Józsefvárosi este
Józsefvárosi este
A históriai május egyik alkonyatán H. J. főtisztelendő úrral sétálgattunk a Józsefvárosban, ahol az aranyszájú papot mindenki ismeri, és a lakosság messziről köszön a plébánosnak. Furcsa utcákon ballagtunk, ahol nyurga bérházak vetik lábukat régi világból itt maradott földszintes házaknak. A Józsefváros némely részében hasonlít Budához. A beépítetlen telken gyermekek játszadoznak, máshol tágas udvaron kocsik állnak, annyi kocsi, amennyin az egész utcát el lehetne fuvarozni. Vasárnap délután ezek a régi kocsik vígan, peregve futnak a ház népével, gyermekekkel, asszonyokkal mindenféle kirándulásokra; fehér vállú, telikeblű józsefvárosi menyecskék lógatják le kövér lábukat a fehér harisnyákban, a férfiak haja vizes kefével van lesimítva, és elemózsia, bor várja a kocsiderékban, hogy a pünkösdi délután valamely zöld mezőn, esetleg a kőbányai korcsmában vagy Újpesten túl egy országúti csárdában elfogyasztassanak. A kerek szemű gyermekek büszkén néznek le a henteskocsiról. Itt még boldog emberek laknak.
Napközben a kocsik oly messzi és különböző utakat tesznek meg, hogy vénségére egyik-másik elmondhatja, bejárt annyi utat, amellyel az egyenlítőt be lehetne utazni. A Múzeum körúti mágnások és a jómódú polgárság városrészében külsőleg kevésbé látható meg a háború képe, habár itt is nagy a szegénység, gyermekek verejtékezve húznak kocsikat, boltok előtt hihetetlen ruházatú nők ácsorognak, egyik-másik öreg nyugdíjason olyan fényesre kopott a fekete kabát, mintha reggeltől estig dörzsölnék, a bajuszok és szakállok nincsenek a régi rendben a férfiak arcán, sokkal lassabban járnak, mint azelőtt, de a lánykáknak megvan a tavaszi ruhácskájuk, a városrész terecskéin az elmúlt lóversenyek emlékei hevernek, eldobált barna tikettek alakjában, az ablakokból bús képű nők nézik az alkonyt; szerelmes párral ritkaság most a találkozás, pedig azelőttiben, a háború előtt, esti421 órában alig lehetett közlekedni miattuk, mindenki szerelmes volt a Józsefvárosban.
H. J. főtisztelendő úr azt mondja, hogy a háborúnak 1918. január 28-án lesz vége.
Jóslata nem afféle babonaságra épített kijelentés, amilyenekkel gyakran találkozunk a háború alatt. Akinek semmi tennivalója nem volt, beállott prófétának. Pest vidéki városrészében, a Józsefvárosban annyi dologtalan jós töprengett, amint azokon a helyeken szokás, ahol az emberek kis körben, rövid távolságban, szinte négy fal között élnek.
A plébános két bibliai kijelentésre alapítja véleményét. Az egyik Dániel próféta kijelentése, a másik Szent János evangélista látomása, aki még a háború tartamának hónapjait, napjait is pontosan megmondja. Január 28! Ebben a csodákkal terhes májusban szívesen elhiszünk mindent. A hitetlen Tamások a sarokba ülhetnek. Eddig nekik volt igazuk, de e májustól fogva a buzgó hívóké a világ.
Ki hitte volna például, hogy mire a rókusi apácák zöld lombokba öltöztetik Máriát a pünkösdi napokra, Tisza István már nem Tisza István Magyarországon?
Tehát: január 28, mondja János evangélista. A bibliai bikafejű királyok akkor hagyják abba a harcot.
Míg a szocialista vezérek, midőn Pestről elindulnak stockholmi útjukra, fanatikusan vallották, hogy magukkal hozzák a békét.
Nem feltétlenül szükséges, hogy az evangélistának legyen igaza Weltner elvtárssal szemben. Az egyik kétezer esztendős zsidó, a másik negyvenesztendős. Csak béke legyen.
S ez a május, amely felhőtlen egéből a meglepetéseket ontotta, talán végleg elhozta a hitet az emberek közé, amelyet háromesztendős nyomorúság elrabolt. Az elszánt május, amely mindenképpen nyomot akart hagyni a történelemben, még nem múlott el, holott már annyi eseménye van, mint máskor az esztendőknek. Vonagló országhatárokon bévül, a föld alá temetett, némává kényszerített és a nyomorúságtól leaszott emberek kezdik fölemelgetni a fejüket a homokból, ahová a vihar elől rejtőztek. Még tombol a vihar, véres homokoszlopok táncolnak az égig, a tevehajcsár mégis azt mondja, hogy már elült a szél; a levegő száraz és szívet zsibbasztóan forró, az utazó422 már nagy kortyokban nyeli, és ráfogja, hogy érzi benne az éltető ózont. Ezt a csodálatos hitet a május hozta. Az a május, amelyet fejcsóválva néznek a gazdák ez esztendőben, amely fukarkodik a magyar erővel, és balsejtelmekkel tölti el a földmívelőt: és mégis tele van aranyos és zöld reménységekkel. Különösen hazánkban jelentett nagy dolgokat a május, ahol a magyarok fele nemzeti prófétáinak látomásaival és reménységeiből él. Itt Mária Terézia óta mindenki remél, névtelenül, tudatlanul és kilátástalanul várja a változásokat. A pénztelen, az állástalan, a féllábú és a dologtalan magyar szokás szerint mindig az uralmon lévő kormányban kereste a hibát. Jó dolog volt ez, mert megvigasztalt legnagyobb keserűségeink közben. A nemzet mindig új erőre kapott, ismét megfeszítette az izmait, és csüggedés nélkül vetette magát a küzdelembe. Mária Terézia – aki leginkább ismerte még a magyarokat a Habsburgok közül – hétesztendős háborúját, koronájának épségét sohasem tudja vala megnyerni a magyarok önfeláldozása nélkül. Az elkeseredett, halálra fáradt nemzet sem fejezhetné be sikerrel e rámért bibliai viszontagságokat, ha a koronás úr és a nép között nem volna oly teljes az egyetértés, mint a „legokosabb asszony” idejében volt. Nehéz dolog arról vitatkozni, hogy igazságos vagy igazságtalan az a históriailag valószínű tétel, hogy mindazokra a mélységes felejtés vár, akik ezt a háborút vezették. Csak emlékezzünk öreg királyunkra, akiről uralkodása alatt annyi szép jelzőt írtak a tollak, forgattak a nyelvek, gondoltak az elmék. Királyt ily gyorsan még nem felejtettek el, mert szellemalakjához a megindított hadjárat szolgált véres háttérül. A háborús könyvekkel és hírlapokkal együtt elnémulnak mindazok, akik a harcra uszítottak, gyűlöletet és vérengzést agitáltak. Annak a bécsi fiatalembernek, doktor Adlernek a szavai bírái előtt, éppen e jelentőségteljes májusban, nemegyszer az emberiség szívének legmélyebb helyeiről látszanak hangzani. Tisza István is majd csak a történelemben folytatja tovább életét. De vajon nem ez lesz a sorsa mindenkinek, aki e rettenetes években a közvélemény színe előtt állott, aki okkal vagy ok nélkül bizonyos felelősséget látszott viselni a háromesztendős történelemért? Elmondható nevek, látható emberek, megfogható események a háborúban csak rövid életűek lehetnek. Mert a kopogtató békével mindent és mindeneket nyomban elfelejt az emberiség, hogy helyet adjon elméjében az új ideáloknak.
Félek, hogy Tisza István nevét, amelyet háromesztendős kínszenvedéseink423 alatt naponta többször is kiejtett minden magyar ember, reménységgel vagy gyűlölettel, sokáig nem fogják mondani. Alakja, amely néha oly félelmetes volt, mint a napfogyatkozás árnyéka, messzi eltűnik a napi érdeklődésből. Átlépett egy váratlan májusban a történelembe.
A megifjodás májusa (amelynek csodái közé bátran számíthatjuk még az orosz forradalmat is) most már elkezdte feszítő munkáját a leláncolt lelkekben. Az emberiség mindinkább kezdi egy rossz álomnak nézni a tegnapi napot. Remények jönnek – honnan? egyelőre csak a levegőből –, amelyekről eddig nem tudtunk, ideálok, amelyekre gondolni sem mertünk a tél hava alatt. Szabadságok mutatkoznak. Új céljai támadnak megdermedt életünknek. És ha pünkösdre megjön a magyar áldás, a drága, életet, termést, újjászületést fakasztó májusi eső – amellyel még e hónap tartozik a teljes kielégüléshez –, Magyarország e májusa a megváltás hónapja leend.
– Tehát ne felejtsük el, hogy a próféta január huszonnyolcadik napját jelölte meg a borzalmak határának – szól az aranyszájú.
Ezután egyedül ballagok tova a Józsefvároson. Hallga, valahol a harmonika szól… Fehér szoknyafodor villan a setétségben. Egy udvaron orgona nyílik. Leng a csipkefüggöny a földszinti ablakon.
Valami koppan a kalapom tetején.
Csendesen esik.
(1917)424
