Tél, 1917
Tél, 1917
Gyaloghintóval találkoztam a Józsefvárosban február havában, midőn éjféltájban húszfokos hideg volt Pesten.
Egy pillanatig meglepett a különös alkotmány, majd ésszerűnek és helyesnek véltem, hogy a közlekedési bajok miatt végtelen éjszakában felbukkant a grandok és szenyórák egykori hintója. (Stílszerűbb lett volna a látomány, ha Budán, egy furcsa kis utcában találkozunk a szokatlan menettel, és a függönyök mögül egy várbeli hölgy színháztól vagy báltól hímporos tekintete mereng…)
Természetesen nem a gyaloghintók fejedelme, az aranyozott vagy barokk, álmatag költők hintaja jött szemben a Kőfaragó utcában, amelyet álorcásbáli jelmezbe öltözött inasok visznek vállukon: a kínai vászonnal fedett és nádból fonott gyaloghintóhoz sem hasonlított az alkotmány, amelyen a mandarinok a színpadon és a valóságban utaznak. Egy beteg ember karosszéke, amelyre deszkából némi burkolatot szerkesztett az asztalos, és amely meglehetősen formátlan rudakon függött két rongyos ember vállán, akiknek kendőből, rongyból, papirosból való lábbelijéről el lehetett képzelni, hogy kizárólag a hókaparás helyett választották a könnyebb napszámot: egy ócska karszék volt a gyaloghintó, amely oly szomorkásán, bágyadtan ingadozott tova a csikorgó hó felett, hogy a szemlélő vélhette őt akár koporsónak is. És ülhetett volna a deszkaalkotmányban a főváros legigézőbb hölgye, akinek kedvéért háborút csinálnának a férfiak (ha nem tudnánk már, hogy milyen a háború), nem gondolnám, hogy akad vala lovag a főváros területén, aki e szívverést fagyasztó februári éjszakán (amikor a különös hideg azt a gyermekkori napot hozta emlékezetembe, amikor csaknem megfagytam a nyílt utcán egy alföldi városban), e Jókai fantáziájában élt néma, sötét és halálcsöndes éjféli Pesten (amikor Hentzi ágyúi fordultak a pesti partok felé, és még a Stáció utca külső részeiben sem mert világosságot gyújtani a380 megfélemlített lakosság), e kietlen, hangtalan, ijesztő estén, amikor elképzelhetetlen, hogy valahol nevetgélnek a városban: akadt volna lovag, aki ócska klakkban, fodros ingben és báli köpenyegben hazáig kísérte volna a gyaloghintó hölgyét.
Mintha a szerelem is tünedezőben volna a hideg tűzhelyes városból. Az élet lehetősége annyi furfangosságot igényel, mint más időkben egy ragyás, félszemű gavallérnak nőhódítása. Minden ügyességünkre szükségünk van, hogy megmeneküljünk a legnyomasztóbb gondok elől; a Merengő éhen halna, ha a végső percben elő nem venné üzleti élelmességét; Vanderbilt fűtetlen szobában didereghet, ha ősszel nem gondoskodott tüzelőről; a felhalmozott bankjegyek (néhány napig e télben) legfeljebb úgy melegíthették gazdájuk önérzetét, ha begyújtott velük a fekete szájú kályhába; a drága bundák és prémek korzózó tulajdonosai bevallhatták, hogy némely kocsisnak van mégiscsak a legjobb bundája Pesten, amelyben az éjszakát a bakon megfagyás nélkül tölthette.
Mit akarhat a lenge köntösű szerelem a fűtetlen házakban és fagyott fülű utcákon? A szokatlan, szinte őskori időjárás felébresztette az emberek igazi természetét: az önzést. Mindenki magának fázott. Bizonyosan sokan loptak szenet, akiknek utólag nem is kell elszámolni a lelki kisbíróval. És számosak azon emberi cselekedetek ez idő tájt, amelyeket az elmúlt háborút megelőző években szégyenkezve, pirulva, lelki megrázkódtatással követtek el az emberek, a tömérdek lopásokat, csalásokat, hűtlenségeket – amelyeket most egy kézlegyintéssel elintéznek önmagukkal szemben: háború van, tél van. Aki „becsületes ember” maradt Pesten ez emberöltőben, már a háború előtti korszakban is feltűnést keltett; a háború hallatlan fényűzése, fantasztikus drágasága és tollal le nem írható nyomora a „legbecsületesebb” embereket is próbára tette; vajon hányan kerülnek le a mérlegről a régi súlyukkal a háború előtti „becsületesek” közül, ha majd egyszer elkövetkezik az elszámolás?
Míg a színdarabok, beszélyek és regénykönyvek olyan édeskés és érzékeny szerelemről prédikálnak, mint a legszentimentálisabb korszakában a divatnak, az érzemények és szenvelgések olyan kapósak az olvasmányokban, mint a biedermeier szoknya: mégis az emberek egészen más belső életet élnek, mint akár a háború első szakában. A szenvedélyek már alig gyújtogatnak, szerelmi dráma alig történt ezen a télen, nőket fájdalomokozás miatt többé meg nem fojtanak,381 és hűtlenségükért sem folyik el több liter vér, a revolver a front mögött legfeljebb arra való, hogy önmagát puffantsa fejbe az elégedetlen. Isten veled, bolondító, őrjöngő, eret tépő, fejét falhoz verdeső, ordítozó szerelem, amely meglepte a férfiakat és a nőket, mint a lepra. A megélhetés nehézségei közepette kitűnt, hogy a szerelmi szenvedély nem is olyan fontos dolog az életben, mint az emberek azelőtt hitték. Már csak olvasni vagy hallani szeretnek róla, mint távoli, egzotikus földrészekről. A gyaloghintós hölgyet két életunt hordár cipeli a Józsefvárosban, nem pedig önfeláldozó gavallérok.
Egy éjszakán Budán jártam e regénybeli télen, kiskocsmában hamisított bort inni, hideg szobában rossz szivarok füstjét nyelni, szennyes pádimentumú helyiségben üldögélni, mint egy váróteremben, ahová majd megérkezik valamely romantikus hangulat. A hideg kúszott be, mint egy éjjeli rabló, aki a csárdás családjának elszenderedését várja, hogy munkáját elkezdje.
Éjféltájban a nyakamba kaptam lábamat, és elindultam Pest felé, miután a Széna téren elhaladtam egy félig megfagyott, bánatos öregasszony mellett, aki valamely körülmény folytán fanatikusan hitte, hogy jön egy villamoskocsi, amelyre felszállhat. A csodákban nem szeretek hinni, és elszántan folytattam utamat a néptelen kocsiúton. Kis házak és nagy házak zúzmarás árnyai (mint a Rip van Winkle fehér lepedős hegyi szellemei egy régen letűnt, boldog korszakban) tünedeztek el, az égboltozat és hegyek láthatatlanok voltak, időnként valamely föld alatti dübörgés hallatszott nagy messziségből, mintha az ördögök próbálgatnák lenn a Krisztinában az öreg Krecsányi mennydörgést előidéző szereit, vagy talán egy megfagyott kerekű villamoskocsi felolvadt, mint Münchhausen vadászkürtje, és az elmulasztott utat próbálgatja. Vajon megáll-e a nénike előtt a Széna téren?
A télnek olyan szaga volt, mint a középkori könyveknek, amelyeket hosszadalmas pihenésükben megbolygat a könyvtáros.
A tél hűségesen ragaszkodik történelmi múltjához, zordonsága, kegyetlensége ez idén az úgynevezett modern technikát úgy sarokba állította, hogy ismét nem volt egyéb a világon: mint a tél, az úr, a mindenható, mint egy-kétszáz esztendő előtt, midőn az emberek komolyan vették még az időjárást, a nyár jelentette az életet, és a tél a halált. Az időjárás: egyenlő az egészséggel, kedéllyel és az élet382 tennivalóinak kényszerült beosztásával. Télen csak a bolond utazott, a háborúkat felfüggesztették, és legfeljebb a templom vagy a kocsma kedvéért hagyta el átfűtött házát a polgárság. A modern ember, bízván fegyverzetében, gépeiben, már évek óta azt hiszi, hogy a tél beköszöntője éppen úgy nem állíthatja meg az élet folytatását, mint nem segíti előre a tavasz érkezése. Erre jött ez a kegyetlen tél, hogy némileg fejbe kólintsa az elbizakodottakat.
Szent dolog a tél. Tisztelni kell őt szörnyűségével, kegyetlenségeivel és ellenállhatatlanságával. Ő erősebb az embereknél, a gépeknél és akaratoknál, mert ő a természet.
A múlt századbeli gondolatokból egy rettenetes hideg áramlása riasztott fel. Farkastorkú, szikrázó hideg ereszkedett le a Vérmező tájékán a hegyekről az ember nélküli útvonalra. Mintha az egykorú budai tűzhányó hegyek láva helyett hideget, ólomsúlyú fagyot, életet dermesztő jeges leheletet eregetnének kihűlt krátereikből. A káromkodást elfelejti az ember, az agyveleje kezd megfagyni, véletlennek látszik, hogy a lábak még győzik a mozgást. Az éjszakai járókelő nem hiszi, hogy valamikor vége lesz ennek a jeges zónának. Ember nem látszik sehol. Mindenki elmenekült valamerre. Az éjben kedvére dolgozik a fagy, úgy fojtogatja a mezőt, mint egy kölyökmacskát a komondor, semmi és senki nem segíthet, meg kell fagyni és halni mindennek ezen az éjszakán.
A szeme fázik az embernek, fülét már szívesen feláldozná, csak tető alá jutna. Még egy iramodás a kések módjára csikorgó országúton. Házak közé érek, a Krisztinába. A hideg elmaradozik. Felsóhajtok. Mintha főnyeremény szerencséje ért volna. Így boldogítja a tél a maga módja szerint az embereket.
(1917)383
