Lélekharang a bécsi fiatalember felett
Lélekharang a bécsi fiatalember felett
Az asszonyok menjenek haza, térdepeljenek le, imádkozzanak egy szegény bűnös lelkiüdvösségéért.
Elkövetkezett a nap, az utolsó nap, midőn doktor Adler nevű bécsi fiatalember eljutott oda, ahová menni akart, a bitófa árnyékába.
Ki volt ez az Adler, aki olyanféle vallomást tett a bécsi törvényszék immár háborúban kipróbált, igazságos bírái előtt, mint az első keresztények, akik a tigrisketrecben sem tagadták meg hitüket? Valóban mártír ez a fiatalember, vagy bolond?
Mielőtt tovább ragadna a feszülő írótoll, írjunk le egy kis epizódot doktor Adler életéből, hogy jobban láthassuk alakját a szemüveges, hosszú hajú doktornak, aki soványságában, tisztaságában és aszkétaságában minden karikatúrát vagy illusztrációt felülmúl, amit a modern agitátorokról a rajzolók készítettek. Ő az a muszka diák, aki valamikor Szibéria felé gyalogolt, ő az a német munkásvezér, aki tudós könyvei közül indul sztrájkot szítani a rossz szagú szénbányászok közé, és ő az elrettentő példa, hogy milyen úrrá lehetnek az emberi szenvedélyen a még éretlen eszmék, mint a kiforratlan új bor földre teríti gőzével a legerősebb embert.
Bécsi forrásom, amelynek megbízhatóságában nincs okom kételkedni, azt mondja:
1915 őszén elfogyott a kenyér Grácban, és Adler doktor gráci szocialistákból, diákokból, munkásokból, nőkből álló küldöttséget vezetett Bécsben a miniszterelnök elé. Itt állítólag kenyérhiány esetén bekövetkező forradalomra hívta fel a miniszterelnök figyelmét.
A szegény Stürgkh jámboran legyintett:417
– Amíg gépfegyverek és katonák vannak, nem félek a forradalomtól.
Adler doktor vérbenforgó szemmel távozott, és elhatározta, hogy leszámol a miniszterelnökkel.
Úgy hangzik felém a bécsi tárgyalás, mint egy régi rossz történelmi színdarab a Nemzeti Színház deszkáin.
A bécsi gyilkos háromféle emberből van összerakva.
A munkavágyó, ambiciózus, betegesen hiú hírlapíró: ez a legkülsőbb alakja.
A tanúvallomások között meghúzódik Austerlitz Frigyesnek, az Arbeiter Zeitung felelős szerkesztőjének a nyilatkozata. Szerinte Adler hírlapíró sokat szenvedett a cenzúra törlése miatt, mert nem érvényesülhetett az újság mezőin, cikkeit, de legkisebb noticait is kíméletlen kézzel kidobta a cenzor az újság hasábjairól. Austerlitz Frigyes szerint ez végtelen izgatottá tette a beteges fiatalembert.
A szerkesztő majdnem olyan jól ismeri munkatársát, mint apa a fiát. A szerkesztő íróasztala előtt kigombolkozik a hiúság, az ambíció vagy a nemtörődömség az újság munkatársaiból. A bélelt ajtójú szerkesztői szobában hangzanak el azok az apró, kicsinyes hiúságok, életbeli jelentéktelen célok és a nagy lendülettel felépített életprogramok, amelyekből a harcoló hírlapírók élete össze van rakva. (Hagyjuk most a nyugodt, bölcs, cinikus és még az életet is megvető hírlapírókat, akik keserű dohányszagú, nélkülözésteljes, felelősséges és csodálatosan egyszerű életükkel leginkább a méheket példázzák, akik napról napra behordják az újság-kasba az élet hímporát, és már nem örülnek a napvilág illatának, mert megszokták az eseményeket, mint a méhek a virágok kábító színeit. Őnélkülök nem lehetne újságot írni.) A harcoló hírlapírónak többnyire egy messzi ponton függ a szeme, gyakran elmosódó célon, és nem gondol arra komolyan, hogy a kikötőt valamikor el is érheti. Sohasem jut el oda, ahová akar. Ő erezné magát a legkényelmetlenebbül, ha tudná, hogy bizonyos esztendei szolgálat után elnyeri Rebeka kezét. Rabszolgának, szerencsétlen embernek tudná magát, főként nem erezné többé függetlenségét, eszméinek megvigasztaló, az élet tavaszában elringató, a tél közeledtével jóságos kemence módjára fűtő hevét, unná a rongyos kabátot – ha tudná, hogy egyszer majd elérendi célját. Úgy nemes418 és az élet minden javát pótoló a küzdelem, midőn reménytelen. Midőn azt tudja a hírlapíró, hogy sohasem lesz vége a csatának, sohasem mehet penzióba, rendjelbe, vagyonba… Hisz az ideálok örökké körülszárnyalják fáradt fejét, bármily jégszürkén, elgyötörten hajtja is le pihenésre. Csak nézzük szívünkhöz nőtt öreg függetlenségi hírlapíróinkat, akik meghalnának, mint a hal a szárazföldön, ha elvennék tőlük a küzdelem reménytelenségét. A politikusok gyakran fordítanak köpenyeget. Míg az igazi, értékes és emberileg is érdemes hírlapíró többnyire kitart az ifjúkori zászló mellett.
Az ifjabbik Adler fanatikus hírlapíró volt. S nem engedték írni.
A második ember, akiből a hírlapíró figurája mintázva van: egy színész alakja.
Talán nem lesz ez meglepetés azoknak, akik ismerik a papok, népszónokok és próféták alakját. E foglalkozásokhoz szükséges kellék (mint a színész parókája vagy lovagcsizmája) bizonyos nem mindennapi külső. A rabbi nagyszakállú bölcsessége, a katolikus pap fején az áhítat fényessége, a kálvinista lelkész magyaros ruhája és Kossuth-szakálla éppen olyan szükséges dolgok, mint a népszónok öblös hangja és a próféta rongyai. Az ifjabbik Adler egy svájci forradalmár egyetemi docens szerepét játszotta már gyermekkora óta. Így látta a szülei háznál, így olvasta könyveiből, így szerette magát elképzeléseiben. Valahol azt olvastam róla – emlékezetem szerint Molnár Ferenc írta a visszaemlékezést –, hogy egy genfi penzióban rágta a tollat, drámaíró vagy elbeszélő-költő akart lenni még az idő tájt. Szenvedett, hajnalig görnyedt az íróasztalnál, de nem tudta kiásni magából a költői ércet.
És most mégis úgy beszél, mint egy költő, az ideáloknak érzelgős lírikusa, akiről nem tudja az ember, hogy futóbolond-e vagy hittérítő apostol?
A költő ébren maradt benne, csak színpadra lépett, tehát kosztümöt vett fel. Drámai színész lett, aki saját életével játszotta végig a színészek szerepét, végül a nagy összeütközést a sorssal, a megfontoltan elkövetett gyilkosságot, a védőbeszédet, a törvényszéki tárgyalást.
Mily mélységes perspektíva a két törvényszéki tárgyalás, amely egyszerre folyik a Monarchia két fővárosában! A pesti bírák előtt egy kelepcébe jutott nagykörúti ügynök akvirálja ügyességével a sorsa419 felett ítélkező bírákat: pénz, provízió, képgyűjtemény, adásvétel, várható haszon és ajándékkal vesztegető kalmárok csoportja; mintha a Le Sage sánta ördöge szállott volna a pesti tornyokra a madridi Szent Sebestyén-templomról, hogy itt is felemelje a háztetőket, és megmutassa a négy fal között folyó életet a salamancai főiskola hallgatójának; nézd, ilyen Pest belülről, rettenj meg a városodtól, és ha még van időd, a haszonleső ügynökök városát hagyd el örökre.
Amott az István-torony körül, egy barokk város súlyos háztetői alatt, ódon szagú utcákban, köcsögkalapos, sörivó osztrákok, császári kripták és egyenesre nyírt fasorok és a zsandárok városában a forradalom miatt áll a középkoriasan taláros bíróság előtt egy fiatal doktor.
Nehéz észre nem venni e két perspektívát, midőn Adler Frigyes védelmező-beszédét hallgatjuk, amelyet úgy mond el, mint egy kitűnő színész vagy mint egy féleszű diák.
Az újságok Pesten külön felemlítették Dénes Gy. Aladár színészkedő és agitáló ügyességét. Pedig csak mullok és vatták báljai között kereste a kisurranást.
Vajon mit írnak majd Adler Frigyesről, aki azzal a szóval lépett a bírák elé, hogy tudatában van annak, hogy erről a helyről utolsó útjára indul, a bitófa alá?…
A harmadik embert Adler Frigyesben még nem ismerjük. Az igazi, meztelen, az ítélet kihirdetése után magára maradott embert…
Az lesz a valódi Adler Frigyes.
(1917)420
