Mack Benno, a gentleman betörő
Mack Benno, a gentleman betörő
Végre, egyszer életemben leírok én is olyan címet a levelem fölé, amely címre eddig sohasem gondoltam, plakátokon meg hirdetéseken láttam, mint a szegény mozilátogatók szenzációit, nagyvárosi érzelmetlen fiúk és házmesterkisasszonyok mulattatóját: az úrbetörőt, aki jó szabónál varratja a ruháit, és oly közönséges, mint azok a férfiak többnyire, akik nőknek tetszeni szoktak. Ezt a Mack Bennót valóban elfogta a berlini rendőrség, huszonhat éves, több lakása és szeretője volt, idősebb gazdag nőket rabolt ki, akik sohasem csaptak lármát, amikor a hálószobájukba lépett, ha Isten is élteti, Vajda László majd megírja filmre a történetét, és Csortos Gyula eljátssza valamely dán álnév alatt.
Az eljövendő szomorú filmnek hőse: Mack Benno egyelőre börtönben ül, és a bíróság gondoskodik, hogy miatta tovább mutogathassák a nők ékszereiket Berlinben. Ámbátor Mack Bennónak bizonyosan lesznek társai, akik az általa választott vakmerő utat tovább ássák. A háború negyedik esztendejében nemcsak Berlinben, de Budapesten is több érdeklődést vált ki a nőkből egy elszánt betörő, mint a katona, aki az összes érdemrendekkel van díszítve. A hősök dicsősége sajátságosán idejét múlta például Budapest mindennapi életében is. Ki kell ezt végre írni, mert már úgyis tudja mindenki, hogy a frontról érkező katonának senki sem örül a városban. Amíg a háború első felében némán vagy hangosan ünnepeltek minden sebesült vagy dekorált tisztet, csaknem kalapot emeltek a rongyos közlegénynek, a kórházvonatot elegáns nők várták az állomáson, és a béna katonát mohó szeretet vette körül, amint egymás után keletkeztek az új frontok, ahonnan a katonák híreket hoztak – manapság, amidőn már nem lehetséges új front, friss tudósítás nem érkezhetik sem délről, sem északról, amit már nem tudnánk, a szabadságra érkezett katona oly közömbös lett, mint a molnár, akinek mindig lisztes a kabátja. Ki kell499 ezt írni, mert szegények már maguk is tudják. A háború első felében meghatott még az is, ha egy ismerősünket katonaruhában pillantottunk meg. Az árva, gondoltuk, mennyit szenved a korai felkeléstől, a szigorú kiképzéstől, a rideg kaszárnyaélettől, a durva bánásmódtól, a rideg fegyelemtől! Kedvében jártunk, megsimogattuk, zászlót adtunk a kezébe, amikor útra kelt, a nők megcsókolták, és sírva az állomásra kísérték. Bezzeg manapság ugyanezen ismerősünket, bár azóta végigszenvedte a mártírok történetét, elsősorban elkerüljük. Hátha kér tőlünk valamit: állást, amelyet már réges-régen betöltötték az itthoniak; szeretetadományt, amely végleg elfogyott a négyesztendős háborúban, vagy jószívet, amelyet eltemettek a polgárok a nagy csatabárd mellé, amikor a törzsfőnökök megindították a háborút. Úgy néznek itt a frontról elevenen visszatérőkre, mint házi ellenségre. Mit akar itt? Megsirattuk annak rendje-módja szerint, elbúcsúztunk tőle, és elfelejtettük. Nemrégiben valahol olvastam egy új magyar könyvben a feltámadt Lázár históriáját. Bármiképpen töröm a fejem, nem jut most eszembe a könyv írója, aki elmondja, hogy a feltámasztott zsidó nem kapott helyet a városban, odakünn kellett ülnie a pusztaságban, és ellenséges szívvel mormolt rá mindenki, hogy vissza mert térni a másvilágról. Senki sem törődött vele, csak a római Augustus, aki maga elé hívatta, de úgy elment tőle a kedve, hogy soha többé jóízűen nem tudott nevetni. Ismétlem, szívesen kiírnám az író nevét; mert meghatóbb példázatot nem olvastam még a frontról visszatérő katonáról. Útjában van ő itt mindenkinek, mert a helyét nyomban elfoglalják a szívekben is meg a villamoskocsin is. Dehogy fogyott meg az emberiség. Pesten legalább annyian vagyunk, mint azelőtt Szent Istvánkor se. Mintha senki sem esett volna el a csatában, senki sem állna a messzi frontokon: mozogni nem lehet az utcákon, a színházban, a boltokban és egyéb pénzköltő helyeken, nincs üres lakás aranyért sem. Temetést a világért sem látni, mert az itthon lévők elhatározták, hogy örökké élnek. Minden lánynak van jegyese, barátja, kedvese. Mindenkinek pénze és jókedve. A boltosnak karácsonyi portékája. A suszternak bőre. A szűcsnek prémje. A vadásznak lőpora. A nőknek selyemruhája. A régi kétkrajcáros kalabriászjátékos ezresekben kártyázik. A Hölgy cigarettás svájci Laurens-szivarkából fújja a füstöt. Mit művelt hát a háború, amiért annyit jajgatunk? Egy-két millió embernek elvette a helyét, hogy a többi kényelmesebben elférjen. Mintha egy sorsjátékot rendezett volna a végzet az emberiséggel.500 Kisorsolt közülük egypár milliót. Ezeket megsütjük és megesszük. Szegények… nemsokára a városba sem eresztik be majd őket, mint a feltámadt Lázárt. Ellenben jött Mack Benno úr és társai, akik manapság jobban érdeklik a nagyvárosi publikumot, mint maga a Sárkányölő.
Már régen észreveszem Pesten, hogy a betörő karriert csinál, mint az egyszeri ember mondta, midőn a legmagasabb fára felakasztották.
Az öreg Szvoboda, aki a legtekintélyesebb hírlapíró volt az éjjeli világban, két-három sorban írta meg a Lloydba a betörők „hőstetteit”. Akkor olyan világ volt. A betörő nem érdekelte a publikumot, mert besurranó, nyápic, beteges, rossz szagú embervakarcsnak képzelte, akit a botos rendőr bekísér. A betörő nyáron a Ligetben bujdosott, ringlispílen mulatott, árokban aludt, míg télen város végi kiskocsmákban húzódott meg, és többet koplalt, mint evett. Az orgazdák mind Faginhoz hasonlítottak. A titkosrendőrt mindenki ismerte a városban. Általában a betörőipar lassan fejlődött. A középkori, vásári tolvaj, aki púpos vagy sánta és lábszárain más színű nadrág, mint Falstaff cimboráit ábrázolják a színpadon: vissza-visszatér a köztudatba, midőn a betörőt említik. A francia írók, Eugene Sue, Gaborieau, Ponson du Teraill, Paul Fével, akik az elmúlt század elején a romantikus betyárokról írtak, Párizs erődítményeit, a titokzatos malmot sohasem hagyták ki a regényből. A zsivány azonban szomorú figura még nálunk is, akik pedig abból éltek, hogy elképzelt hőstetteket zengettek. Míg odaát a szigeten a halhatatlan Boz a legmegrendítőbb gyilkosokat és tolvaj gyermeket írja oly művészettel, hogy minden időkben sírnivalók. Nagy Ignác Pesten, aki korának egyik népszerű írója volt, és füzetekben adta ki regényeit, mint Dickens Londonban, Sobri Jóskát választotta a Magyar Titkok hőséül, de azért senkinek sem volt kedve Sobri pályáját választani.
A betörő Pesten az utolsó tíz esztendőben lépett fel mint hódító. A művészietlen Nick Carter, a furfangos Arsén Lupin és a többiek gusztust csináltak ehhez a pályához, mint az elmúlt század egész irodalma. A sunyi, szánalomra méltó emberrongyok helyett szmokingos klubmanként jelentkezik az ifjú betörő a közönség szemében, aki tán éjszakánkint lovacskát játszik valamelyik kaszinóban. Medvegy Vili, Bonn Béla és a többi akasztófavirágok e században mindenütt501 divatos orcátlansággal és fitogtató hencegéssel lépnek fel az újság hasábjain. A régi link emberek hallgatag, csöndes lények voltak, akik egyedül aludtak, hogy álmukban se beszéljék ki titkaikat. Míg ez a tehetségtelen 20. század, amely a világ legostobább háborúját produkálta, a betörők világában dekadenciát jelent. Hogy ne menjünk messzire: gyilkoltak-e mostanában országbírót, nyitottak-e oly ügyességgel kasszát, mint Papakoszta, játszott-e lutrin valaki oly szerencsével, mint Farkas? Tehetségtelen század ez. (Mert a legtöbb századnak eleje ótvaros. Ama korzikai – akiről a világháború előtt hajlandók voltunk elhinni, hogy félisten volt, míg manapság, midőn nagyobb háborút élünk meg, mint a Napóleoné, kellő mértékre leszállítjuk a tiszteletünket –, ama korzikai is a forradalomban minden energiáját kiélt századvégen és a félig vakon, süketen és kórosan világra jött század csecsemőkorában boldogulhatott. A reformokhoz és az ideálokhoz a szenvedés útja vezet. Darabokra, ízig-vérig össze kellett törnünk, hogy a megváltást kiérdemeljük. Vázsonyi Vilmos törvényei hozták az új, boldog Magyarországot. De még az se holnap lesz. Addig csak maradjunk a tehetségtelen jelennél.) A betörő hivalkodva emlegeti már azt is, hogy kinyitott egy magányosan álló lakást vagy egy mellékutcában egy boltot! Az újságok, akik a közönség érverését leginkább érzik, kénytelenek a semmirekellő nagyszájúaknak „hőstetteit” jelenteni, mert ez mostanában az olasz front áttörésénél is inkább érdekli az olvasót.
Bolond, aki nem ugat együtt a kutyákkal, de én mégis azt vallom, hogy Mack Benno és Medvegy Vili korántsem érdekel annyira, mint egy elszánt útonálló – ha már válogatni kell a bransban. Az álkulcshoz, a feszítővashoz és bolond öreg hölgyek hálószobájában való megjelenéshez kevesebb lelki erő kell, mint ahhoz, hogy éjszaka megállítsunk valakit az utcán, akinek a zsebében talán fegyver van.
Ámde, mintha a világ összes bátorságkészlete kirobbant volna a világháború megindításával. A frontról jövő rongyos katona még a bátorságos korszakból való, amikor a hősi erények, a szembenéző, mellhez érő, szívet kipróbáló, kardforgató és halálmegvető tettek voltak divatban. Ezért nem szívesen látott vendég a Szentföldről jött keresztes lovag a földön, ahol a tehetségtelen társadalom, a magaunt kedv, a fáradt olvasó kedvét leli sunyi, surranó betörők nagyszájú tetteiben. Itt az élet úgy rendeződött, hogy annak van igaza, akinek502 pénze van, még ha tömlöcben ült is érte. A rongyos katonának nincs pénze, ellenben a betörő, amíg le nem fülelik, jó pasas lehet a városban.
Szegény, kirabolt berlini nők! Amint én a Mack Benno-féle embereket ismerem, bizonyosan kiadja a nevüket és a lakáscímüket a törvényszék előtt. A gyáva hinterland, amely egyetlen uzsorást sem merészelt felhúzni a lámpavasra, nem is nagyon csodálkozik azon, ha a nagyváros jelenlegi hősei, a Nick Carterek fiai elveszítették lovagiasságukat a női nem iránt. Az üres hencegés, a betörővirtus, az alattomos boldogulás igen jó fokmérője e kornak, amelyben lelökik a villamosról az egylábú katonát, befogják a száját a vaknak, és megverik a béna harcost. Miért kímélnék a nőket a korszak kedvencei?
(1917)503
