Szent Januárius.
Szent Januárius.
Mostanában (máskor zúzmarás szakállú januáriusban), midőn a pesti tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény, és a liget nagy fái fölött már nem látszanak a titokzatos hieroglifjei a fekete gallyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred, és míg szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva mosolyog az álom furcsaságain.
Vagy tán az általános megjavulás jelvénye a különös napsugár, amely tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a felhők felett figyelő színpadi mester mostanában ezen világosságot találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes hadnagy.
E nagy háború fejezetről fejezetre érdekesebb regényében – mikor még olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények írói) nincsenek tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalakon (1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e nagyszerű regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst csermelyt, napfényes Stefánia utat, mosolygó nőt lát az utazó, megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd igyem egyet a napsugárból!” Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból szabadult rab, tűnődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyúk és mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira, hogy a téli nap – e későn kelő és korán fekvő504 anyóka – a magasságbeli ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok, asszonyok, lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldusasszony kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek lakkcipője úgy fénylik, mint fülében briliánsa. Mit csináltok, asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban, aki furcsa és kedves ruhátok alól előbúvó lábatokat megcsodálja – midőn a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonít most minden lépésnek, mint a panorámás-legény, aki végre „önállósította magát”? Van költő a városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásúak, balett-lépésűek – holott az öreg Mazzantini már nem tanítja lépni hölgyeinket! –, ti, kecsesek, mint a pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok, mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik göndörített hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok színének több fontosságot tulajdoníttok, mint egykor az olasz festő az Úristen szakállának – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitól elkülönített életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborús közönyötöket megénekli? Az Ars amandi írójának kellene mostanában élni, hogy valaki leírhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép, kecses, kívánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyúllábbal. Mint a setétségben, hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik bájolni, tetszeni – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse, és a skáláját gyakorolja –, olyan most e sok gyönyörű asszony és leány a városon. A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik húrjaikat, midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után – fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket a férfiak látóköréhez kötötte. Újak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái eltűntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony, nagy műveltségű dámái nincsenek; a forradalom veres kokárdás népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lorántffy Zsuzsannák, sem Jean d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit vélem gyakran megpillantani505 az Andrássy úton. Lelketlen, hazug, élveteg nők szaporodtak el.
Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban több volt az illúzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak, célnak, sírnivalónak, mézeskalács-szívnek, egyetlen hangnak, zsongó vérnek hinni a nőket – régente!
A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és a csont nélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva, nevetve mennek tovább.
(1917)506
