Divatlevél
Divatlevél
Úgy nézem, hogy a köztársaság még nem teremtette meg a maga divatját. Hölgyeink Párizsból várják az útbaigazítást – szerencsére megérkeztek a francia újságok, és a Nyugati pályaudvar újságkioszkjában csütörtökön este már tolongtak a vevők a jókedvű elárusítónők körül – míg a férfiaknak egyelőre meg kell elégedni azzal a divattal, amelyet a szükség és a korszellem kényszerít reájuk. A minap egy katonanadrágos urat láttam zsakettben. A csukaszürke bakanadrághoz igen jól illett a zsakett. Csak a bakancsok voltak kissé kopottak; ki tudná, milyen messziről jöttek?
Vezéreink szinte tüntetnek a demokratikus öltözködéssel. Egyik sem varratott új ruhát, bár miniszter lett. Nem is ér már semmit a miniszteri állás. Tegnap frakk és díszmagyar nélkül el sem lehetett képzelni egy valamirevaló államférfit (Buza Barnának egyik sincs). Hétköznap frakkban járt a királyhoz a miniszter, ünnepélyes alkalomkor előkerült a díszmagyar. Fotográfus vagy arcképfestő előtt felvették ők a violaszínű vagy sötét Zrínyit, nyusztprémet, menteláncot, karneolgombot, kerecsentollas föveget, szokatlan csizmát, díszkardot, amelyet sohasem vontak ki. Nem lehetett meg magyar politikus díszmagyar nélkül. Amint kinőtt a legénytoll az állán, Misoga vagy Tiller varrni kezdte a díszes magyar köntöst, amelyhez kölcsönben elkérték a családi ékszereket, boglárokat, násfákat, láncokat. Hogy pengett-lengett egy-egy régi politikus, ha ünnep volt! A miniszterek díszmagyarjai irányították a stréberek öltözködési divatját. Mindenki Perényinél varratta a csizmáját, mint a kormányelnök. Az ember behunyta a szemét, és valami régi magyar ünnepre képzelte magát. Pedig mily hitvány, utolsó magyarok viselték legutóbb a díszmagyart! Most már tudjuk, látjuk, mert leszakadt a kárpit a szemek előtt. Azok az ezüstfejű kegyelmes urak, akik úgy reszkettették a fejüket, mintha örökké az ország szomorú sorsától volnának meghatva – azok616 a tiszteletre méltó kopaszok, nagyképűek, szertartásosak, akik hivataluknál fogva észt is kaptak, de csak annyit, hogy megtöltsék az erszényüket, amíg hatalmon voltak – azok a tekintélyt sugárzó, fontoskodó, valódi, kócbelsejükbe sohasem látható politikai bábuk, akiknek nevét ismerte minden újságolvasó, akik a haza sorsát intézték: – díszmagyar és frakk nélkül nem mutatkoztak a nagy nyilvánosság előtt. A miniszter közel járt az istenséghez. Hogy tárultak az ajtók a miniszteri szobákon! Hogy aggodalmaskodtak a nagyképű titkárok! Mily megalázó, emberi büszkeségét megtipró kálváriát járt a szívében és hangjában remegő kérvényező, amíg megtudta, hogy protekció híján visszautasították! Mily romlott, bizánci udvarlás folyt azokban a termekben, ahol a miniszterek laktak, amelyek az előszobához vezettek! A kijáró szemérmetlenségével csak a hajlongó és bűnös szolgahad romlottsága vetélkedett. A régi miniszterek aljassá tették azt, aki kénytelen volt szolgálatukba állni. Magyarországon több jogtalanságot és törvénytelenséget követtek el a miniszteri szobák fehér ajtói mögött, mint elkövettek valaha azok a protekció nélküli szerencsétlenek, akikkel a börtönöket megtömték. Az idegenhez gőgös és pöffeszkedő titkár, a meghunyászkodó és hajlongó hivatalnok a bennfentes előtt; a nagyhangú és tolakodó népképviselő; a panamista, az ország-világ által ismert politikustolvaj: a leánykereskedő suttogásával jelentkező érdektárs; a megértően hunyorító miniszter; a kerületi kortes, a rothadt erkölcsű pártelnök, mind, mind, akik kíséretei voltak a régi miniszterek díszmagyarjainak: immár a múlté. Hatvanhét óta alig volt tiszta kezű ember a magyar kormányban. Aki tisztességes akart maradni, azt megbuktatták. Csak később, nagyobb távolságból látjuk majd, hogy mennyi förtelem, szenny és kézmocsok merült el a múltba a miniszterek díszmagyarjaival! A nevető igazságtalanság, a vállat vonogató érdek, a suttogó aljasság, a tőrdöfő árulkodás és a cseles hízelkedés, amely otthon volt azokban a szobákban, ahol a miniszterek laktak: most már tűnjön el innen. Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt legaljabb korszaka a magyar nemzetnek. Aljasabb a Jagellókénál. A csecsemő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbuvált a politikai erkölcstelenség. Mintha egyetlen tisztességes ember se lett volna többé Magyarországon. A hatvanhetes politika megmérgezte a kutakat, a levegőt, a vért. Egy rabszolgaságból, árulásból élő nemzet paráználkodott itt politikai617 elvetemültségében. Míg végre jött a megérdemelt büntetés, a háború nyaktilója, amely kivégezte a gonoszokkal együtt a jókat is.
Ki kell dobni a miniszteri szobákból azokat az olajfestményeket, amelyek a szennyébe elmerült korszaknak politikusait ábrázolja. Hírmondója se maradjon azoknak a püffedt, romlott, lelkiismeretlen magyaroknak, akik hatvanhét óta ezt az országot segítették kirabolni s eladni. Dobják oda az olajfestményeket a népnek. Az majd tudja, hogy mit csináljon a régi miniszterek arcképeivel.
Bár vérzik a szívem gyönyörű történelmi múltunkért, azt merném indítványozni, hogy a díszmagyart, amely nemzetünk legszomorúbb korszakára is emlékeztet, többé ne vegye magára senki Magyarországon!
Legfeljebb ha eltemetik.
Egyébként béke velünk.
Sokáig nem jut szóhoz a divat Pesten, amíg ez a város a földönfutók metropolisa.
Földönfutó itt mindenki. Az is, aki harminc esztendeje itt lakik. És az is, aki tegnap jött meg a vonat tetején az idegen csapatok által megszállott területről. Egyelőre el kell hordani a régi ruhákat, mert újat nemigen kapni. És arra már igazán nem lehet többé haragudni, aki egyéb ruhanemű híján kénytelen díszmagyarban járni az üzlet után.
(1918)618
