Baljóslatú nap
Baljóslatú nap
Tihanyban, az égbe nyúló kolostor ablakából kitekint a holdfényes balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a háború első napjaiban a könyvtárcsöndes, öregségnyugodalmú és bölcsességlámpású zárdában megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért, és fogadalmat tett az erkölcsös életre, amíg a háború odakint dühöng a világ felett, amelytől a szent öreg papok meg védelmezik a hozzájuk menekedett vándort. R. W. kipislant az ablakon, és magában azt kérdezi:
– Vajon tart még e háromszáz esztendős háború?
Megnézi a kalendáriumot. A zárdái, homokóra hangú csendben sem pihen az idő. Gergely naptára 1917. július 28-át mutat. (E héten múlt el Pantaleon névnapja, akire mindnyájan emlékszünk abból az időből, mikor „tavaszi hullámok” surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az almaarcú és körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol, útszéli feszületnél a kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már azok az emberek, akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa napja, a háromszáz esztendős háború évfordulóján. A régi képeskönyvekből, festményekről, az Odescalchi család gyűrűgyűjteményének aranyairól komoran néz a szakállas pápa, aki maga is a világ egyik legjelesebb műgyűjtője volt.) Itt a negyedik évforduló – mintha az egész élet, a halpénz módjára elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges, oroszlánszakállal díszített férfikor és a kályhatűzben régi szőlőtőke módjára sustorgó öregség elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden régen volt, ami azelőtt volt. Az élő emberek emlékezetében, életmódjában, gondolkozásában, a jelent a múlttal összekötő hídon egy ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt tengeri hajók körül. Mintha már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok úsznak a habokon, égbe néző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a béke, az élet, az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben, halálfejű hajósok vezetésével úszik459 az emberi élet hajója. Semmi sem maradt meg a régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból, bárányfelhő-ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos tervekből, és mérföldmutató kő módjára, földbe cövekelt elhatározott tervekből.
Egy marék hamu sem maradt a háború előtti életünkből, mindenünk semmivé lett, amit eddig vagyonnak és értéknek hittünk.
Először meghalt az ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az ifjúság fogalma a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges hangzatokat jelentette a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A halállal való vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja jut eszembe, midőn fiatalembert látok. A szűz leány fehér koporsóját ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben, amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard hegyére citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető felé. A gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába, vagy a tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma rajongva kapaszkodik egy rekedt hangú, fogatlan, félrecsapott kalapú, duhaj cimbora karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent, amely édes, mint a séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen emléke, amely merengítő, mint az óbor a magányos lugasban; nincs elzsibbadt fogfájáshoz hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről, elszállott szavakról, papírsárkányként elrepült érzésekről; nincs még távolsága életének, amelynek tájképében elandaloghatna, mint Himfy dunántúli halmain és völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó szálladoz, mint a pókfonál. Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a gyalogösvényen a rőzseköteg alatt, inges kisgyermekek hemperegnek a patak kankalinlevelei között… még ő nem látta ezt a tájat, s máris búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves arctól, amelyet elfutó vonat ablakában láttunk.
Megszakadásig ólomsúllyal nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje az emberiség szívére három esztendő óta. Vajon el tudjuk-e felejteni valaha a szép reménységeket, az üde növendékfákat, a pisztrángkedvű fiúkat, akiknek hősi halált ígért a költő, s ők elmentek meghalni? Vajon mind megöregednek a halottak a csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a diák elhallgatott szíve, mint az öreg népfölkelő korhadt csontja?460
Scott Walter regényében olvasom egy helyen: „Dicsőség! Hát az a rozsdás vért, amely ott függ egy bajnok magános, beomló sírjának gyászcímere felett; – az elmosódott vésés a kövön, amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő zarándok számára; – hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas érzést, szeretetet feláldoztok, és hogy életeteket boldogtalanságban töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?
Vagy olyan varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért, hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket vándor hegedűsök dalolnak el ittas cimboráknak az estéli söröskupa mellett?”
Pedig templárius lovagokról ír, akik a Szentföldre jártak, szaracént öltek, pogány templomot raboltak, és szívükben elhalt a bús hang, mint sovány csikasz torkában az üvöltés.
És hányan mentek és mennek a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy aztán emléküket, lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kusza repkénye; elhangzott éneküket felváltva a kondás dudája.
Nem kell a bibliába nézni, a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét lássuk az elmúlt háromszáz esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen majd felejteni kezd az emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi neveket, acélcsörgésű fogalmakat. Nagyon sok ideig nem szabad majd beszélni erről a háborúról s résztvevőiről, amíg a sebek végleg behegednek. Mennyi nevet kell végleg elfelejteni, amelyekkel megtöltöttük aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia, angol, olasz, belga, orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.
De addig folyik a vér.
Folyik a vér, amely ifjú, még ha öreg ember szívéből lövell is ki utoljára, leomlanak a büszke karok, mint megnyugodott kévék a síkságon, a föld alatti zene még mindig hangzik a kísértetjárta országokban, és a hunyorító tavak, lágy lombozatú erdők, csöndes, nagy mezők és visszafojtott szívverésű, fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal trombitája harsog. Vért, vért, ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a láthatatlan sárkánynak, amelynek szomjúsága nem csökken harmadik esztendeje.461
Az évforduló éjszakáján elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A sarló alakú hold szarva piros. Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a merengő. Úgy látszik, már csak a könyvek maradtak meg a régi világból.
(1917)462
