Asszonyklub
Asszonyklub
Már volt ilyen is, egy régi, letűnt s a mai távolságból boldognak hitt korszakban, midőn az emberek ráértek unatkozni, s az unalom ellen kellett az orvosságokat kitalálni; nyolcvan esztendős korukban haltak meg az emberek Magyarországon, addig agyon kellett ütni az időt valamivel.
Atzél Béla báró – akinek nobilis és kényesen választékos figurája el nem képzelhető korszakunkban, midőn valódi, vérző szívekkel van kirakva a nézőtér, mint fejbőrökkel a nagy török sátra, és színpadon mégis színfalhasogatóan kukorékol az emberi nyomorúság és lealacsonyodás –, a báró gondoskodott már egyszer a nők kaszinójáról. Egy kedves emlékezet szerint: az Újvilág utcai társaskör egyik földszinti termét rendezte be a klubélet után áhítozó ladyk számára, disztingváltán és halk előkelőséggel, amint ezt gyakori külföldi utazásaiban itt-ott, tán éppen Angliában tapasztalta. Az asszonyok klubja az Országos Kaszinó vendégszeretetét és pártfogását élvezte, de önrendelkezési joga volt, hogy kit vegyen fel tagjai közé. Az asszonyok választmánya ugyancsak megrostálta, megméregette a tagfelvételi kérelmeket, mint a másvilágon a lelkeket. Míg a klub vendégei többnyire az Országos Kaszinó tagjainak női hozzátartozói voltak, akik az esti órákban itt várták meg férjeiket, amíg azok a kaszinóban dolgukat elvégezték. Ismétlem, egy régi boldog világ emléke az Országos Kaszinó női klubja, mint akár egy garden-party a Park-klubban. Az asszonyoknak valóban csak bibliai hivatásuk volt, szépnek és egészségesnek lenni s tetszeni. Távoli világvárosok padlásain bujkáltak még azok a szurtos kis diákkisasszonyok, akik a nők magasabbrendű hivatásáról és a deli paripák nyeregbetöréséről álmodoztak. A nihilista lányok, a szabadgondolkozók, a női jogok követelődzői: boldogtalan regényfigurák voltak, akikről részvétteljes elnézéssel beszélgettek e keleti ország pompázatos kócsagmadarai. A szuffragettek még csak sokára ezután522 verték meg az angol királyi jockeyt, midőn már Magyarországon pártolás hiányában elszéledt Atzél Béla asszony klubja. Horkayné – emlékeznek-e papírmaséból és ál-előkelőségből való típusra? –, Szikra írónő jól megfigyelt fertálymágnásnői; a jukker asszony, aki később az apróhirdetések között levelezett, midőn divatját múlta: ugyancsak e korszakból való karikatúrák, midőn a zászlóanyaság, nőegyleti munkálkodás, hazafias asztaltársasági tagság alighogy kiment a divatból…
Az idő komoly intelme az a komoly asszony-kaszinó, amely most van alakulóban a fővárosban. Nemes grófnék, akiknek nevét néhány év előtt a farsang jótékonyságában, a lady patronesse-ek hermelinjébe burkolva tudunk csak elképzelni, megalapítják a magyar nők klubját, mert úgy érzik, hogy a küszöbön topog a türelmetlen új idő, amikor az emberiség nagy helyrepótolásaiban és újjászületésében a magyar nőnek óriási feladatai lesznek, amely terhes és nagyszabású tennivalókról az elkényeztetett női vállak bizonyosan megriadnak vala a háború előtt; – míg napjainkban, kifelé botorkálva a jéghideg alagútból, amelyben férfi és nő egyformán verejtékezve forgatta az ásót, hogy az emberiség mihamarább kijusson a föld alatti setétségből, a nők önként és mesterré avatottan kezdenek hozzá a még ingadozó talaj megmunkálásához, az Új Város felépítéséhez, mint célhoz ért telepesek, akik a hegyek mögött egy leégett, korommá és szennyé válott régi világot hagytak; ahonnan menekülni kellett minden életrevalóságnak és nemes ideálnak, mint gallyakból vert fészekből, ahová egy napon parazsat hozott haza a megőrült gólya. A feketére pörkölt mezőkről futó karaván már látja a nap felkeltét a jéghegyek mögött. Ismeretlen ország terül el a jéghegyek mögött. Ismeretlen ország terül el a jéghegyek mögött. Ismeretlen ország terül el homályba burkolt folyóival és ködös tájaival a háború életbenmaradottjai előtt. Kiszámíthatatlan holnapot zár ércollója mögött a komor sors. De annyi már valószerű, hogy a régi énekeket senki sem fogja dalolni. Ivanhoe őserdejében a nagy apák dicső vérontásairól, lovagkor halálos erényeiről és a toronybazárt, élve eltemetett nőkről, akikért inkább meghaltak a férfiak, mint éltek.
Lehetséges, hogy Napóleon hadjáratai után is felsóhajtott az emberiség, és fogadalmat tett az új életre. Lehetséges, hogy minden háború523 után azt gondolták magányos koponyák dúcaiban, mint a szélmalmok padlásán ábrándozik a kósza szél: hogy ezentúl többé sohasem lesz már háború, az emberiség végleg megfizette a sorsnak tartozását. De azért újra lett háború, és újra énekeltek a katonák ősi énekeket, midőn a kardokat a köszörűkőre tették.
És most mégis azt merészeljük gondolni, hogy még senkinek sem fájt a foga oly pokolian kegyetlenül, mint ennek a nemzedéknek. Itt már pelyhes, kultúrás és biztosnak hitt fekhelyekről kergette ki az embereket a vészharang éjjeli kongása; itt már törhetetlennek vélt árbocokat roppantott derékon a vihar; az új eszmények madárfiókáit a fák legmagasabb ágairól kotorta le a rettenetes almaverő, mielőtt a kis madarak véglegesen megtanultak volna repülni. Csak tíz esztendőnek kellett volna még elmúlni, mielőtt rablótámadását megkísérlé a szörnyeteg. Aligha sikerül vele ilyen nagy mértékben a kivilágítás: a föld alatti tűzokádó ebekre addig tán szájkosarat rakott volna egy új emberi Herkules. De lecsapott a rablógyilkos házunkra, és ma már nem is sírunk a romok felett. Feleszméltünk, hogy rossz fundamentumra építettük régi templomainkat. Acél-várainkat bevehetetlennek hittük. Az emberi szabadságnak Bábel-tornyát már csaknem az égig emeltük, midőn az kártyaházként összeomlott. Egy nagy fekete lyukat talált mindenki a lelkében azon a helyen, ahol emberi gondolatot, fehér eszményiséget és tündöklő műveltséget véltünk őrizgetni. Még csak értéktelen kavicsok sem voltak a gyémántok helyén a felfeszített vasszekrényben. A fellegből és földalatti rémületből szőtt rabló pórul járt. Voltaképpen semmit sem ragadhatott el az emberiségtől, mert kitűnt, hogy még semmije sem volt. Régi, forgalomból kivont bankókat égetett a félrevezetett ördög a piacon. Az emberiség új pénzéről még csak hallomásból tudtunk, de annak verését még el nem kezdték. Talán azért jó, hogy már kitört a háború, és nem tíz év múlva jött, mikor dúsabbak lettek volna magtáraink.
Ugye különös, hogy egy asszony-kaszinó alakulásának hírére jutnak eszébe az írónak ily komoly és komor gondolatok? Öt-hat év előtt még viccet mondtak volna a politikus grófnékra. De manapság földszagúan ünnepélyes minden társadalmi mozgolódás, mint a szántóvető tavaszi munkálkodása. A szél most kezdi nyargalását a földgolyó körül, és nyergéből a láthatatlan lovas szétszórja az emberiség új524 magvait. Egy emberöltő előtt gonosz ördögök és szegény katonák magvait hintette el a komor tavaszi lovas az országutakon. A földből azóta kikeltek a bogáncsok és kardok; s a végzet aratott, mint a kérlelhetetlen történelem.
Most kelnek útra az új termések a földben, amelynek mélyében boldogtalanul lerúgták lábaikról a hadi csizmát a halottak, mert szerencsétlenül viselték azt. Az elhullott vasból, szétrobbant acélból ismét világot fűtő szén lesz. Csírázik az új emberiség, amelyet majd egykor jégszürke fejjel, elborongva a múlt időkön, a templom fala mellett vezeklő vénségünkból fogunk látni, diadalmasan élni s virulni. A mostani eleveneknek csupán az a különös és talán nem is a leghálásabb feladatuk van, hogy a jövő generációkról gondoskodjon, és magának semmit se vegyen el az élet asztaláról. A szűkösség, a nélkülözés, a fösvénykedés az élet aranyalma-örömeivel és a verejtékes téglahordás: már egy holnapé, amely reánk nem virrad. Elátkozott házépítők vagyunk, néma tótok az emberiség nagy városában, akik sohasem gyönyörködhetünk megfeszített munkánkban. És még sem fekszik le senki csüggedten a romba dőlt világra, hogy Karthágót sirassa. Megmozdul a zúgó élet, mint a tengerek áramlása. Folytatni kell az új életet – aki hogyan tudja – koldustarisznyával vagy cikázó munkakedvvel.
Ezért veszem le kalapomat a jeles klubalapítók előtt, akik ma még bizonytalankodva, de holnapra kidolgozott munkatervvel állnak asszonyok és leányok élére (akik tegnap elérhetetlen várkisasszonyok és egy életen át aranyrámák között úrnők voltak), hogy kivegyék részüket a leégett ember földhözragadt gondjaiból, amellyel a riadt menekülésében elhullajtott apróságait keresgéli az országutak mentén; valamint a hídépítők gigászi erőfeszítéséből, amellyel új medrébe akarják és tudják terelni a vértől, szennytől megdagadt folyamot.
(Az ünnepélyes arcképcsarnokból a régi grófnők, csaták és regények és legendák hősnői bizonyosan csodálkozva néznek. A kesztyűbőr finomságú saruk belegázolnak a vásárosok országútjának talajába: Loreley leszáll sziklájáról, az ábrándozásból földi lénnyé vedlik; költők elképzeléseivé válott grófnők unokái klubba ülnek, mint pipaszagú férfiak.)
Talán mégiscsak itt az ideje, hogy komolyan vegyük életünket!
(1918)525
