A szemérem litániája
A szemérem litániája
Csak a temetőkapuig kísérnek a jó barátok s leghívebb asszonyok… azután egyedül kell folytatni végtelen utadat. Elkövetkezik az a zordon magányosság, társtalanság, hallgatagság, amelyet az életben büszkén választottál életmódul. Ámde könnyű volt egyedül lenni egy nagy város kellős közepén. Csak az ablakot kellett feltépned és segítségért kiáltani. Ha önszántából nem akadt barát, aki titkosan átvegye gyónásodat, akinek megbízható, izmos kezébe tehetned vallomásodat – pénzért vagy egyéb érdekből mindig jelentkezik valaki a segélykiáltásra, egy öreg markőr vagy egy fiatal táncosnő. De most már senki sem jöhet, aki megmentsen az egyedülvalóság néma árnyaitól, a beláthatatlan falon kúszó álomképektől, holdtalan setéttől, utadon elterpeszkedő halott nagy békáktól, elvirágzott nők átokra emelt, mozdulatlan karjaitól, rongyos szűrében didergő lelked zokogó fájásaitól, az úttalan, bonyolult rengeteg erdőtől… egyedül kell tovább menned, lovad nem tud megfordulni, mint a krokodilus, fejed nem nézhet hátra, sohasem tudhatod meg, mi történt aztán, hogy a lábodat kihúztad az ajtón. Csak menni, menni a reménytelenséggel, élettelen éjjel, hangtalansággal.
Így lesz, ha valójában meghalunk.
Mostani halálunk, amelynek gyászdrapériái mögé olykor kacéran elhúzódunk, hasonlatos a gyermekek temetőbeli játékához. Pedig már évek óta azt hisszük, hogy kifolyt minden vérünk, s már a vérrózsákat is behavazta az idő; megriasztott fogolymadarakként elperdültek drága érzéseink és a szívünkben maradt hang a nagypénteki kerepelő hangja; kócsag-gondolatainkat eltalálta a légjárókra vigyázó ágyú; a vándorlegény dalos szabadságát felváltotta a siralomház komoly gyertyája; reggeli galambok módjára keringő reményünk az ágy alá húzódott vén eb dögrovása; egy életen át követett526 csillag helyén vésztjósló szakadékot találunk utunkban, amelybe bekötött szemmel szédülünk, vajon van-e megállás a zuhanásban?
Így van, amikor azt hisszük, hogy már nem élünk.
Tehát kétszer halunk meg. Ez a nemzedék, amely átment e szörnyű éveken, kétszer fog élni. Megadatott néki a bibliai csoda, hogy sírjából kimásszon, mint Lázár. De hogy milyen lesz feltámadás utáni élete, azt senki sem tudhatja előre. A legenda szerint Lázár idegen maradt a világban, amelybe visszatért halottaiból. Lehetséges, hogy mi sem folytathatjuk már többé az életet ott, ahol megszakítottuk. Mert hiába tettük magunkat halottnak fáról lepottyant medvevadász módjára, az élet nagy áramlása tovább folyt a föld körül, a mindenségben, a Golf-áramot nem tudták lelőni. Az élet tovább iramlott, míg a koporsóban összekulcsolt kézzel feküdtünk. Vajon utolérhetjük-e valaha a messzire szállott éveket? Kezdhet-e új életet a véres kezű fegyenc? Tud-e dalolni pacsirta módjára a hazafi, hogy ne háborgatnák békés szántóvető munkájában az egykor múlttá lett háború lidérclángjai? Lesz-e íze a víznek, illata a kenyérnek, varázsa a csóknak, mámora az életnek. Elmúlnak-e falstaffi arculatunkról e rettenetes tűzpárázatok, amelyeket a háború részegségében szerezünk, hogy kigömbölyödjenek a farkasvonások a béke ügyefogyottainak arcán? Lesz-e hitünk abban, hogy valóban feltámadtunk, a pap igazat mond a szószékről és az élet arra való időszak, hogy benne szeressük egymást?
A húsvét reggelt egyelőre csak a megmaradt harangok üdvözlik, az ember még a fedezékben fekszik. A rejtelmes Fauszt doktor hiába szavalja pohárköszöntőjét, az ember a vakondok-lyuk fúrásával van elfoglalva. Legfeljebb a fekete uszkárt látja őrült forgatagban futni a város felől. A feltámadás, amely néha már kartávolságnyira látszott koporsónktól, elszáguldott mellőlünk, mint a tébolyult eb. Tovább cseng a kovácsműhely, hogy megremegnek eresztékei. Most verik a legények azt a nagy bunkót, amellyel a háborút majd végleg agyon lehet csapni. Végső erejével, halálra szántan méri össze sorsát a kígyó a tigrissel. Az embergomolyag pedig fut lefelé a látóhatáron, hogy csak az eltünedező dárdák tömegét láthatni. A sóhajtásoktól nagyra lőtt csillagok bámész tekintete, Józsué álló napja, felhőkbe rejtezett fázékony hold mered a legnagyobb csatára, embermilliók utolsó verejtékcseppjére…527
„Halott vagyok; hogyan hihetnék az édes szavú húsvétreggeli madaraknak, ifjúságosan hintázó harangszónak, ringó falevélnek, üdvöt ígérő leányszemnek. Mondjátok másnak, hogy feltámadunk; én halott vagyok, s nem akarok tovább élni ebben a világban, mert az már nem is lehetséges. A gyilkosnak követni kell áldozatát, hogy kész legyen a számadás. És mindnyájan gyilkosok vagyunk. Ígérjétek másnak, hogy következik még egy új élet, miután mindent meggyóntunk, s mindenért feloldozást nyertünk. De ki vallja be a gyilkosságot a halálos ágyánál előbb? Hogyan ejthetnénk ki szájunkon tüzet és mérget tartalmazó vallomásokat; hogyan lehetnénk alázatosak és töredelmesek a szégyenletes és pokoli dolgok meggyónásában – miután emelt fejjel még tovább élni akarunk! Van-e a megbocsátásnak olyan tengere, amely lemosson minden szennyet a világ arculatáról. Van olyan két kéz, amely elfelejtéssel nyúlik egymáshoz barátságos szorításra, midőn aludni sem tudunk a kíntól és a dühtől? Valóban van e korszak nemzedékében az a szemérmetlenség, hogy szíve közepéből tud felejteni és újra szeretni, nőt, akit szemétdombon talált fel újra, férfit, aki álmában megcsonkította?
Ezt gondolom magamban húsvét közeledtével, midőn a feltámadás galambjainak kellene körülrepkedni fejemet. És ekkor veszem észre, hogy még nem vagyok halott, még érzek, tervezek, lihegek s szégyenkezem. Még nem vagyok őrült sem, mert azt hiszem, hogy van szemérem az emberekben – ez az egyetlen emberi érzés, amely eddig a világot fenntartotta. Nem vagyok halott, mert nem akarok mezítelenül feküdni az utca közepén. Takarókat vonok magamra, mint egy megvesszőzött nő.
Még nincs agyonverve a világ. Élünk, verejtékezünk. A magányos, társtalan, néma utat, ahol a halottak járnak árnyaikban, még nem értük el. Csak az íróasztal mellől gondoljuk, hogy a halottak országába jutottunk, ahol alvó lámpa módjára függ a csend a némaságban.
Még élünk, s ezért fel sem támadhatunk.
(1918)528
