Böjti szelek
Böjti szelek
Egyszer a Vőfély is lakodalmat tartott, holott eddig abból élt, hogy szomorú vőlegényeket leitatott, nyoszolyólányoknak lagzit ígért, és meglopta a nászéjszakát egy felejthetetlen csókkal vagy erőszakos simogatással, amint már lehetett abban a zűrzavarban, ami lakodalomkor szokott lenni, hogy az újdonsült, ártatlan leánymenyecskék vénasszony korukban is elpirultak, ha a Vőfélyre gondoltak.
Nincs is jobb dolog a lakodalomnál, s ezért habozás nélkül útra keltem, midőn a Vőfély lagzijára meghívott. A Vőfély már belederesedett az örökös lakodalmakba, s az arcának valami olyan ünnepélyes jellege volt, mint a sokat próbált házasságközvetítőknek. Bajuszszálai gondosan meg voltak fésülve, a hajak a kopaszságon széjjelteregetve, sohasem látta borotválatlanul senki, a füléből, a szemöldökéből és az orrlyukából kinyírta a szőrt a borbély, valamennyi foga megvolt, bár az egyik oldalon már nem rágott húsz esztendeje, kemény, tiszta gallérja volt, és a készen vett, mályvaszínű nyakkendőbe szerencsepatkót tűzött. Görcsös, göbös ujjairól lemetélte a kemény körmöt, és hátul is elválasztotta a haját pomádéval.
Egészséges, csontos, barna ember volt, aki a legtöbbet az időjárással és az ebéddel törődött világéletében. Meglátogatta azokat az asszonyokat, akiket férjhez adott, s mindig nagyon csodálkozott, mikor csak boldogtalanságról hallott.
– Szerezz gyereket – dünnyögte –, ha a férjeddel nem találod meg a boldogságot.
Ha a panaszkodónak történetesen már volt egy-két gyereke, a Vőfély még több gyereket hozott javaslatba.
No, hát lássuk most a Vőfélyt, aki mindig rókautakon járt, kertek alatt vagy lakodalmakban ólálkodott felhevült nők háta mögött, de mindig magányosan hált, mintha páncélt viselne a szívén, és sohasem felejtette lábán a fél csizmát az elgondolkodástól vagy ábrándozástól.516
S ha akarta, nem hallotta meg a nők titokzatos kopogtatását az ajtón vagy a falon. Pedig mily ellenállhatatlanul tudnak kopogni a nők vendégszobák falán az ujjuk hegyével, mély, híves folyosók szerzetesajtajain, ahol hideg lakatok és vasak őrzik az ajtót, s egy asszonygyűrű kopogtatására feltárul az!
Még elfelejtettem valamit a történet kerekségéből. Éppen háború volt Magyarországon, már negyedik esztendeje támolyogtak a fejbe vert emberek, akik sehogy sem tudják megérteni, hogyan kerültek e nagy atyafiságba a halállal. Hogyan történt, hogy a farsang, a tavasz s a házasság egyszerre divatját múlta az országban, sokfajta ősi szokással együtt.
Átalakult Magyarország képe, hogy nem lehetett ráismerni a barátságos országutakra, ahol jókedvű vásárosok, mulatságos vándorlegények és búcsújáró népek helyett komor rablók, szökött katonák, az élet menekültjei bolyongtak; a falvak sötétek, búsak, csendesek, mint homokbánya oldalában a füsti fecske fészke; a városok megannyi karavánszállások, ahol idegen emberek várják az időt, amíg tovább utazhatnak az élet menetével; egy nagy indóház az egész ország, senki sem tud a helyén maradni, mozog, zsibong a méhkas, céltalanul futnak a vonatok a nyugtalankodó utasokkal: hová, merre készülődik innen minden ember? miért nem hisz itt senki a békében, és a háborúban és a holnapban? mért nem ül le nyugodtan a lakosság, hogy a régi életmódját türelmesen, egykedvűen folytassa? miért figyel mindenki a vészdobokra, amelyek már nincsenek? mi ez a láz, amely nyugtalanságot, lármát, nyüzsgést, pihenés nélküli ébrenlétet, folytonos futkosást idéz elő, mintha még mindig nem tudták volna megszokni az emberek, hogy háború van?…
Természetes, hogy ily korszakban senki sem veszi észre a tavaszt, a farsangot és a leányokat, akik oly régen várják már, hogy férjhez menjenek, szinte el is felejtették a szokásos ceremóniákat. Itt vénül és hervad négy esztendő leánytermése a nyakunkon. Amikor ők születtek, még senki sem tudta, hogy bajnak jöttek a világra. A vőlegények úgy szaladgáltak, mint a tarka kutyák. Csak az nem ment férjhez, akinek ehhez kedve nem volt. Egy ruhácska, egy kalapocska, egy-két bál, néhány mosoly, pár ügyes szó, hálószoba-berendezés és egyéb stafírung feljogosította a fiatal nőket, hogy az élettől férjhez menést517 reméljenek. Joguk volt hozzá, hogy boldog, gyermeket szülő, női örömöket élvező asszonyok legyenek, akik a házasság révéből megnyugodva nézegették a múló-muladozó életet.
Hová lett napjainkban a leányok joga? Hová lettek a vőlegények? A természetes házasságkötések? A nyugodt megélhetések? Az áhítatos életreményei a fiatal pároknak? Talán már pap sincs, aki őket megeskesse, bútorkereskedő sincs, aki őket hitelbe berendezze, varrónő sincs, aki a kelengyéjüket megvarrja, szabó sincs, aki esküvői frakkot varrjon, és jövedelem sincs, amiből két ember az esetleges jövevényekkel együtt megélhessen!
Nagy felfordulás van itt a szerelemben, amelyet a jó olvasmányokból, ősi szokásokból, régi tapasztalatokból úgy ismertünk, mint körülményt, amely házassággal végződhetik. Mostanában a szerelem nem is zárulhat pap előtt, mert az élet, amely ránk szakadt, mint egy összedőlt ház, kézzel-lábbal megakadályozza, hogy házasságkötések jöhessenek létre. Még csak lakást sem lelhetnek a fészekrakók. Csupa reménytelenség a holnap, a megélhetés szinte lehetetlen, a gyermekeknek való tej nem található, mezítláb és ruha nélkül járhat a fiatalasszony… A házasság a gazdagok privilégiuma lett, mint régi időkben az osztriga és táncosnő, midőn a szegény legény búvában, nélkülözéseiben, rongyosságában úgy lépett a házasságba, a családi életbe, mint egy barátságos házba, ahol meghúzódhatik az élet keservei elől, kis tüzet rak, s leveskét melegít. A háború elvette a szegény emberek egyetlen és reményteljes életszenzációját: a házasságot. Odaadta azt is a gazdagoknak és a legcsúfosabbaknak, a háború meggazdagodottjainak, mint mindent az utóbbi években. Keservesen fizet a régi emberiség, amely szép, egészséges, fiatal és boldog volt, és természetes dolognak vélte a megélhetést. A csinos, kedves és egyedül fiatalságában bízó emberiség helyett egy sötét emberfajta jött elő a föld alól, amely ott elnyomva, bujdokolva, fogcsikorgatva élt. Kopaszok, pókhasúak, halálfejűek, undorító tapintásúak másztak elő a kanálisokból, a setét zugokból, a földtúrásokból, a kártyaasztalok alól, mint a hullabogarak, s rávetették magukat a hullává lett világrendre. Könnyű megfigyelni, hogy ebben a háborúban minden csúf, alsórendű ember meggazdagodott, sőt csakis az boldogult, aki odáig legfeljebb nyalka volt a pesti aszfalton – míg az ifjak, szépek, a jóember fajták elmentek, elpusztultak, valami groteszk és tragikus pózban befejezték az eddigi életet… Új világ van itt. A csúnyák, gonoszok,518 alacsonyrendűek, a törtetők korszaka, amelyek kimásztak odvaikból, hogy felfalják azt, amit a régi boldog emberiség menekülés közben eldobott. Felették a régi élet lehetőségét… Majd megemésztik a leányokat, a nőket, akik nem fértek fel az elpusztulás kocsijára. A távoli csatamezőkön nyugtalankodik egy-két lábszárcsont, míg itthon nedves pókok ölelgetik a zsákmányul maradt asszonyokat. Vajon milyen lesz a generáció, amely az új frigyekből jön a világra?
Tehát siettem, siettem a Vőfély lakodalmára, aki megértette a korszak intő veszedelmét, és öreg fejjel, hitetlenül, de daliásán, a régi emberfajta nyugodt elszántságával indult az esküvőre.
Minden agglegénynek, minden régi világbeli szép öregembernek meg kell most házasodni, hogy a világot végképpen el ne pusztítsa a sáskahad. Meg kell menteni a nőket a pókhasú hullaférgektől.
(1918)519
