Jegyzet egy régi kalendáriomba 1917-ben
Jegyzet egy régi kalendáriomba 1917-ben
A háború előtt a két szent, Péter és Pál dús, felgazdagodott atyafiként érkezett meg Magyarországba; jöttek legyen a búskomoly felvidékre, ahol rozs és krumpli virít, mint szőke tót lányok haján a vadvirág; vagy az ország teknőjébe, a friss kenyérszagú Alföldre, ahol megdőlt a búza, mint az epedő menyecske: mindenütt vagyont, fölbecsülhetetlen gazdagságot hoztak magukkal, mint afféle jóságos agglegények, akik már csak a jótékonyságban lelik örömüket.
A nyári szentek, mielőtt itt hagytak volna bennünket három esztendő előtt, mint a zendülő hajósokat a puszta szigeten: a vitorlák kifeszítése előtt megmutatták minden kincsüket, bájukat, magyar örömüket. 1914-ben szép volt a nyár, mint az elképzelés a boldog életről. Bizonyosan voltak akkor is szenvedők, aggodalmaskodók, betegek és szegények, de még nem mindenki járt nyavalyatörős koldus módjára csodatévő kegyhelyekre búcsúra; volt néhány ember, aki örült, mert a nap reggel befogott szekerébe, aki felemelt fővel, vidám lélekkel és forrásvíz-egészséggel járt-kelt a világban, árvalányhajat tűzött a kalapjához a mezőn, és Andersen-mesebeli kedvvel nézte a gólya sétálgatását a nedves réten. Még javában ment-mendegélt az emberi élet, amint Gergely pápa kalendárioma és az életkor előírja. Az ifjú iskolai bizonyítványának örült, amelyet e napon kapott kezéhez, az ünnepélyes Te Deum után boldog tanulókat vitt a vonat a régi diákvárosok pipaszagú házikóiból a szellős mezők, tágasán elterülő vakációk felé, gyermekkorát élte a professzor, midőn a pedellus a kaput bezárta. A felnőtt ember is pihenésre gondolt gondoktól felbarázdált agyvelejével, míg az öregek úgy sütkéreztek a nyári hőben, mintha sohasem akarnának meghalni. Boldog virágszaga volt itt az ünnepeknek, amelyeket mindenki igyekezett megtartani, bármilyen vallás szerint tisztelte Istent.
(Általában a régi, háború előtti világban még volt jelentősége az444 életnek. Igen nagyra becsülték az emberek a házőrző ebeiket, amelyek megvédelmezik a bajok és bús viszontagságok ellen: vagy a vagyongyűjtés, az otthon, a ház, az esti álom, a friss reggel, a bő kamra és kiadós étvágy, valamint némi szeretkezés is: – igen fontos bástyák voltak a zordon sors keselyűszárnyú csapásai ellen. De ragaszkodtak az emberek végzetes szenvedélyeikhez, csodabogaraikhoz, babonáikhoz s álmaikhoz is, mint értékes bútordarabokhoz, amelyek nélkül nem volna teljes az élet berendezése. A korhelyek, a szoknyabolondok, a kockázók, az ördögtől megszállott szerelmesek, a mániákusok mind megőrizték kincseiket, mert nem kellett belehalni a szenvedélyek pusztításába. Az ember álmai bizonyos programszerűséggel következtek egymás után egy életkor fordulásaival, mint valamely vidéki majális táncrendjén a mazurok és a négyesek; az önkéntes tűzoltóság részeg volt, de mégsem égett le a város. Így: ifjúkorában az ember a keresztanyja térdével álmodozott, később annyi fiatal hölggyel, hogy a föld valamennyi zárdáját meg lehetne tölteni velük. Erdőztek, lombos fára kapaszkodtak, tótágast álltak vagy csókolóztak az álombéli fiatal nők; némelyikre rá is bukkant az ember utazásaiban egy messzi városban, és nagyon csodálkozott, hogy a köszönést ő félvállról fogadta, holott azelőtt annyiszor találkoztak éjszaka. Majd elmaradoztak a nők, hogy új álmoknak engedjék át a barna, boldog éjszakát. A játék furcsa kártyafigurái lovagoltak tova a ködben – némelyikük egész éjjel kártyázott vagy sakkozott álmában; versenylovak száguldoztak, mint megbolondult táltosok. Chilperic csóválta farkát, és Carslake ostora messze hallhatóan pufogott; a mező zöldjén aranytekercsek mutatkoztak, mint sápadt bábok, groteszk manók módjára ugráltak az emberképű számjegyek a kereken, a hosszú orrú krupié mindig elibéd lapátolta a bankjegyet és ércet, amíg az megnőtt, mint a Gellérthegy; majd falusi ének hangzott, és a birbicses csörgette kockáit a középkori vásáron, ódon tornyok alatt, páncélt és kardot lehetett nyerni. – Aztán ezek az álmok is elmentek, mint szekerek zörgése hallatszik a távolból, amelyeken berekedt kortesek mennek hazafelé. Néha visszajöttek a nők a vándordarvak mélabújával, és a megholtak, az elfelejtettek hosszan néztek reánk az álomban, mint márványsírkőről a fiatal mama fotográfiája. Leültek az ágy szélére, és fontak gondot, szomorúságot, a közelgő ősz pókfonalat, téli fehér szemfedőt. Az agár betegen nyúlt el a küszöbön, a dologtalan vizsla a saját szakállára vadászott a kertek alatt. De máskor még445 nem is jöttek vissza a fiatalkori nők, akik végleg elriadtak a korhely danától, nagybőgő húrjának pattogtatásától, a cimbalom vad tivornyájától. Ellenben felszállott a süllyesztőből a gyomorbajosok terített asztala, megrakodva minden jóval, amit a szakácskönyvek tudnak, húsvéti sódarokkal, menyecskekebelhez hasonlatos szárnyasokkal, megkoszorúzott vadkanfővel és bámész sült halakkal. Az ételek jöttek el látogatóba az emberhez, midőn kifáradt a kockázásban, a sétapálca- vagy csibukgyűjtésben, a nőkért való epekedésben. Az álmodó megeresztette nadrágszíját a csodálatos étlap előtt, amely somlai palackokkal és fejeskáposztával volt díszítve – míg napközben tökmagot rágicsált vagy betegkosztot evett.)
Péternek és Pálnak megérkezésével a bőség láthatatlan szaruját vélte az ember kiömleni Magyarország felett. A nincstelen ember éppen úgy örült a nyári ünnepnek, mint a földesgazda. Határkő volt ő a régi magyar életben, mint akár az újesztendő, midőn a hó alól kikandikál a remény zöld moha. A vértanú szentek névnapja egy szűk vagy egy bő esztendő kezdetét jelentette. Lesz-e pénze az országnak, amit elkölthet?
Most nem gondolunk a szükségre, bőségre, pénzre, régi világbeli reményekre. Arról van szó Péter és Pál napján, hogy életben maradunk-e?
Mátyás király óta senki se kapáltatta meg a henye urakat, mint most az új király, a Demokrácia az ország népét, parasztot és grófot. Mindenki munkában áll, és mindenki dolgozni akar, építeni vagy rombolni, mert az álombéli Magyarország elmerült, mint a sziget, amelyet a hal hátára tett a természet. A leviáthán, a világháború megmozdult, és a tejjel-mézzel folyó, tunya, álmodozó, dologtalan Magyarország leszállott a vizek fenekére.
Péter és Pál, akik a régi Zrínyi-kabát és táblabírói bő nadrág helyett már évek óta a vándorkatona csukaszürke ruhájában látogatnak el Magyarországra, már új világot látnak itt. Vajon mit hoznak mához egy esztendőre?
(1917)446
