A rajzó lomb
A rajzó lomb
Ha tegnap telet mutat a kalendárium, és a Dunát történetesen jégpáncél fedi, a Buda felé vonuló néptömegnek hiába állja el útját a hídnál a bosnyák zászlóalj. A pesti nép bizonyosan átjut vala a folyamon, mint Szilágyi Mihály negyvenezer fekete vitéze Mátyás idejében. A nép megnézi vala királyát, és megmutatja magát a királyának. Bizonyosan fenséges lett volna ez a találkozás, őszintébb, jelentősebb és fogadalmasabb, mint a királyok összejövetele, midőn a pályaudvarokon, jól elzárt kastélyokban megölelgetik, megcsókolgatják egymást, aztán hadat üzennek. Ám a Lánchidat Bosznia szálas fiai tartották megszállva, pedig ma nem is Táncsics Mihályt akarta kiszabadítani a nép a Fortunából, habár annak a régi, anekdotává lett Táncsicsnak némi köze volt már ahhoz, hogy ma százezer ember állott talpon a város utcáin, s Budára akar menni, jogait átvenni a királytól.
A tegnapot, a Nép napját majd leírják a történelemtudósok a többi dátumok közé, bizonyosan nem nagyon messzire a szabadságharcok emlékeitől. Esernyő helyett piros papirost tartott kezében a nép, amely papirosra kívánsága volt felírva, mint Fáraó gúlájában a múmiák képírása. Minden talpon álló budapesti ember egyet akart e napon, mondják majd a jövendő történészei, amidőn a kis vörös cédulákból már a múzeumban őriznek hírmondót.
Honnan jött a nép, amely elözönlötte az utcákat, mint a medréből kicsapó tenger?
Mindig megdöbbentő és méltóságteljes életjelenség az emberek tömegbe verődése. Káplárok és csendlegények nélkül tudja mindenki a kötelességét, lépést tart, kellő időben kiált, és fanatikusán hisz az igazában. Nem ok nélkül találták ki a demagógok a régi mondást: a nép szava: Isten szava. A nép, amikor talpra áll, és testvérként szövetkezik, forró napot, esőt, rendőrbotot tűr, szuronyok hegyét nézi, és életre-halálra hisz a meggyőződésében: csaknem másvilági435 küldetéssel, a transznak orvosilag érthető állapotában, közönségesen pedig vérré és ideggé válott fanatizmussal végzi tennivalóját. Jön, ő maga sem tudja, merről, mint a homok, amelyet a nehézkedés törvényei kényszerítenek a helyváltozásra, mint a szél, amelynek kiindulóhelyét még nem látta emberi szem, mint a méhraj, amely a természet titokszerűsége folytán hirtelen ellepi a falombot. Sokszor olvastam tömeghipnózisról, a közel és a messzi múlt csaknem minden történelmi eseménye ezen alapszik; tudva az elméletet, nemcsak Carlyle forradalmi könyveiből, hanem barátaimtól, a néptribunoktól is, akik az elmúlt esztendőkben háziorvos módjára kezelték a beteg budapesti népet. Mégis mindig csodálkozva állok, midőn a papiroselmélet életre kel, és a lombik apró újságbetűiből, elhangzó szavaiból egyszerre felemeli bozontos fejét a kísérlet eredménye, az utcai tömeg.
Ez másfajta experimentum, mint az utcai járókelők megtréfálása, akikkel egy mereven, komolyan, kevés szóval álldogáló ember azt is el tudja hitetni, hogy látja, amint az egér felmászik a józsefvárosi toronyra. Rövid időn belül nagy csoport láthatja akár az egeret, akár az embert, aki zászlóval igyekszik fel István tornyára Ferenc József halálakor; de el lehet hitetni az utcai csoporttal tüzet, kísérteties hangot, föld alatti morajt magányos házak környékén.
Azonban negyedmillió embernek a talpra állítását már nem nevezhetjük bűvészi szélhámosságnak. Különösen napjainkban impozáns ez a kísérlet, mikor félig-meddig katonai hatalom őrködik a közbiztonság és a nyugalom felett. A pesti nép gyakorlott tüntető. Táncsics Mihály óta jól megtanulta az utcai zendülést. Nem csoda, hisz mindig bajban volt az ideáljaival és a kormányaival. Néki kimenni az utcára és birokra kelni a rendőrlegényekkel, könnyű kaland volt. Az utcai csatározásokban oly gyakorlott volt ő, mint a hirtelen való szétoszlásban, a nyomtalanul eltűnésben a körút mellékutcáin és váratlan megjelenésben a rendőrmentes vidékeken. A háború kitörése előtt mindennaposak voltak ezek a gerillaharcok Budapest utcáin. Fiatal hírlapírók és öreg szocialista vezérek lelkesedtek, a rendőrtisztek, a régi futóbetyárvilág komisszáriusainak ravaszságával kezelték a tüntető népet, mellékutcából rohant elő a legénység, rejtett udvarok mélyén tanyázott, vad dühvel rontott az ellenségre, az elszántabbja zsebre dugta a pléhdarabot, amelynek numerusa alapján a másvilágon vagy a reggeli újságban felelősségre vonják, szeretett felnyargalni a gyalogjáróra asszonyok közé és beszáguldani a kapuk alá. Míg közel volt436 Oroszország, csendbiztosaink onnan vették a példát. A budapesti nép pedig nevetve, vidáman, szinte gaminkedvvel ingerelte a nagybajuszú Andrásokat, megfutamodott, elbújt, majd nyelvet öltögetve visszatért; a kis inaspapucsok, munkásbakancsok, diákcipők szorgalmaskodva, mint a záporeső futottak Budapest utcáin a rendőrcsizmák elől. Akkor még érdemes volt rendőrnek és tüntetőnek lenni. Nagyobb baja nem történt senkinek, mint belyukasztották a fejét. Vidám élet volt ez, telve mulatságos epizódokkal és felejthetetlen kalandokkal. A sebeket bekötözték, az üvegcserepeket elsöpörték, az inasgyerekeket hazabocsátották a kapitányságról, és másnap mindenki nyugodtan látott a dolga után, a diák leült könyveihez, és a poszt békésen sodorgatta bajuszát a Józsefvárosban.
Amíg a bihari perzekútor komolyan vette a pesti utca kedvtelését, és zsandárokat állított a név szerint ösmert Andrások helyére. Dühös bojnyikokat küldött a tüntetők ellen, a játék vérben és életben ment, fegyverdörgés rebben tette szét az általános választói jogot éljenző ifjú munkásokat és diákokat.
És tegnap ugyanaz a tömeg, amelyet néhány év előtt még csendőrszurony várt az utcasarkon, békésen vonulhatott végig a régen nem látott utcákon.
Jöttek piros és tarka szoknyáikban a munkásnők, és az asszonyhangok vijjogtak és csengtek, és furcsán énekeltek. A nők nem féltek. Ösztönük megsúgta nekik, hogy bántódásuk nem esik, bármit kiáltanak a rendőr felé. Még az általános választójogot is szabad már éljenezni. Otthagyták a munkájukat, varrótűjüket, a cselédleányok konyháikat, a masamódok boltjaikat, megfagyott mosolyukat a trafik tündérei, a kelméket a szabónők, a rózsát a virágárusok, az újszülöttet a szülésznők és a dohánygyárat a leányok. Tarkán-barkán, hétköznapi ruháikban, a régi május elsejék ünnepi kedve és rozmaringja nélkül, kötelességtudóan, mint a szigorú mindennapi élet vonultak végig az utcákon. Ma nem tréfálni, enyelegni, mulatni, játszadozni mennek a Ligetbe, hanem történelmet csinálnak, mint egykor, száz esztendő előtt a francia nők. Féltettem is szegénykéket.
Aztán néztem munkaruhájukban a gyárak és műhelyek, boltok és irodák lakosságát, akiket ilyen időben még sohasem látott senki az utcákon. Fénylő nappal volt, verejtékes délután, midőn ez idő tájt javában dolgoznak az emberi karok és lábak. És ők mégis az utcán vannak, nem a dologtalanság vagy henyélés vágyával, hanem kötelességtudásból,437 annak a végtelen áradatnak a sodrában, amely keletről nyugatig hömpölygi körül a földgolyót, amelyet némelyek szabadságnak, mások jognak vagy békének neveznek. Az emberi ideál özönvize volt e tömeg, amely még tegnap jelszavakban mondta ki szíve óhajtását. De hát mit tudnak a szürke jelszavak kifejezni mindabból, ami a lelkek mélyén ül, keselyű módjára marcangol, elmét setétít, és lángra lobbant? Mirabeau mondott egykor valamit az áramlásról, amely körülutazza a világot. Ennek a nagy utazásnak volt egy kis karavánja a tegnapi százezer ember, aki elátkozottság és bűvölet alól kívánt szabadulni önkéntelen helyváltozásával. Ment, ment. A városházára, mert oda szabad volt mennie.
A régi pesti utca harctéri tudósítói, az újságok lelkes reporterei (a letűnt korból, midőn Fényes László még lóháton járt a népgyűlésekre, fiákeren a német zsurnaliszták, élesen fütyült az esti lap automobilja, Szamosi lángolva szaladt, mint az égő házban) alig találnak feljegyzésre érdemes dolgot, amely a múlt idők csatazajos, üvegcsörömpölős, vérző fejes és dühordításos ütközeteire emlékeztetné a vidéki olvasót. A tüntetők változtak meg vagy a rendőrök? A fegyverbe állított katonák vagy az öntudatos munkások?
Olyan volt ez a körmenet, mint az angyalok lajtorjája Jákob álmában. A létra végén mindenki a paradicsomba jut. Nem kell tolongani, sietni, bizonyosan elérkezünk oda.
(1917)438
