Az aranyhéjú kenyér földjén
Az aranyhéjú kenyér földjén
Vidéki kis fogadókban hajnalban ébredni és bágyadt, öregszemű gyertyafénynél tovább utazni: kastélyok kavicsos udvarába kanonokhátú lovakkal behajtatni és a fehér falú szobákban olyan arcképekkel találkozni, amelyeket eddig csak a történelemből ismertünk; zsidóomnibusz reszkető deszkájú sarkában meghúzódni a köpenyegben, amíg a vidéki városkák kíváncsi asszony szemei várják a vasúti úton az „Arany Csillag” pasasérait, és annyi boltosnevet megtanulni a zökkenésekkel, mint a szentek litániája; százesztendős kúriák bolthajtásos téglás, nyárszagú ambitusán rózsaszínű bor mellett hallgatni olyan történeteket, amelyeket minden utazónak elbeszélnek, amelyeknek valóságos hőseit könyvek sárgult lapjairól ismertük meg először; heves vérű cigányokat látni a napsugaras töltés oldalán, mint Barabás ittmaradott modelljeit; estenden piros szemű kovácsműhelyek csengő hangjában keresni az élet folyamatosságát; magányos jegenyenyárfával találkozni a mozdulatlan tó partján, zöld szoknyában, szélmentes nyugodalomban, áhítatos szolgálatban; szürke országutakat látni elkanyarodva a messziségbe, amelyek láthatólag céltalanul tűnnek el a horizont felé; soha többé viszontlátott falevelekkel találkozni, mint akár a felhőkkel, amelyek alkonyattal elhalványulnak nyugat felé, hogy reggelre hiába keressük őket; fűszeres ételeket fogyasztani, pletykálkodó ágyakban meghálni, vasúti állomások unalmában ácsorogni ismeretlen emberek beszélgetései közben, különböző borokat végigkóstolni, női tekinteteket elvinni az emlékezés szelencéjében, mezővárosi figarók politizálását hallgatni, kis vidéki cukrászdákba és táncházakba bepillongatni, esténkint végigböngészni egy messzi kávéházban a tegnapelőtti újságokat, amíg a szomszédunkban süketen, álmosan koccan a dominókő… ez volt hajdan az utazás Magyarországon, élmények és emlékek vásárja, testi nyújtózkodások544 és hosszadalmas ásítozások gyára, a vágy ébresztgetése az elhagyott otthon után.
Napjainkban persze mindez másképpen van. Hogyan? Azt majd csak évek múltán lehet elmondani, amikor lecsillapodott az emberek őrültsége, kifolyik a méreg a fülekből és a szemekből, az elszaporodott rókákra elrendeltetik az általános hajtóvadászat, a katonavonatokat kitörlik a menetrendből, a kupék pamlagai újra ringanak, és nászutasok írják be gyémántgyűrűvel a nevüket a kocsifolyosó ablakába. Emlékké fagynak az évek, mint a sisak és a páncél a régebbi katonai temetők sírdombjain. A megkopott ruházatú pasasérok helyett vidám, friss és kellemetes utasok töltik meg a várótermeket. Érsekújvárt cigánybanda várja a gyorsvonatot, nem tartunk kémnek minden rőföskereskedót, a kofa piros fejű kakasaival a harmadik osztályon jól érzi magát, megelégedett, gömbölyű arcú, csacsi-hasú vidéki emberek kugliznak a szőlőrepkénnyel befuttatott állomásokon, öröm, meglepetések húsvéti reggele lesz az útraindulás, elandalító a mozdony füttye, jószagú a kőszén füstje, aranysárga a stációk sere, s éjjelente, az álmatlan kupéban nem csupán árdrágítók kereplő nyelve kíséri bóbiskolásunkat, hanem előbújnak az ülések alól azok az anekdotázó, derült, szürke bajuszú emberek, akik minden lakóházat, vendégfogadót, lakost ismertek a vasúti vonal mentén, s egyik történetét a másikba szőtték, amíg a mozdony itatni megállott.
Vajon lesz-e még valaha aranyhéjú kenyér Magyarországon? Egy darabkát láttam belőle üvegszekrényben, aranyozott huszártarsoly, rószaszínű csiga, finom hímzés, leheletkönnyű porcelán, Altwien-tányérka, kristályüvegecske, apró, finomkodó holmik társaságában. Fehér volt a kenyér, mint a hab. Rózsaszínű héja aranyporral behintve, amely még manapság is fénylett, sárgult az üveg alól. Persze, ma már kemény a kenyér, mint a bazalt, de valamikor falatoztak belőle régi magyarok, akik a veszprémi püspököt installálták. A püspökök ilyen kenyérrel kínálták meg vendégeiket, akik nem is fukarkodtak hirdetni a püspök dicsőségét. Hogy milyen lehetett az aranyhéjú kenyérnek az íze, arra már nemigen emlékezik senki Magyarországon. Bizonyosan nem esett olyan jól a beleharapás, mint az éhes ember fekete kenyerébe: de még ízesebb volt az arató rozskenyérkéje, a vásáros lacipecsenyés cipója, a vadász veknije, a hivatalnok545 sörházi sóskiflije, a cselédek krumplis kenyere és a szegény édesanyasütött hamupogácsája is. A püspök aranyhéjú kalácsa csak afféle szimbólum lehetett a fácánok, hízott tulkok, sampanyerek terített asztalánál, mint akár az érmek, amelyeket felszentelésük napjára verettek. Arra való volt, hogy egy karéjt a mente zsebébe csúsztasson belőle a vendégeskedő magyar, hogy legyen otthon mit megmutatni kis cselédeinek. Legyen mit üveg alatt őrizgetni a későbbi nemzedéknek. De mégis tűnődve állok meg Purgly Ferenc uram üvegszekrénye előtt a kisőrsi szőlőhegyben. Az a Magyarország, amelyben aranyhéjú kaláccsal várták a vendéget, nyilván a történelemé. Olyan nagyot nem fordulhat velünk a világ, hogy még egyszer visszatérjen a veszprémi püspökök aranyos, sujtásos majesztétikus korszaka. Ez a fényes hátú kalács holnap talán vádirat lesz az új Magyarország ügyészeinek a kezében a régi Magyarország élhetetlenségéről és pazarlásáról, amelynek szükségszerűleg el kellett tűnni örökre a föld színéről. De én csak azt látom az aranyhéjú kenyér megkövesedett képében, hogy a boldog Magyarország szerte a temetőkben fekszik már. Igaz, hogy csak az ország felének volt kalácsa. De manapság senkinek sincs kenyere. Vajon megvigasztal a szegénység, ha mindenki szegény? Megnyugtat a nélkülözés, ha senkinek nincs semmije? Beleegyezhetik mindenki az életbe, hogy ezentúl nem lesz pompa, pazarlás, felesleges fény, csak a szegénylegények óvakodó, rejtett faggyúgyertyája világít lopakodva a nagy éjszakába? Terem mindenki számára kenyérke a földön, ahol valamikor a kiválasztottaknak aranyhéjú kalács került az asztalára? Hogy lesz jobb? Az általános nyomorúság falanszterszürke egyenruháját viselni vagy elbámészkodni néha a kiválasztottak gyémántforgóján? Én nem tudom. Csak annyit jegyzek fel, hogy aranyhéjú kenyeret többet alig esznek Magyarországon.
(1918)546
