Rothschildék Pesten
Rothschildék Pesten
Néhány esztendő előtt így kezdtem ezt a levelet:
Elérhetetlen úrnőm, ma engedelmet eszközöltem ki, hogy beléphessek a budapesti értéktőzsde előcsarnokába, ahol tudvalevőleg némi szerencsével megszerezhető az a néhány millió korona, amely szükséges volna, hogy önt, Elérhetetlen, végre elérhessem, és rangjához méltóan fogadhassam a kastélyban, amelyet a fővárosnak abban a részében építenénk fel, hol ötvenkoronásokkal kell kirakni a telket szélességében és hosszúságában, mert hiszen mindennek annyi értéke van, amennyire egyénileg taksálom, a kurzusok, megállapított árak csupán a nagy tömegek számára valók, akik gyertyát vesznek és font számra húst. A Váci utcai telek, ahol jelenleg esténkint az ékszerészek és aranyművesek portékái fénylenek, hol megilletődve lépked tova a házügynök, mint szentelt területen, nekem csak annyit ér, hogy leromboljam, kertté alakítsam, hogy Kegyed sétáit végezhetné… Ha a tőzsdén nyernék: ha volna egy sajtógépem, amely az én számomra nyomná a bankót, nem volna többé értéke annak, ami bankjegyért megvehető. Pénzt lehet nyerni annyit, amennyiért a főváros valamennyi házát meg lehet venni. De az ön mosolya, Elérhetetlen, talán a világ összes bankójáért sem nyerhető meg… Ezért inkább nem is játszottam a budapesti értéktőzsdén.
Ámde miután itt voltam, mint valamely unatkozó utazó az idegen városban, nem tagadhattam meg a kíváncsi embert, aki mindnyájunk kabátja alatt rejtőzik, habár már régóta azt hiszem, hogy úgy ismerem az embereket, hogy meglepetéssel nem szolgálhatnak, s ugyanezért nem is igen veszem őket szemügyre. De Rothschildot (aki tudvalevőleg pénzben ki nem fejezhető hálával tartozik P. E. pesti szerkesztőnek, mert egy ital vizet szerzett neki forró nyárban, fülledt vasúti kocsiban) megnézném, ha véletlenül itt volna, mint azokat az európai hírnevességű embereket szoktuk, akikkel a világfürdón nem is találkozunk,398 csak elmennek mellettünk, s ezért bizonyos idő múlva úgy beszélünk róluk, mintha személyes ismerőseink volnának. Bismarck vagy a velszi herceg.
A nagy csarnokban egy köpcös, tisztes külsejű, frissen beretvált, nagyon kivasalt, ezüstfejű úriember, amilyennek a börziánert gondolják a vidéki szatócsok, elnéző mosollyal felvilágosított, hogy Rothschild nem jár a budapesti tőzsdére. S egyúttal maga is gyorsan eltávozott, mint egyedüli maradványa annak az álomnak, amelyet a tőzsdéről a messziségben elképzelhet magának az ember. Az üvegajtón túl a valóság következett. Vásár van Askalonban, s az aranyborjúra alkudoznak.
Ide bizonyosan munkaruhában járnak az emberek, mint a zsokék a versenyre; a gondos feleség – milyen lehet egy börziáner felesége? fehér húsú, puha tenyerű, dús hajazatú, pihent, illatos vízben fürösztött, lassan hervadó szépség, aki mindig bundáról álmodik –, a jó feleség piros papucsba öltözteti fel urát a délelőtti munkához. Mindig a rosszabbik kabátot veszi elő, hisz leszakítják a tülekedésben. Ugyanígy jár el a szerető is a nőtlen emberek körül, azzal a különbséggel, hogy visszafekszik az ágyba, álmodni gyémántokkal vagy vadászfőhadnaggyal. A város különböző részeiből pontosan, megállás nélkül indulnak el kocsin és villamoson az okos férfiak, akik mindnyájan azt hiszik a másikról, hogy az szamár; s többé nem gondolnak semmire, mint a bekövetkezendő üzletre. Még a szerelem is, ez a sokszor félreismert tünemény, elbújik a szívek fenekén. Itt nem látni elmerengő vagy álmodozó szempárt, mint a kártyaasztal mellett is, hol a legnagyobb játék folyik. Itt nem szórakozottak az ismerős urak, akik aluszékonyan dőlnek hátra az operai páholyban, miközben a tenorista az erőlködéstől dugóhúzóvá csavarodik. Itt nem látni unott szenvelgőket, akik mozdulatlan arccal, alig moduláló hangon beszélgetnek a legszebb nőkkel, akiknek egy szaváért meghalnának a gyalogsági hadnagyok. És a spleen, amely nyomort követi a meggazdagodott tőzséreket, szerencsés kereskedőket utazásaikban és üzleten kívüli életmódjukban, a spleent itt utoljára akkor gurítottak le a lépcsőn, mikor egy siketnéma megszólalt egy fekete szombaton.
Itt mindenki él.
Erőszakosan, mint imáikban a zsidók: lármásan, mint az újságárusok, és mohón, mint a lopott csók.399
Mintha csak az emberi testek és hangok élnének, amelyek a terem közepén össze vannak préselve.
Negyedóraszámra nem láthat mást a közömbös látogató, mint a Titanic utasait, akik itt minden délben összegyűlnek, hogy újra megmentsék életüket az óceáni haláltól. Szeretném eltalálni, hogy mennyi a színészkedés, betanultság, megszokottság a karoknak és fejeknek e folytonos mozgatásában, ideges remegésében, erőszakos gesztusában. Meddig tart az izgalom, amelyet megbízásból fakaszt ki magából a börziáner, és hol következik a valóságos, belülről jövő, hamisítatlan gőz, amely forróvá teszi a fejeket, kipirosítja az arcokat, fellobbantja a fáradt szemeket? Az igazság talán az lehet, hogy mikor beállnak a játékba, mint a keringő dervisek, nagyobb részt csak az itten szokásos szertartás kedvéért tolonganak, lökdösődnek, a kis termetű ember fejéről lekapják a kalapot, és a tömegben kézről kézre eltüntetik, gyakorolják a karjukat, mint a tornászok, és megfuttatják a hangjukat, mint a skálázó tenorista. Nevetgélnek, mint a bajnokok az úszóverseny elején, és van idejük elmondani a legfrissebb élcet, amelyet keserű eszük és gúnyolódó kedvük faragott. Keringenek, kiáltanak, a gyakorlat kedvéért előre- és hátrafurakodnak a tömegben, míg végre emelkedni kezd egy hang, amelyből többé már nem a börzevicc tréfás kedve érzik, valaki komolyan vette a keringést, a tolakodást, a lármát, valaki beszippantotta az első bacilust, amellyel telve van a levegő, valakinek eszébe jutott, hogy üzlet nélkül nem lehet megélni – és egy másodperc alatt elkezdődik a játék. Innen is, onnan is felemelkedik egy hang az általános zúgásban, amely egy malom belsejéhez hasonlatosan megtölti a termet. Kezek, karok és fejek emelkednek fel a tömeg felett, hogy ismét eltűnjenek. Koronkint, mint egy vészsíp, felsivít egy hang, és látszólag céltalanul kiáltozni kezd mindenki. Mintha egy zenekari tréfa venné kezdetét, ahol minden hangszeren más nótát fújnak, és egyik sohasem felel a másiknak. Minden egyes ember a maga mondókáját kiáltja, vesz vagy elad valamit, és olyan nyelven mondja (magyarul), hogy abból én semmit sem értek. Bármiként figyelek, nem látok mást, mint kiáltozó embereket, akik annyira nem néznek egymás szemébe, mintha nem is akarnának egymástól semmit, sem üzletet, sem ismeretséget. Állnak, tolonganak, kiáltanak, minden látható cél nélkül. Nem biztatják egymást, nem kapacitálnak, nem alkusznak, nem paroláznak, nem szerződnek, nem írnak, nem vesznek elő pénzt, hogy valamit vegyenek.400
Csak állnak vagy tolonganak és kiáltanak, mint egy dantei csoport, amely e taposómalombeli muzsikára ítéltetett a túlvilágon.
És ennek a céltalanul kiáltott szónak nagyobb ereje van mindenféle írott szerződésnél.
Ha két kiáltás találkozik: üzlet születik, amelyet csak a gyengébb emlékezetűek írnak be nyomban a noteszükbe, amint izzadtan kivergődnek a tömegből, és a parton jegyzetet tesznek, hogy a következő pillanatban újra ott ússzanak a tömeg árjával, tovább kiáltsák a mondanivalójukat, éljenek, üzletet kössenek.
Hol van az elmebeli munka, ravaszság, számítás, előrelátás, stratégia ebben a papiroscsatában, amely minden délben lejátszódik a tőzsde kupolája alatt? Hol van a gondolkozó, számvető, habozó, előrelátó, kételkedő, félénk elme, amely csak másodpercnyi szünetre is kiállna a keringésből, hogy felállítsa kalkulációit, hideg számításait? Itt forró minden perc, mint az arany. Itt lángot vet az emberi hang, mint a vér. Itt tombol a szenvedély, mint a fekete himlő. És senki sem téveszti el a számot, a létrejött kötést, a haditervet.
Vagy nagyon sok ész kell a börzejátékhoz, vagy egy csepp ész sem szükséges.
Mindenesetre könnyebb egy jó regényt megírni, mint egy milliót nyerni. És mégis nehezebb, mert a regényíráshoz valami olyanra is szükség van, amit a börzén nem ismernek: ábrándokra.
A birkózásnak egy csengő hangja vet véget.
Elcsendesedik a terem, az arcokból elszáll a természetellenes pirosság, közömbös, unott emberek lépkednek lefelé a lépcsőn, akik a háziorvosuk tanácsára vagy a feleségük kalapjára gondolnak. Fáradt, érzéketlen, szürke, köznapi polgárok, mint a légtornászok az előadás után.
Elérhetetlen úrnő, már csak azért sem nyerhetném meg a millióit a tőzsdén, mert természetem szerint nem tudnék egy csengő bűvös hangjára nyomban kijózanodni, és hálóköntösben elkocogni a bajvívótérről, ahol előbb izgalmas, hazard és tomboló bajnok voltam.
Nagyon kicsi ez a játék, hogy egy életre való képzelemmel, színnel, friss ibolyával betöltse az ember lelkét, akinek némi igényei is vannak.
Elérhetetlen úrnő, maradjunk meg a régi tételnél, hogy a pénz nem fontos dolog az életben, megszerzésére tehát ne is törekedjünk.
(1917)401
