A régi mámor

Teljes szövegű keresés

A régi mámor
Ha majd a háborús csontrendszerről és a belekről és a szívekről mondják el egy nyugodalmas korszakban a boncoló jegyzőkönyvek jelentéseiket, lehetetlen, hogy a háború ötödik évfordulóján ugyanazon emberrel számoljanak be az orvosok kései és fűrészei. Talán nincs is olyan ember Európában, aki ugyanazt a táplálékot szedné bendőjébe, amivel a háború előtt hizlalta testét. Mert még a legpénzesebbeknek sem kapható minden a piacokon, mert némely tápláló eledel végképpen kiment a divatból. (Például milyen silány volt az elmúlt héten az osztriga! És a legelszántabb árdrágító sem juthatott muszka kaviárhoz, mert nem volt az Európában.) A szegények ezrei nemhiába ácsorogtak a szomorú kis boltok körül; az ő világtörténelmi fájdalmuk addig hullámzott a gazdagok lábainál, amíg azoknak dúsan felszerelt éléskamráit is elmossa az idő. Ha elkövetkezik a tél, nagyon kevés spájz lesz Pesten, amely az eddigi bőséget mutatná. Akármilyen ellenállóképessége van az emberi szervezetnek, bizony csak lefogy, gyengül, pusztul, korhad az isteni gépezet, amelyet valódi szén helyett mindenféle hulladékkal fűtenek a gyomor-háború ötödik évében. A boncoló orvosok bizonyára már látják is az emberiség satnyulását, pontosabban, mint a mi szemünk, akik a frontról hazatérőben alig leljük fel a régi barátot, az egykori testvért. A gyermekek nem fejlődhetnek, az ifjúság sápadozik, a jó levegő a legtöbb táplálék; kopott ruháiban, elváltozott arccal megy a dolga után az intelligencia; a régi, kedves kövér emberekből mutogatni fogják a megmaradott példányokat. Valamikor hitetlenül csóváltuk a fejünket az éhínséggel küzdő India fotográfiáin. Láttam elgörbült, skeletté, múmiává aszott indusokat ez útiképeken, akik egy-egy ínséges esztendőben benépesítették az országutakat. Félve nézek körül. Egyik-másik emberi arc már nagyon megváltozott körülöttem.
Talán akkor lesz vége a háborúnak, mikor az első embert agyonütik a fehérek, hogy gömbölyűre hízott testét elfogyasszák.
De hagyjuk a babonás kártyavetést, maradjunk a mindennapi eseményeknél, a rheimsi palackoknál, amelyekből annyi delejességet, villamosságot merített a jókedvű emberiség, mint amennyi ama fizikából ismert leydeni palackba sem fér. Sok százezer butéliáról beszélnek, amelyet a franciák szőlejük nedvéből elrejtettek Rheims környékén föld alatti helyeken, amely zsákmány kívánatos volna bármely győzedelmes hadseregnek. A háború első esztendejében, a nagy előrerohanás után már láttuk Irroy, Moët et Chandon, Pomery és más ismert borkereskedők neveit a németek rózsaszínű szalagjával leragasztva. Egy márka háborús adót szedtek a németek a zsákmányolt butéliák után; mondják, hogy így is tekintélyes jövedelemhez jutottak a fináncok. De a palackok elfogytak, mert nem jött utánpótlás. Valódi francia pezsgő napjainkban már csak a gazdagok pincéiben található. Hiszen ez nem is volna baj. Az emberek mostani szervezete, elkényszeredett gyomra úgy sem érdemli meg a nemes italt. Csak azon mosolygok magamban, hogy nemsokára elfogy a legutolsó üveg is a franciák borából, aztán végképpen elfelejtjük, hogy milyen volt az a rózsaszínű hangulat, amely e palackokból fakadt, balerinák, jockeyk, grófok, bankárok hangulata, amely költővé tette a száraz embert, vadóccá az úriasszonykát, pazarlóvá a disznókereskedőt, úrrá a facér pincért, félvilági hölggyé a házmester-kisasszonyt. Francia pezsgő, amilyen áldás voltál bús fáradt napokon a spitz-táncos, könnyed, lenge mámor alakjában – ugyanannyi bűnt és szennyt okoztál a nagyvárosok éjszakájában. Királyok fogadtak egymásnak békességet kelyhekkel kezükben, és szegény nők, gyenge férfiak, ingadozó jellemek csónakáztak el szőke, tündöklő habjaidon a romlás kanálisába. A régi világ francia pezsgővárosait éppen úgy tudták az emberek az ujjaikon elszámolni, mint a nagyvárosi előkelő kokottok a szerencsés kártyásokat, kiváló jockey-kat, ők voltak a nagyvilági életben a rózsafüzér szemei, amelyeket áhítatosan eregetett az ujjai között a megszédült ember. Nem is nagy kár, hogy ez a vallás egy darab időre kiment a divatból. Most, visszagondolva a múlt időkre, emlékezhetünk, hogy az emberiségnek milyen értéktelen csoportja élt leginkább francia pezsgővel. Most is csak olyan emberek szeretője volna a Rajnán túli szőkeség – az árdrágítóké és uzsorásoké –, akinek a hasába leginkább az istennyilát kívánjuk.
(1918)551

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages