Pest aranykora
Pest aranykora
Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen benne mostani lakossága.
Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel sem kevesebb.
Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem lágyulna meg egyetlen szív a városban.
Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a nőiruhát, a cipőt és az ékszert, az sem volna megfizethetetlen.
És ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten, azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik esztendejében.
Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a menazsériának. Vándorcirkuszok, utazó állatseregletek, felpakolt komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a régi élethez szokott orrokat csavarja.
Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob és Király utcának régi sajtszaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak, ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a rothadt szilva- és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruhaillata keveredett a kapu alatti kis serházak hordó- és virsliszagával, midőn eljött a kánikula, és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb463 sétált otthon a kioszk lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a meleg pesti éjszakát.
Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen természetesen és kedve szerint. Nem egyszer gondoltam ilyenkor, hogy olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán, ha jön a policáj, befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó kisgyermekeket talál a házban.
De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák, a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacré Coeur hálótermének leheletei voltak a kigőzölések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy Budapest egy nagyszemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel fehérített lábú, élveteg, de dolgos, buján kacagó, de erkölcsös, kihívó tekintetű, de a kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a nagymama elefántcsont amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak; tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Duna-partra; a cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetsszenek; a lányoknak nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics-lányoknak; a titkos kis legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a kártyavetőnőhöz, a manikűrhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett, és Budára csak azért járnak felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama születésnapjára.
Most: visszanézve a régmúlt, háború előtti időkre, mily kívánatosnak tűnik fel az elmúlt Pest! A rossz szagúnak, az erkölcstelennek, az elzsidósodottnak csúfolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek látszó, Párizst ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból464 élő, leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi kalandra berendezett régi Pest! Üres zsebű költők és fáradhatatlan ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos, kaszinós, lóversenyző, kártyaéletet kezdő, menekült „gentry”-nek! De Pestje annak a másik, tiszteletre méltó középosztálynak is, amelyet a szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott, és hivatalt, foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt; az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet, és majd csak az unokák vonják fel újra a dupla címeres pecsétgyűrűt.
Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenként a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak, vagy tunyán nyújtózkodnak; a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a János-hegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják az újonnan érkezettet, és a legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek hónaposszobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák, könyvtárak, hivatalok, olcsó kis kocsmák varróleány- és perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a múltba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a sima nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a szerencse kézzelfogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet nyugodni, mert odáig okvetlenül465 elért valamit az ember, nyugdíjat vagy reménytelenséget… Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a városban!
Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából! Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a legvastagabb fákat, és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb embereket – ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembekerülni, alul marad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet-szaga, mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet. Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban szerény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatnak Károly-csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de valódi arcképét rajzolják meg Budapestnek.
Megrökönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig lakott pesti bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre? Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párizsi fametszetekre emlékeztető kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk, midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, a sokszor ordináré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A háborús év előtt Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható visszaemlékezéseket az elmúlt városi életről, divatokról, gavallérokról s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az utcára, mert466 a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és rossz monoklival az utcasarkon, és azt hiszi, hogy még a régi iskola szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a világháborúban. (1917)467
