Bécs
Bécs
Az öregedő embernek önfeledő mulatsága: visszaidézni a múlt időket, s kortyonkint ízlelni újra az elmúlt esztendők zamatát. Szellemi borozgatás ez régi jó esztendők terméseiből. A múltra fátyol hull, mint a vénülő asszony arcára. Az emlékezés félhomályában az ember hajlandó megbocsátani az elmosódó figuráknak, akiket egykor ellenségeinek ismert.
Így vagyunk például Béccsel.
Minden második magyar embernek van valami emléke Bécsről. Ha másként nem: – az újságban olvasott teméntelent a császárvárosról, ahová a magyar politikusok oly óvakodva jártak, mint a paraszt a bírósághoz. Nem szállottak ugyan meg kvártélyukon álnév alatt Deák Ferenc módjára, hanem ugyancsak résen volt az eszük, a ravaszságuk és az élelmességük, amikor leléptek a vaspályánál. Az utazóköpenyeg gallérja mögött ezerféle furfang volt elrejtve, a nagy zsebek telve reménységekkel, mint leveli békával a nyári bokrok, az agyvelő malomkerekei hatalmasan őröltek az ötleteken: mit is kellene elhozni a császártól ajándékba, miután minden alkalommal sarkantyús lábai elé helyezték Magyarországot? Már az öreg Tisza, de még a kuruckodó Bánffy is: majd kibújtak a bőrükből örömükben, ha egy-egy királyi levéllel léphették át ismét a magyar határt. Egy-két nyájas szóval, elejtett reménységgel, némi engedékenységgel madarat lehetett fogatni Magyarországgal. A politika titokszerűségében a miniszterek bécsi utazásait mindig egy kártyakedvelő ország ándungizálása kísérte. Vajon mit hoz ki a delikvens a kemény uralkodó fogadószobájából? Egyszer még az is országos örömet okozott, hogy a külföldi követségekre kiteszik a magyar címert és felírást…
Századokon át: Bécs lidércnyomásos álma volt a magyaroknak. A politikában remegtek tőle, mint a földöntúli hatalomtól. Míg531 szórakozásai, nagyvárosias élvezetei kedvesebbeknek tűnnek fel még Párizsnál is.
Bécs azután megbukott a háború alatt.
A kövérkés, szőkés, olcsó pénzű és kedvű városról kiderült, hogy úgy éhezik, mint egy rutén falu. Kitűnt, hogy csupa ellenségeink laknak odaát, akik többé nem ülnek fel semmiféle magyar furfangnak, sujtásos észjárásnak. Csak a búzánk, a borunk, a zsírunk kell nekik. Elvadult, mint egy éhes ember. A kedélyes, kényelmes, aprópénzes és impozáns Bécs olyan lett, mint egy pusztai csárda, ahol koplaló betyárok hajtják fejüket az asztalra. Nem kell itt már a magyarok politikája, körmönfont okoskodása és nemzeti követelőzése. Politizáljanak a magyarok, amennyit akarnak. Verjék be egymás fejét, áruljanak el elveket, vesszenek össze egymás között: Bécsben avval már nem törődik senki. Ellenben mindenkinek azon jár az esze, hogyan lehetne kiásni a magyar éléskamra falát.
Hiába bújna el a magyar politikus Deák Ferenc százgallérosába, Bécsben felismernék. Mit hozott? Hozott-e lisztet, zsírt, élelmet: ez itt a kérdés. A politikát elviheti az ördög.
Hát a magyar politikusok elődeikkel most is egyeznek abban, hogy liferálnak mindent, amit Bécs akar. Azelőtt nemzeti aspirációkat szállítottak, most pedig magyar élelmiszert. Viszik a két vállukon Kánaán szélmalmainak lisztjét. Beleizzadnak a zsíros hordók gurításába. – De nem kapnak érte cserébe semmit.
Ezért gondolom, hogy különbek, ravaszabbak és eszesebbek voltak a táblabírák korával rokon politikusaink, akik üres zsebbel, de sima nyelvvel szállottak le a vaspályánál, nem hoztak magukkal egyebet, mint a nemzet lelkét – amely úgyis otthon maradt: és néha-néha mégiscsak tudtak valamit kapni Bécsben a furfangosságukkal, a leleményességükkel, aminek itthon mindnyájan örvendeztünk, mint a vásárfiának.
Most görnyed a politikus a sok ajándék alatt, amit Magyarország küld Bécsnek. Az ország lelkén kívül a nemzet testét, életét, táplálékát is felkínálhatja.
Aztán olyan kongó zsebbel jönnek haza, mint a kozákoktól vagy nőktől kifosztott játékosok.
Egy zsák magyar liszttel meg lehetne venni egész Bécset. De olyan532 ügyetlen sáfárjaink vannak, hogy a fél ország terméséért se tudnak kapni egy elismerő szót.
Milyen könnyű helyzete lett volna Deáknak vagy az idősebbik Andrássynak: ha csak liszttel kellett volna kereskedni!
(1918)533
