Fecskék
Fecskék
– Majd minden jóra fordul – írta és gondolta már egy félesztendő előtt Jancsi öcsém Tobolszkban, jelenleg hadifogoly, régebben kadét, egy osztrák–magyar gyalogezredben. Míg a Kaukázusból, a doni kozákok fővárosából, a kies Sztavropolból ugyancsak reményteljes levelezőlapokat küldött Pierre öcsém, jelenleg tánc- és vívómester a hadifogságban, korábban hadnagy egy honvédhuszár-ezredben. Már fél esztendeje… Hogy hazajönnek, gondolták, és itthon egy gyönyörű országot találnak, amelyért az életüket reszkírozták. Itt bizonyosan minden a legnagyobb rendben van. A „Szűzmáriás-zászlók” győzedelmesen térnek meg a dúló csatákból, a vitézek elnyerték jutalmukat, a harcosokat föld, szabadság és jólét várta emberfölötti fáradalmaikért, mindenki álláshoz jutott, még a rokkantak is, a facér is, szeretet, ölelő kar, büszke meghatottság fogadta a vándorokat, mert az otthonmaradottak négy esztendeig egyebet sem tettek, mint azon törték a fejüket, hogyan könnyítsék meg az érettük szenvedetteknek a visszatérést és az újonnan elkezdődő életet. A csodák és a poklok országából jönnek meg testvérek, fiúk és apák; természetes, hogy itthon mindenért kárpótlást lelnek; megelégedetten simogathatják végig bozontos szakállukat, mert nemhiába szenvedtek. A kivételes hivatalok, a jutalom-állások, a könnyebb megélhetések, a társadalmi előnyök, a politikai jogok már régen várják őket. A nők nekik tartogatták ifjúságukat és szépségüket; a szántóföld dús aratását; a gyümölcsfák roskadásig megteltek a tiszteletükre; az ég és az emberek egyformán mosolyognak; a legpuhább lesz az ágyuk; mindenki segítségükre siet, hogy elpusztult tűzhelyüket újra felépíthessék, törvények és jogok védelmezik őket a négy esztendőért, amelyet kirabolt a háború az életükből; ezentúl már mindig a munka könnyebb végét foghatják; szenvedéseikkel mindenért megvezekeltek; emberek és paragrafusok bűnbocsánatát nyerték a vétkesek; a földönfutók tanyát513 leltek; az inasokból mesterek lettek; menyasszonyok a koszorúslányokból, darutollas vőlegények a vőfélyekből; jó fiúk a rossz fiúkból; tisztes aggastyánok az elzüllött vén népfölkelőkből; számadó a bojtárból; boltos a segédből; ügyvéd a gyakornokból; követ a jelöltből; boldog ember a boldogtalanból… Az itthonmaradottak már régen elintézték azt, hogy a magtárak telve legyenek, mikor jön a nagy szabadság, olcsó legyen a sok millió ember élelmezése, aki még a háború előtti pénzegységhez szokott, a paraszt ne etesse fel búzáját disznajával kukorica helyett, húst kapjon mindenki a fazekába, zöldség legyen Pesten és vidéken, szerszámot, megélhetést, bizonyítványt kapjon mindenki az itthoni élet megkezdéséhez, jóravaló munka várja az obsitos vitézt, ne pedig a kocsmaasztal, építőanyag és adómentesség, olcsó lakás és igazságos várospolitika, csendőr helyett szeretet és jó népvezetők; aranyszájú apostolok ékesszólása, jó könyvecskék útbaigazítása a háború utáni tennivalókról, kiszélesített ösvények fogadják a határnál a hazájába visszabujdosót, hogy ne jöjjön vissza loppal a háza tájékára, mint egy kutya, amit szándékosan a vásáron felejtettek… Hisz itthon négy esztendeig biztonságban éltünk mindnyájan. Csak a bolond nem szerzett vagyont. E gondtalanságban, a megértésben, a közös veszedelemben ráértünk egyöntetű, hatalmas munkával építgetni a jövőt, Magyarországot azoknak a számára, akik elmentek megvédelmezni határainkat. Soha jobb alkalom nem volt az itthoni állapotok rendbeszedésére, mint a négy esztendős, kényszerű egyetértés a pártok s az itthonmaradottak között. Folyt a tisztogatás, az arányosítás, a tisztességes söprés. Mindenkinek egyformán volt része búban és örömben, élelemben és tüzelőben. Mert a katona nemcsak a házmesterek megvédelmezésére hagyta el tűzhelyét, hanem a milliomosok, a meggazdagodottak azért élvezhették az életet itthon, mert ők odakünn meghaltak értük. Igazságos dolog volt tehát, hogy itthon senki sem dúslakodott, de senki se nyomorgott. Ráértünk mindennap arra gondolni: – Mi lesz, ha majd hazajönnek?
A Jancsik és Péterek titokzatos megjegyzéseikkel már fél esztendő óta remélték a közelgő viszontlátást. Tegnap meg is érkezett Bécsbe, a királyhoz, Tamássy Árpád, a przemysli oroszlán. Minden nap jön néhány hadifogoly délről és északról, ki egyenes, ki görbe úton, egyik514 rokkantan, a másik szökve; végül csak itthon lesznek valamennyien. A gólyákkal jönnek vagy a tél varjaival? Még setét a látóhatár, de bizonyos, hogy már emlegetik, próbálgatják a szárnyaikat drága magyar fecskéink, messzi idegenbe tévedt testvéreink. A háború bömböl még itt, mint egy cirkusz végtelen attrakciója, de a nézők már megszokták az ágyúdörgést, a vágtató paripáktól kivonszolt lovasokat, a rézdobok remegését. Az idegek, szemek, gondolatok helyükre térnek, mint fészkeikre a fegyverdörgéstól felriasztott költőmadarak. Csak néhány szélkiáltó visít még a vihar után a tó felett. A fellegek szakadoznak, kimarjuk kézzel-lábbal menekül a szél, mint egy pórul járt útonálló, a számum után kidugdossa fejét a karaván a forró homokból. Közeleg a béke, pár ezer láncos ördög erőlködik, hogy mindenki a maga mesterségét folytassa… folytassa… öljön, toporzékoljon, vasat nyeljen, acélt csörgessen, kommandérozzon, álomban lidércként a mellekre üljön. Közeleg a béke, amely egy hadseregnyi, feltámasztott öregembert ismét visszakerget a sírba, ahonnan az első vészharangra kiugrottak, mint jó hazafiakhoz illett. Menjetek már pihenni, négy esztendővel meghosszabbodott az életetek a háborús injekcióval. Most ideje jött a végleges elpihenésnek. S míg a jégszürke, komor, engesztelhetetlen lovagok a temetési menet lassúdadságával vonulnak sírjaik felé, a temetőkből szemközt jön velük az ifjak, az életre ébredtek, a háborúban tetszhalottá válott ifjak örömteli csapata. Jönnek a bús tétlenségből, a sírhideg idegenségből, nem a testükből való mezőkről, lomha hadifogságból. Az erő és a remény van velük, a munka szomjúsága és a feltámadás gyönyörű áhítata dagasztja a szívüket. Most kel az ő napjuk, midőn már eltűnt a másik, vérpiros nap, és erdős halmok felett elmúlt a régi, sápadt reggel, amelynek gonosz szándékait egykor „a déli szél harsogva hirdeti, s üres sípjával a lombok között véres napot s vihart jósol nekünk”. Négy esztendő múlt el, a bús hold már megismerkedett a föld új sírjaival, a szél az új sirámokkal, a folyó az új könnyekkel. A katonatemetők befödték a mezőket, ameddig a szem lát. Másat, csodásabbat, pokolibbat már nem találhat ki a háború, mint amit eddig produkált. Lefut az égről a farkos csillag, s darabjai szertehullanak a tengerekbe. Ha a földre fektetjük a fülünket, már hallani véljük nagy messziségből a közelgő vonatot, örömteli lépkedését millió és millió fiatal férfiúnak, aki hazájába igyekszik… Mindegy, hogy itthon nem várták őket. Mindegy, hogy itt elfelejtették a nevüket. Ők hazajönnek, s akkor következik el az ő idejük.
(1918)515
