Tíz napig vakáció
Tíz napig vakáció
Ismeritek a régi halmokat, melyek a dalokat visszhangozzák? A házak ócska falát, a búskomor tornyokat, meszes gödrű pályaudvarokat, a kerekes ketreceket és szomorú táborokat, amelyek három esztendeig hallgatták a katonák nótáit, jajait és fogcsikorgatásait?
Ismeritek a lövőárkot patkányaival és hamuvá roskadt, talajvízben elfolyó őreivel? A drága mocsarakat, milliárdokat érő magaslatokat, országot jelentő falvakat és ürgelyukakat, amelyekért annyi embervér pazarlódott, hogy évekig kell fújni a szélnek, amíg felszárítja a nedves földeket? Ismeritek a kézigránátot, gázálarcot, a sövényvágó ollót, a kabátujjba varrott sírfeliratot, a haldokló vitéz búcsúzó szemét, a srapnelszilánkot, a magától is tovább rohamozó, rongyokba csavart lábszárakat, amelyekről a törzset elvitte a gránát, a pokoli sebeket, amelyek oly mélyek, mint a múlt, a géppuskán át megszitált emberi testeket, a holdtalan éjben elhagyott sebesült üvöltését, a megszaporodott varjúcsapatokat, amelyek a halálnak fel- és letűnő seregei a horizonton, a vérszomjas káplárokat és Nikolajevicset s társait?
Ismeritek a városi utcán csavargó apátlan gyermeket, a csontvázzá sorvadt hadiözvegyet, a szétmarcangolt lelkű és testű szabadságos katonát, a felismerhetetlenségig megromlott emberiséget, a vércseszemű kereskedőket, a börtönszagú milliomosokat, a megugrott ápolónőket, az elfonnyadt kultúrát és az agyonbunkózott lelkiösmeretet?
Ismeritek a szökött katonát, a gőgös susztert, a megkergült olajgyárost, a puffanásig megtelt nadrágú sajtost, a rabok emésztőgödreinek bűzét viselő hadibankót és a néma szegénységet, amely úgy mar, mint egy rókakölyök?
Ha volna boldog ember, aki harmadfél esztendő alatt mit sem látott volna a háborúból, ennek most jó lesz nyitva tartani szemét. Mohón habzsolja fel emlékeibe ennek a korszaknak atmoszféráját, soha meg nem ismétlődő napjait és tünedező figuráit. A nagyüzem493 már nem a régi, düledezőben van az egyik gyártelep kéménye, a tűzoltóság felkapaszkodott a kötelekbe, amelyekkel a földre rántják a vörös kormú kürtöt. A keleti front, amint közönségesen a szörnyetegségnek fiókját nevezték, elhalkult, mint egy távolodó csata moraja. A komor munkások letették a szerszámot, és nem azért szünetelnek, hogy gépeiket kijavítsák, elhasznált anyagukat eltakarítsák az útból, friss tekintetű, rugalmas izmú hangyákat állítsanak az első sorba, hanem beállott a munkaszünet, mert minden fájdalomnak vége szokott lenni. A népek életével zsonglőrködő kóklerek futnak, mint megkergetett csepűrágók az országúton. A bűvészkedés illúziója elmúlt, egyszerre mindenki látni kezdte az új égi jelet a magosságban, a vörös farkú üstökös helyén… talán éppen ugyanaz a jelenés mutatkozott a volhíniai erdőkben virrasztó őrjáratnak, amelyet az első keresztények láttak, midőn a cirkuszban széttépték őket a vadállatok.
És a megnyílt szemek, a porból szökőkútként felemelkedő gondolatok, a vészharang módjára felsikoltó lelkek, a dúlt hírnökök módjára kegyelmet hozó lelkiismeretek: megállították a fáradhatatlan bakancsokat, amelyek arra látszottak teremtve lenni, hogy kelettől nyugatig, északtól délig bejárják a földet, és vért csorgassanak a háború trágyájára, amely immár a szája széléig emelkedett a verembe zuhant embernek: földbe szúrták a fegyvereket, mint a sírásó szerszámát a befejezett munka után; a nagy gépszörnyetegeket hazafelé terelték, mint mutatvány után a vadállatokat.
Mi következik most?
Az ember szereti felemelni a fejét, mint a vipera, és támadni akarja a sorsát. Még mindig zeng az ágyú nyugaton, a másvilági sípládán egyhangúan játssza indulóját a halál, a munkához való világítógáz felhőgomolyagban terjeng a hegyoldalakban, hogy megfojtsa a szorgalmasakat, a tehetségeseket, de már kihagyogat a verkli, mind nyomorékabbá lesz a kéz, amely forgatja, a gáztámadás setét számumján átvilágít a közelgő virradat, keletről hófehér kócsagok, álombéli madarak szállnak, nagy hajú, csizmás, orosz parasztok, mint a bibliai háromkirályok indulnak el zarándokútjukra, a béke bölcsőjéhez. A felejthetetlenül megsebzett nyugati népek még nem tudják leküzdeni magukban a harag ütőerének szökkenő vérhullámát, még fűt a bosszú, mint boszorkány üstjében a gyík farka, de a fulladásig tüzelt mozdonyon már megereszkedett egy szellentyű. Megrázkódás nélkül vágtat a szörnyű szekér, ám a távolban már fehérlik a völgy, ahová494 mindenestől belezuhan, miután a masiniszták majd egymás után leugrálnak.
Amint nem tudtuk abban az emlékezetes augusztusban a jövendőt – hisz felakasztottuk volna inkább magunkat, mint e kort átéljük –, úgy áll előttünk a holnap szűzi fátyolában. A történelmet az emberek csak írják, de nem csinálják. Van egy felsőbb akarat, egy láthatatlan világszellem, amely igazságosan és bölcsen irányítja az emberiség sorsát. A nagy gazságok, kificamodott lábú háborúk mindig azért történtek, hogy az emberiség megjavuljon. Az önző cinizmus megvető mosolya, a pesszimista fáradt legyintése, az istenfélő vak buzgalma és az istentagadó keserves tagadása megbukott három esztendő alatt. Igenis, van sorsa az emberiségnek, van egy kijelölt, elhagyhatatlan út, amelyen mendegélnie kell, akár akar, akár nem, a hatalmas kéz lendíti előre a sors kerekét, megállás nélkül ketyeg az óra akkor is, midőn azt hisszük, hogy rettenetes éjjel dermesztő csendje borult a földre.
Nem érezheti magát szerencsétlennek, aki e korszakot átélte, pedig alig volt ember, aki három esztendő alatt ne hívta volna magához inkább a megsemmisülést, mint az élet további folytatását. Valami olyan történt velünk, boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog ismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottja vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják majd az utánunk jövő elméket. Bizonyos, hogy egyhamar nem fog hasonló szenzáció előfordulni az emberiség történetében, mint ez a világháború. És talán sohasem jő kor, amelyben közvetlenebbül láthassa, megfigyelhesse az ember a felette lévő végzetet, a világszellem ujjmutatását, az emberi boldogulás útját. Ezeresztendős oxigénné, vérsejtté válott gondolat szárnycsapása érezhető a földgömb atmoszférájában. A szeretet útján kell továbbmenni az embereknek.
Pestre beköltözött a decemberi köd, setét a város nappal is, arcok, hangok eltéliesednek, mint a szabadban az állatok meze. Mogorva napok. Spleenes esték. Gondgyötörte éjszakák. Reménytelen holnapok. Szinte elviselhetetlenül küzdelmes az élet. De mégsem lesz öngyilkos senki a városban. Valami csodálatos karácsony közeleg, amilyent eleddig nem láttak Pesten az emberek. A boltok fénylő fenyőágacskái, a megfrissült kirakatok, az ünnepre sandító gyermeklélek495 a felnőttekben, a mindennapi kalendáriom: valamely várakozásteljes eseményt sejtet az emberekkel. Valami jön a dermesztő éjszakában, a füstös háztetők felett, az átláthatatlan ködben. Száncsörgés, tündérének, harangszó hallatszik a messzi erdőségekből. Egy különös látomány emelkedik fel a pesti horizontra, amelyet már látnak odakünn az eddig baljóslattal teli mezőkön a fáradt katonák.
Régente tüzes istennyilák, forgó szemű csillagok, aranyfeszületek jelentették az égboltozaton, hogy nagy események közelegnek az ember történetében. Most fecskefarkú repülőgépek suhannak tova a felhőkön, és milliószámra dobálják le a csatamezőkre a tíznapos fegyvernyugvást bejelentő cédulákat. A keringő lepkét elfogja a katona, és a szíve fölé helyezi.
(1917)496
