Egy rossz nap helytelen feljegyzései
Egy rossz nap helytelen feljegyzései
Szombaton délelőtt riadt rémülettel gondolok a Magyarország háromhasábnyi területére, amely ez órában még fehér és érintetlen, amelyet estére kis, fekete betűkkel kell teleírni. Az elmúlt hét, sőt a régebbi idők eseményei szénásszekér képében állnak előttem. Itt van elrejtve az a varrótű is, amellyel összevarrni lehetne az eseményeket. A szerelmi öngyilkosságot – a háborúval, a tavaszt – a muszka forradalommal; Károlyi Mihály utazását – az ifjúság természetszerű érdeklődésével és kíváncsiságával; Nékám Lajos doktor szerelmi lakatát (melyet a háború kezdete óta javasol a venereás betegségek fékezésére) – a vallásosságnak a keresztes háborúk óta nem észlelt terjedésével (a templomok még zsúfoltabbak, mint a színházak); ugyanebben a mondakörben lehetne beszélni Szent Ágoston vallomásairól, amely egyházi könyv olyan sikerrel jelent meg az elmúlt hetekben, mint a legdivatosabb regény, a régen megboldogult szent élete hallatlanul érdekli az olvasóközönséget, sokan vannak az ország területén, akik a fájdalomnak e nem ismert magaslatain és mélységeiben az utóbbi esztendőkben úgy érzik, hogy már életükben szentté válottak, természetszerűleg tanulni való a testvér élettörténete… Az események szénásszekerébe rejtett kis varrótűvel össze lehet fércelni Északot Déllel, Oroszlánszívű Richárdot a bagdadi vasútvonal körül küzdő magyar ágyúsokkal, a pesti bódék előtt didergő családanyát Jeanne d’Arc-kal és Szent Erzsébet jótékonyságával azokat a nemes, emberbaráti cselekedeteket, amelyeket mégiscsak elkövettek az előkelő hölgyek a háború alatt. A nagy zűrzavar most éri tetőfokát (ha ugyan lehet jósolni e háborúban, amikor az összes jósdák csődöt mondtak, nincsen olyan kártyavető a világon, aki a holnapi eseményekről sejtelmet vehetne), zavar van a csatatereken, az emberi szívekben, az érzések napról napra változnak; hol van az aszkéta, aki vissza tudná tartani magát az örömtől vagy fájdalomtól, mikor azt sem tudja,386 hogy tart-e holnapig az élete? Midőn a bölcsességnek, előrelátásnak és kombinációnak mind a négy kereke négyfelé gurult: ne utánozzuk az okoskodót nevetséges erőlködésében, aki mindennapi eseménynek magyarázatát keresi és találja. Megszokhattuk, hogy a legnagyobb dolgok sem érdemesek arra, hogy mellettük egy percig megálljunk, vagy flegmánkat elveszítsük. Nincs többé furfangos írásmodor, amely furfangosabb volna a tapasztalt olvasónál. Nincs már német bölcsészet vagy angol filozófia, amely megnyugtathatna egyetlen lelket. Nincs kétségbeesés, nincs jaj, de buddhista közöny sincs. Valamely új vallás lett úrrá a világon, amelynek nevét és mibenlétét még nem tudhatni. Csak annyi bizonyos, hogy még mindenki él, akinek ez megadatott, holott nemrégen elképzelhetetlen volt az élet kis gyufaskatulyáink nélkül, amelyeket úgy húzogattunk magunk után, mint a külvárosi gyermekek: az elveket és meggyőződéseket, politikai és társadalmi hiteket, bálványokat, amelyekről kiderült, hogy kukoricacsutkából vannak. Csalódás és keserűség nélkül, szinte a nap felkelésének mindennapiasságával lépnek be az emberek egyik érzésből a másikba, egyik útról a másikra, cserélik a szimpátiákat és a gyűlöleteket, amint ez az életben szokásos. Mégis: mostanában gyorsabban mennek ezek a dolgok, mint azelőtt. Például: nincsen olyan háborús rémhír, amely a legkisebb ijedelmet okozná, sem a határszéli menekülés (amely mindig van), sem a németek nyugati visszavonulása, sem a bagdadi csata, de még a kétséges muszka forradalom sem nem keltett olyan figyelmet, mint valamikor egy kis galíciai csetepaté. Mintha a történelmi események elvesztették volna érdekességüket azok részére, akik a történelmet csinálják és végigélik. Unottan, talán inkább vásottan, megkopottan és az égő házban mindenáron való alvásban: szinte örömét leli az emberiség, mint az a regénybeli úriember, akinek már a betegsége is örömet okozott, mert úgy unta az életét. Kár volna itt filozófiai vagy történelmi példákat és meghatározásokat emlegetni. A sztoikusok a mai ember állapotához képest orfeumbeli „közönyös fivérek” voltak, akik mozdulatlan szemmel ugráltak át emeletmagos székbarikádokat, és megmerevedett arckifejezéssel forogtak a fejükön. A keresztes hadjáratok, a harmincéves háború, Napóleon hadviselése: e világtörténelmi szenzációk oly kevéssé hasonlíthatók e korszak háborújához, mint a Balaton háborgása a tengeri viharhoz. Mi történt az emberiséggel, hogy „hagyja magát”? Micsoda világalakulási csoda közepette élünk, midőn az elemek387 részeikre bomlanak, csillagok, bolygók új helyeket foglalnak, és a végzet láthatatlan keze sárrá, semmivé gyúrja megint a földgolyót, mint megunt játékszerét a gyermek? Ki látja, hogy mily özönvízkorabeli vihar dúl a föld körül? Ki tudná megmondani, hogy mily célja van az emberi lélek teljes elhervasztásának, amely a háború tüzében összezsugorodik, mint a falevél? Miért nem éreznek, sírnak, keseregnek már az emberek, mint a háború elején? Miért lett minden mindegy? És mégse mindegy? – Talán úgy lehetne e némaságra, lelketlenségre, üres, nagy ásításra magyarázatot találni, hogy az állati ösztönök ébredtek fel az emberekben; a kutya ösztöne, amely megérzi a vihart, az énekesmadaraké, amelyek hirtelen elhallgatnak, a vadállatoké, amelyek elrejtőznek. Csend borul az elmékre és szívekre, mert többé nem számít semmi gondolat, semmi érzés a világalakulásnak ezekben az óráiban. Egy nagy kéz keletről nyugatra parancsolja a hajnalcsillagot, egy teremtési erő jelt ád a milliónyi harcosoknak a további tennivalókra, és egy újító, régi világot romba döntő lehelet hallgatásra inti az emberi gondolatokat, addig ne érezzen senki fájdalmat és örömet, amíg itt nem lesz annak az ideje.
És ebben az időben fészkeinken megbújt, itthoni magyarok összefont kézzel imádkozunk azért, hogy bármilyen lesz a holnap, csak mi magyarok maradhassunk.
Majd lesznek néhányan, akik elégedetlenek e levél kietlensége felett. Igazat adok nekik, mert az olvasmánynak elsősorban érdekesnek kell lenni. Ugyan kit érdekelnek az író elhervadt lelkei, néma emberei, csüggedetlenül csüggedt gondolatai? Amíg táncosnők és költők vannak a világon…
Néha naplót vezet az író arról, ami körülötte történik, s akkor ily mulatságtalan feljegyzések kerülnek a papirosra.
Ígérem, hogy ezentúl a nők szemébe nézek.
(1917)388
