A gyermek és a hiéna
A gyermek és a hiéna
Tegnap Pesten egy időre elfelejtették az emberek a Hindenburg-állásokat. A hiéna leharapta a gyermek kezét az állatkertben. Az embereknek jobban fájt egyelőre az a leharapott gyermekkéz, mint tízezer halott a somme-i sivatagban. Az emberek alapjában jók, részvétteljesek, és képmutatás nélkül rettennek meg, ha valamely új borzadály vetődik útjukba. S ez az állatkerti eset valóban az édesanyák rettegő látományaiból való, az apák aggodalmas elképzeléseiből s mindazoknak a melegszívű féltéséből, akik valahol, valamerre egy gyermeket szeretnek. Mire e sorok napvilágot látnak, a pesti ember elfelejtette a gyermek szörnyű küzdelmét a hiénával, mert új borzalmak rázzák meg világszerte a lelkek száradó diófáját. Ismét szél lendül, komor ősz ereszkedik a földre, és az emberi érzések kifogyhatatlan fájáról bőven rázza az idő a gyümölcsöket. Nyugaton történik valami, vagy délen? A hősi halálok áradata jön hozzánk ismét vizitbe? A közelgő tél szívszakító nyomorúsága rajzolódik a horizontra, hisz tavaly óta homokzátonyként emelkedett a nyomor az emberiség tengerében, s a földről már elszállott minden meleg? Jönnek az események, amelyek a hiéna tettét felejtetik, csak egy-két szomorú álmodozó tűnődik még az eseten. Mert ez a szörnyű kép, amilyent elfelejtettek festeni a borzalmak festői: korunk szimbóluma. Az ártatlan játékos gyermek karját elkapja a ketrecébe zárt vadállat, s szörnyálombeli fogaival leroppantja! Vajon nem ez történt a kíváncsiskodó emberiséggel, amely kezét a háború ketrecébe dugta?
A gyermek elszaladt anyja mellől, aztán egy szörnyű kiáltás hangzott el… S a vadállat, amelyet Kipling-elbeszélésekből már szinte megszerettünk, megjelent valódi alakjában a nagyváros utcáján. A fékezhetetlen, embernek teljesen idegenszerű, kiszámíthatatlan vadállat,562 amelynek szaga, szeme, erkölcse, teste oly különböző az emberétől, mint a sivatag szennyétől a rengő csillagsugár. Szinte bibliai kép ez. A ketrecbe zárt vadállatok beleavatkoznak az emberek háborújába. Megmozdulnak az örökös rabságra ítélt fenevadak, és bátorságot vesznek maguknak az ember megtámadására. Ismeretlen, setét szemek villának fel a ketrecekből, sohasem látott borzalom tompa hörgése hallatszik: a vadállatok éheznek az állatkertekben, és az emberre fenik a fogukat, aki eddig eltartójuk volt. A dögszag, amely elárasztja egész Európát, bizonyosan jobban izgatja a ketrecek lakóit, mint a kevésbé kiélesedett szaglású emberekét. A hiéna szimatolja, hogy zsákmányával telik meg a föld, s ő nem hagyhatja el a vasrudakat. A vadállat a zárt kertben éhezve üvölt. Azt a munkát, amelyet ő szokott végezni, most az emberek vállalták magukra. Az ember gyilkol, testével érintkezik a kiontott vérrel, sápadt hullákkal hinti be a sivataggá tett földet, lobogó fürtökkel fut a halál tajtékos, agyonsarkantyúzott paripája mellett, hullaszaga van a katona ruhájának, vérengző képekké váltak az emberi szelíd álmok, úgy sikolt a halálfélelem, mint a tűzoltók sípja: és a vadállat kénytelen korgó gyomrával ketrecéből nézni azt, hogy milyen neki való világ van odakünn.
Az oroszlán, a tigris, az elefánt uralkodik magán. Lehajtott fejjel feküsznek a nagy vadállatok a vackukon, és talán megvetik az embereket gyávaságukért, mert nem merik őket kiengedni, holott az ő hivatásuk volna a gyilkos halál osztogatása. Az állatkertekben már második éve szenvednek éhségtől a vadállatok, és senkinek se jut eszébe a csatatérre engedni őket, hogy jóllaknának emberhússal. Hiszen odavalók vagyunk mi, emberek, a vadállatok gyomrába, a bestiák szaporítására, miután szörnyekké váltunk a szokásainkban, a hűtelenségünkben, az elvetemedettségünkben. És az állatok nem lázadnak fel a messzi Indiákon, távol Afrikában, az európai díszkertekben, nyugodtan viselik sorsukat. Csak a foltos hiéna nem tudott uralkodni magán, mert ő érzi magát leginkább megkárosítva. Az ő hivatása a sivatag halottjait eltakarítani, haldokló utasok életét elrabolni, sírokat bontani – amint valamikor az iskolában ezt tanultuk. Ő a kijátszott, mert rabbá tették, holott kedvére, szenvedélyére, szerelmére a mostani idő volna legkedvezőbb. A konjunktúra úgy áll neki, mint egy árdrágítónak. Most úgy élhetne, mint gyermekkorában Afrikában hallotta, midőn az öregek homoktól eltemetett karavánokról beszéltek. Most az egész világ a csalódottak, ideálban megbukott563 emberek temetője. Mily jó dolga volna, ha szabad lehetne. – S dühében leharapta a gyermek kezét, mert őt is rabtartói közé számította.
A gyermektanulmányosok, élükön a kitűnő Nagy László igazgató úrral, bizonyosan felfedezik e komor őszi mese emlékeit a gyermekek rajzaiban, amelyekből a gyermeklélek fejlődését figyelik. A gyermekek már évek óta katonát, ágyút, várat rajzolnak az iskolákban. Öregasszony lett az a kislány, aki Piroska és farkas meséjét rajzolta meg iskolai feladványként. De most nagy szenzáció lehet ismét a pesti gyermekvilágban, amelynek régen kedves játékoshelye a kies állatkert. A gyermekfantáziák a valóságos élet katonái, hadiszekerei, robbanó bombái mellől egy napra visszatérnek a régi mesevilágba, ahol az állatok körül csapongott a gyermekképzelet. Pesten most hiénát rajzolnak a ceruzaforgató gyerekek, borzalommal, a gyermekszoba rettenetével gondolnak az állatkerti fenevadra, amely kis társukat oly szörnyen megcsúfolta.
Valahogy így múlik el majd a háború is a felnőttekről.
Valamely olyan rettenetnek kell jönni az emberiségre, amely elfeledteti vele, hogy háború van a világon. Valamely szörnyű csoda vajúdik az idő méhében, amely hatalmasabb, elképesztőbb, rettentőbb a háborúnál is. Az ember úgy van teremtve, hogy a bajt akkor felejti, ha nagyobb bajba keveredett. Talán az a legnagyobb baj most következik, hogy emlékezetünkből kitörölhessük a közelmúlt esztendők emlékét.
(1918)564
