokat hódított meg, akik cilinderben és zsakettben jöttek el a hivatalba, hogy a hang tulajdonosnőjét feleségül kérjék. – Hiszen ezek a nők, szegények, valóban a hangjukkal keresik a kenyerüket; bármily csinosak, tiszták, meglepők a külsejükben, a falakon kívül a nagyvilág csak a hangjukat490 hallja. A terhes szolgálat, a nyúlfarknyi vakáció, a testi kimerültség mellett nemigen érnek rá, hogy társaságba járjanak, ahol az élet hercegei, a nagy jövőjű, férjnek való fiatalemberek és egyéb daliás férfiak megfordulnak, akiknek sorsához repkény módjára simul a nő sorsa – amint a házasságot nevezni szokták. A telefonista kisasszony szabad idejében mos, vasal, varrogat, sebtiben olvas füzetes regényt, a szegény lányok szomorkás romantikáját ápolja szívében, mint a cserepes virágot, és valóban a torkában ver a szíve, ha randevúra megy az utcai óraházhoz vagy Az Est kiadóhivatal elé, mert ahhoz már nincsen ideje, hogy Budára járjon cukrászdába vagy Rudolf trónörökös szobrához a Stefánia útra.
A telefonon át igéző, mint a varázsfuvola, a legtöbb női hang, kivéve a pesti telefonista kisasszonyé, aki kétségbeejtóen siet munkájában. Az ő szegény hangja úgy hallatszik, mint egy rabszolgáé a bányából. „Halló.” „Központ.” Még egy-két hivatalos szó – aztán nem találkozunk többé.
Pedig bizonyosan értik ők is a módját, hogyan kell telefonon át kalandozni, hódítani, férfiakat bolondítani. Milyen fanyar kedvvel hallgathatják – ha ugyan ráérnek – az elegáns, unatkozó barátnők fecsegését, akik a pesti pletykákat expresszgyorsasággal közlik egymással. Mily szomorúan bólintanak a démoni hangoknak, amelyek körülölelgetnek, megcirógatnak, megtorkolásznak hiszékeny férfiakat! Némelyik nő úgy tud bánni a hangjával a telefon kagylóján át, mint egy hastáncosnő a derekával. Vajon micsoda figurát mutathat az arcuk, midőn szerelemről beszélnek és meg vakaróznak? Volt egy rajzoló, talán éppen Dürernek hívták, aki az emberi szenvedélyeket úgy belerajzolta az arcokba, hogy minden hazugság lehullott az álarcról, csak az igazság vonalai maradtak ott. De ő még nem rajzolt telefonozó nőket, akik a dróton át férfiszívekkel és komoly érzésekkel labdáznak. Hogy muzsikálnak, hogy szenvelegnek, halkulnak, sóhajtoznak, színészkednek – vagy igazat is mondanak! Csupán az vigasztaló, hogy a férfiak is visszahazudnak, mint a Paprika Jancsik. Vajon milyenek lehetnek azok az arcok, amelyek messzire egymástól, két gépecske mellett boldogságról vagy boldogtalanságról beszélnek egymáshoz? A nők hangja, mint az aranyhal, a férfiak sokat ígérő basszusa búg, mint a szarvasgím. Titkok, koporsóig bezárt szenvedélyek,491 drámákban sem hallott hangok, elképzelhetetlen keservek, az emberi élet hanggal, szóval kifejezhető érzései jönnek-mennek a drótokon. Mintha a város házai felett a tetőkön túl, ahol a telefondaruk állnak a szélben, egy másik élet folyna, távol az utcáktól, a házak belsejétől. A levegőben sok ezer hang hallatszik egyszerre, mintha nagy madárcsapatok repülnének ide s tova a város felett, összeütköznek, kitérnek, ölelkeznek, perlekednek, megöregednek s meghalnak. A halottak már nem telefonoznak a temetőből.
Ebben a szélvészben a hangokból való felhőkben nyugodtan és szegényesen áll a telefonos kisasszony, kapcsol és bont az amerikai zseni szerkezetén, ismeretlenül, láthatatlanul dolgozik, mint a hajófűtő az óceánjáró mélyében. Ő sem látja a tavaszfehér szigeteket, amerre az élet hajója elhalad, sem a tengeren ringó lótuszvirágokat, sem a ködfejű, szörnyű jéghegyeket, tarka kikötőket és szenvedélyes sirályokat. Az ezernyi drótokon közömbösen dörög és andalog el mellette az élet, kalitkájából ő nem nyújthatja ki kezét egyetlen tovaszálló hang után sem. Rohanó folyóban ömlik tova a sok fövény a hangáradatban. Kavics, por és arany surran el. Máskor vércseppek hullanak a szenvedők hangjából, mintha egy madár megsértette volna lábát a telefondarun, és a vércsepp a vetélytársnő habfehér kalapjára hull a magosból. Aztán a város pora, amelyet alant az utcákon majd összesepergetnek, és kétkerekű kocsin a Dunába hordanak: a divat, a pletyka, a rágalom, az unalom, az üzlet, a mindennap pora lehull a telefondrótok hangjaiból. Riadalmak, tűzvészek, halálok, öngyilkosságok mennek át a rendőrség fekete huzalain, és a kémények füstjével száll el a legnagyobb kétségbeesés. Az örömök tán piros drótokon vágtatnak tova, farsangi mezben a tréfa, legyűrt karimájú kalapban a bosszú, kandúrnyávogásként az öreg vágy, széttaposott cipőjű gallopén alakjában az üzlet… A rabszolga, bár a természettől érző és gyenge nőnek jelöltetett, e bolondházbeli idegességben, életre-halálra való türelmetlenségben, tombolásban és üvöltésben nyugodtan áll a helyén, és szerényen kapcsol messzi szíveket, érdekeket és életeket… amíg ő maga csaknem meghal a nyomorúságtól.
Minden érdeklődést megérdemelnek a szegény telefonosnők, midőn kenyérrevalót kérnek maguknak és gyermekeiknek. Velük van a szívem – bár néha ököllel megyek az ártatlan telefonszekrénynek, mint a legtöbb abonens a városban.
(1917)492

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages