Buza, a búza-miniszter
Buza, a búza-miniszter
Az országot – szélmalmos, végtelennek látszó mezőinket, aranyat termő földjeinket már beborította a tél jóságos bundájával, reáborul Magyarország földjére, és kezdődik az a jóságos téli csendesség, amelyet nem vehetett el az ország életmódjából még a dúló háború sem. Itt télen hosszúakat alusznak az emberek és a földek, nagy messziségbe hangzik a kovács kalapálása. Magyarországon mindig csend volt, ha beköszöntött a tél, hagyták álmodni, pihenni a réteket s a mezőket.
Ezen a télen, amely most köszönt ránk, nagy álmai lesznek a magyar földnek. Gazdát cserélnek jó nagy tagok, amelyek kiszáradt, megvénhedt kezek alatt éltek. A nép, amely annyit énekelt a réteknek és szántóföldeknek, amíg másnak mívelte s másnak dédelgette, elérkezett régi szerelméhez, a földhöz. Utolérte az ezeresztendős álmát a nép, az álmot, amely délibáb tengereként merült le előtte a szemhatáron, amint eddig megközelítette – földje lesz a népnek. A saját gyerekének mondhatja el azokat a bűvös-bájos dalokat, simogató szavakat, reményeket és babonákat, melyeket eddig a dajkaságban levő gyereknek sugdosott a fülébe. A sajátja lesz a télben alvó mező és a tavasz zöld reménye.
A megöregedett s elfáradt kezek csalódottan vonulnak vissza a mindig ifjú magyar föld birtoklásából. Az ara titkos szerelméé lesz, a népé, akivel voltaképpen mindig eljegyzett volt, mert hiszen ő ápolta, ő nevelte, ő termékenyítette. A kivénült kezek csak gyümölcseit tépdesték annak a termékeny nőnek, amelynek szeretetéhez nem sok közük volt.
Új birtokos osztály készül Magyarországon. Vitézek jönnek vissza megpihenni, akik ezért a földért elmentek a százfejű sárkánnyal verekedni.602
Az új magyar föld minisztere Buza Barna, egyike a legkisebb termetű férfiaknak az országban, de lakik benne egy olyan darab gyémántja az igazságszeretetnek, amilyen messzire világít a köztársasági szentjánosbogarak lámpásai között.
Fiatalkorában vidéki hírlapíró volt, mint olyan sokan ebben az országban, akik később észrevétették magukat. Újhelyben szerkesztett egy újságot, és az öreg Zemplén vármegyei urak sokat beszélhetnének a csendbontó kis szerkesztőről. Bortermelő volt, és sohasem ivott bort. Kortese volt a függetlenségi eszmének, és még csak nem is pipázott. Mindig igaz dologban törte a fejét, holott ez a vármegyében nem volt szokásos. Népszónok volt, aki felgyújtogatta a hallgatóiban az aluszékony vért, holott alig látszik ki az íróasztal mellől. Sajnálom, hogy nem ismertem őt az újhelyi csizmadiaszín gyűléseiből, fékezhetetlen megyei urakkal vívott csatáiból. Nagyon nyugodt és optimista lehetett, ha csüggedés nélkül végigjárta a kásahegyet, amely az ország északnyugati határából végre Budapestre vezette.
Ez az ember sohasem csüggedt.
Egy függetlenségi lap szerkesztőségében néha vitatkoztunk a magyarság jövendőjéről és céljairól.
Akkor már Pesten volt Buza Barna, hosszú hadifogság után – sem megtörve, sem elfáradva, még csak el sem kedvetlenedve a háborútól, amely még végnélkülinek látszott:
– Ez az ország a legnagyobbra hivatott Európa minden nációja között. Magyarország a jövendő országa, mert a magyar parasztnak nincs párja a világon. A nép építi fel a legközelebbi Magyarországot, amelyet most ellenségeink romba döntenek.
Ellenkeztem, mert megvallom, igen setét színekben láttam a magyar horizontot.
– Nem lesz nép, mert elpusztul a háborúban.
– Nép mindig lesz – felelt csüggedetlenül az egykori hadifogoly. – Egyik nép sem fog elpusztulni, mind újjászületik. A nép csinálta ezt a háborút, sorsának utolsó keresztrefeszítését, mert a végzet megálmodtatta vele, hogy ezután következik a megváltás. Mély természeti törvényei vannak annak, hogy a népek az egész világon mindenütt oly lelkesen vetették bele magukat a háborúba. A sors adta a halni induló katonák szájára a nótákat. Az örök emberi végzet tapasztotta603 be a haldoklók szemét a csatatereken. A katonaőr a sáncokon látja a csillagot közeledni, s ezért nem dobja el fegyverét. Egy testvér az egész emberiség, mert így kell lenni.
Azt hiszem, tavasszal folyt le ez a beszélgetés, amikor minden józan ember a dühtől csikorgatta a fogát a németek újabb offenzíváján. Millió német ment az utolsó csatába, az öreg Hindenburg győzni akart, mert már minden el volt veszítve.
Álmélkodva néztem erre a gyermeteg-kedélyű, a földi igazság olajágában bizakodó, rendületlen hitű hírlapíróra, aki égszakadás és földindulás idején abban bizakodik, hogy valamikor egytestvér lesz az emberiség. Buza Barna a hadifogság megalázó nyomorúságai után is oly gyermekszelídséggel bízott az emberiség jövőjében, mint valami négy fal között élő szent. Panaszt nem hallottam tőle a franciákra, pedig a foglárok ott sem lehetnek a legnobilisabb emberek. Nélkülözésről, nyomorúságról, aggodalomról hallgatott, pedig bizonyosan megpróbálta valamennyit a pénztelen fogoly. Nem csodálkozott az itthoni pesszimistákon, akik a legrosszabb végét jósolták Magyarországnak, de nem hitt nekik. Nem haragudott a kétségbeesettekre, akik már csak az utolsó ítéletben bizakodtak, ami véget vethet e kálváriának. Nem akart, mert nem is lehetett meggyőzni senkit arról, hogy az ő emberiségbe vetett hite a valódi, nem pedig azoké, akik itt négy esztendő alatt megundorodtak az emberektől s önmaguktól… Nyugodt volt, bízott hitében meg nem ingadozott: győzni kell az örök emberi igazságnak.
Most már, manapság már értem ezt a jelentéktelen külsejű, nem nagysikerű szónoki képességgel felruházott, sőt nagy adag szerénységgel és főként sok becsületes munkakedvvel útra bocsátott vidéki szerkesztőt, aki a hitnek és a bizalomnak ilyen nagy darab aranyát tartotta birtokában – mért lett első embere az új magyar köztársaságnak. Aki ennyire hisz az emberiségben – az nem csalódhat. Aki mindig a nemesebbik s ideálisabb feléről nézi a világot, annak előbb-utóbb igaza lesz. Lehet, hogy nem minden idealista éri meg álmai megvalósulását, de Buza Barna szerencsés csillagzat alatt született. Ő láthatja, hogy nemhiába bízott a jónak felülkerekedésében, ő egyike azoknak a keveseknek, akik biztosan vártak erre az elkövetkezendő világra, mint ahogy 1917 után 1918-at ír a kalendárium. Őt megjelölte604 te a sors a szívén, amely az élet minden borús viszontagságai közepette sem ismerte a csüggedést és a lemondást. Ha nem a nagy megvalósulások korszakában születik vala, hanem egy előbbeni reménytelen Magyarországon, akkor sem lett volna boldogtalan, mert a bizalom csillaga kíséri lépteit a vak éjszakában is.
Egy idealista vonult be hetyke grófok, tudatlan mágnások örökébe, a gazdaminiszterségbe. Egy szürke kabátos, ceruzával cikkeket írdogáló és szinte észrevétlen magánéletű hírlapíró vette fel a tárgyalást a magyar földesurakkal, akiket bricsesznadrág és vadászkabát nélkül még alig tudtunk elképzelni napjainkban. Marcona és zord cselédtartók, szigorú apái a magyar mezőknek, hűséges és kemény öklű gazdái Magyarország javainak: kerülnek szemközt a halk szavú idealistával. Hogy lehetett volna régente elképzelni ezt az egyenlőtlen diskurzust? Ma már csak egyféleképpen… Búza Barna megingathatatlan jellemének és égből kapott hitének győzelmével.
Egy szent életű, fehérpapír-gondolatú, az eszmékben s a nép megváltásában vakon bízó idealistának kellett jönni, aki megmozdítsa a napraforgók földjét, a sűrű, kondor erdőségeket, hervadt cserjéseket és messzire nyúló magyar mezőségeket a talpak alatt, amelyek keményen és kegyetlenül reátapadtak, míg az istenáldotta nép, a mezők rokona, munkájától verejtékező homlokát törölgette a dűlőúton.
(1918)605
