Hock, a forradalom papja
Hock, a forradalom papja
Régebbi években, amikor még szentimentális csalódásaim és képzelt boldogtalanságaim az elhagyott templomokba vonzottak Pesten és Budán: nagyböjt idején a poros szelek elől menekülést kerestem a barátok templomában, ahol ez idő tájt Hock János szentbeszédeit elmondta.
Mily megnyugtató csend volt itt. A világ kutyaugatása odakünn rekedt a Ferenciek terén. Frissen mosdott, jószagúan fésült, tiszta fehérneműs asszonyok hallgatták a papot. A csengetések, zajok, fecsegések, dörmögések elmúltak a templom árnyékai alatt. Bágyadtan világított az örökmécs és a pap hangja néha kitört, mint a revolverdörrenés.
Bűnbánatról beszélt.
De én már akkor is azt hittem, amint csendben figyeltem az oszlop mellől (míg bolond fővel egy nő imáját s áhítatoskodását akartam meglesni), hogy ez a pap a vén fák álmosító, megbocsátó zúgásán kívül tudna más hangon is beszélni. Imakönyv helyett forradalmi kátét írni.
Ez idő tájt Martinovics, a veres apát volt írói szerelmem. Regényt is írtam róla, ami most mellékes; a kocsmájába jártam esténkint vacsorázni, a „Buda Városához” címzett kocsmába, és a bolthajtásokon jártattam szemem; s éjszaka megnézegettem a vértanú arcképét… Budán laktam, és a Vérmező felől emlékezetesen suhantott az őszi szél.
S egyszer, ott a barátok templomában, tavaszi eredések idején az jutott eszembe, hogy ez az aranyszájú pap nagyon hasonlít az én téli barátomhoz, a vértanú Martinovicshoz. Csak a szakállt és bajuszt kell levenni a vértanú arcképéről – amint mostanában a hazafiak átalakítják Ferenc József-szakállukat s Vilmos császár-bajuszukat –, a szőrtelen figurán feltalálhatók a Hock János arcvonásai.610
„Bolondság – gondoltam magamban –, Hockból sohasem lesz apátúr, mert ellenzéki kenyeret eszik.”
Sok esztendő múlott el azóta, mint a mesélők mondják.
Az ifjúkori pap képe hol távolodott, hol közelgett felém. Szent beszédeit már nem hallgattam, mert Kőbányára kellett volna utazni. Csicseri Bors vicces lapjában láttam néha viszont kandúr-torzképét. Az élet múlt, s már nemigen voltam kíváncsi a papok szónoklatára. Ámde néha eszembe jutott a pap, aki mégiscsak tartozéka volt ifjúságomnak, mint valami szerelem. Rágondoltam, akinek egyszer meggyónok mindent, ha a legnagyobb bajba jutok. Azt reméltem: feloldoz olyan bűnök alól is, amelyekért búcsújáró helyekre kellene kutyagolni.
A pap Konti József nevű karnaggyal biliárdozott délutánonként az írók körében, s hangosan, egészségesen nevetett. Megrázkódott, könnye kicsordult, emberien kacagott a tekejáték bolondságainál. Igen, ez a pap feloldoz engem. S elűztem emlékezetemből a jezsuita atyákat, akik valamikor gyóntatóim s tanítóim voltak.
Dreyfusra emlékezünk.
A kőbányai plébános úgy védelmezte a francia kapitányt, mintha az eklézsiájához tartozott volna.
Mit akar ettől a zsidó kapitánytól? – kérdezte a pesti közvélemény. – Tán rabbinus akar lenni? Maradjon csak Kőbányán. Ott kedvére prédikálhat emberszeretetet.
Ámde a Józsefvárosba került.
Jóízű polgárok, szenteltvíz-illatú asszonyok, vad költők és muzsikus cigányok városrészébe. Különösen a muzsikusokkal voltak bajai. Ebben a fajtában sokat házasodnak, meghalnak és sokat keresztelnek.
Mikor a háború kezdődött, amint önök is emlékeznek, nyár volt. Napfogyatkozás. Dankl. Huszárroham. Magyar dicsőség. – A Dunán csónakáztam Verőce és Nagymaros között, mint egy elátkozott. Ott a hegyek árnyékot vetnek a folyamra, a kőbányák robbantásainak dörgése úgy hangzik, mint Egyiptom történetéből.
– Minden ötszáz esztendőben így volt – szólt rám Hock János egy csónakból a verőcei szőlők alatt. – A történelem nem ismeri a tréfát. Már Krisztus születése előtti időkből van tudomásunk arról, hogy minden ötszázadik esztendőben változik valami a világon, ötszázban611 a longobárdok, hunok jöttek ismeretlen tájékokról, s felforgatták Európát. Ezerben a királyságok alakultak, a néptörzsek elhelyezkedtek. Ezerötszázban a vallások borították lángba a világot. Most a népszabadság…
Tovább evezett. A Duna kék volt, mint Bécs alatt. Ferenc Jóska katonavonatjai rohantak a töltésen. Gondoltam, Hock, az evezős, annak az új spiritisztatársaságnak az eszméit hirdeti, amelyeket nemrégiben importáltak Indiából, hozzánk: Angliából.
Még egy találkozás.
Erős tavaszi alkonyat. Ha ősz volna: ködbe borulna a Józsefváros. Így: csak aludni ment a polgár. Kis kocsmák ablakai világítanak, mint siralomházak. A háború negyedik esztendejében vagyunk. Úgyis meghal nemsokára mindenki.
A Kőfaragó utcán egy kamásnis, esernyős, magos, fekete ember jön az alkonyatban. Aki az utcán ténfereg, megemeli a kalapját a plébános előtt. A fekete ember jön, és csaknem galléron ragad:
– Még ebben az évben vége lesz a háborúnak! Dániel mondta, aki próféta volt, s mindent jobban tudott, mint mi.
(És most szégyenkezve megáll a toll a kezemben, e röpke visszaemlékezés keretében. A józsefvárosi pap oroszlánról, bikáról, kígyóról beszélt, bibliát magyarázott, évszámokat vezetett le az egykori próféta jövendőmondásából. Mint Pesten mondani szokták: svarc auf veisz bebizonyította, hogy a próféta nem tévedhet. A háborúnak 1918-ban vége szakad. Amint megtörtént, s én most restelkedve vallom be, hogy a kígyókat, oroszlánokat már elfelejtettem, a bölcs pap színes, kabalisztikus világrendszerben alapuló magyarázatát nem tudnám újra elmondani. Azon az éjjelen azonban én voltam álmomban Daniel, az oroszlánok ketrecében.)
– Ne felejtse el, öcsém, így írják: Da-Niel.
Mi lehetett volna Martinovics vértanú hasonmása és Da-Niel magyarázója e forradalmi Magyarországban, mint a legfelsőbb tanács elnöke?
Boldog megnyugvás mindnyájunknak, hogy a vértanúknak és prófétáknak gondolata szerencsétlen országunkkal van.
(1918)
