Károlyi
Károlyi
A nemzeti politikusok rokonszenves és mindig érdekes koszorújából, magyar ellenzéki szívünkből nőtt, és dacból, függetlenségből, virtusból való figura. Mérföldjelző a Rákócziak óta századokon át vonuló magyar politikában. Nemzeti remény, egyelőre csak nagy messziségben szálló magyar madár, tapogatózó elgondolásunk, szép holnapokra eltett óhajtásunk. Időben érlő gabonánk, legközelebb kalendáriumunk, biztosan elkövetkező nemzeti életünk. Csillag a Kárpát felett, amint a bujdosó Rákóczit nevezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja kiszikkadt földjeinket. A legközelebbi jövendő munkája, ígéret, amelyet mindnyájan bírunk. Az írnok már hegyzi a lúdtollat, hogy elkövetkezendő esztendőit feljegyezze. Közelgő vonat, amelynek zúgását már halljuk a tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra.
Egyelőre a legszimpatikusabb pozíciót foglalja el, amelyet magyar ember betölthet: az ellenzék vezére.
A Széchenyi korabeli mágnások módjára töltötte ifjúságát, külföldön és zajban, amíg itthon szükség lett rá. Látott embereket és messzi tájakat, idegen kultúrákat és nagyvilági tolongásokat, amíg ráeszmélt, hogy Parád a legszebb hely a föld kerekségén. A régi magyar regény mérföldlépő csizmájában suhantak el az ifjú évek. Volt szakálla, mint Orleansnak, klubja, mint egy lordnak, sétaparipája, mint egy francia márkinak, és Párizsban palotája, mint egy orosz hercegnek. Örömben, búban, céltalanságban, komornyiktól és klubélettől, színházi estétől és nagyvilági szórakozástól megszabott programban repült el néhány év, az ifjúkor naplója, mint Anyegin Eugén történetében is olvashatjuk. Amikor Pestre jött, visszatért hazájába, szinte elkáprázva nézett körül: milyen gyönyörű országot hagyott itt. Tájakat, ahol a legjobb fajta emberek laknak, és elégedetlenek sorsukkal, folyókat, amelyekben legtisztábban csillog a napsugár, hegyeket, amelyek őrzik507 a földet, mint komor juhászok, és áhítatos, vajúdó, minden szépre és nemesre született Magyarországot.
Egy várost, amely ifjabb és remény teljesebb Párizsnál: királyságot, amely szenvedésekben és bánatokban kénytelen volt a bús jelenek elől mindig a múltba visszamenekülni, mint a mesemondás: gyönge bárányok módjára bizonytalankodó új ideálokat, amelyek remegtek a hazai levegőtől, a nádi toportyántól: lehorgasztott fejű embereket, akiknek minden tehetségük megvolt hozzá, hogy mindig felemelt fejjel az égbe nézzenek. Hervasztó bút és lánctördelő erőt. Teljes megérettséget a legnagyobb szenvedésre, a még ólomlábakon közelgő megváltásnak hitt háborúra. Égbe kiáltó testi és lelki nyomort. Fogcsikorgató káromkodást. És minden jóra való készséget.
Szebb ország ez, mint India.
A regényhős módjára induló ifjú is itt maradt, és a Párizs főurából csaknem kérges kezű demokrata lett, amikor a végtelen szenvedéseket, szívtépő állapotokat feleszmélte.
Az istencsapásként átvonuló tatárjárás belefojtotta a szót az emberi torkokba. A harcos kedvek, öreguras legénykedések és ifjonti szeleburdiságok elnyúltak a sorompónál, mint kivégzett beteg ebek. Napról napra közelebb jön a magába szállás napja. Könnyen lehetséges, hogy a férfierejében lévő Károlyi Mihálynak a kezébe helyezi a végzet az Ariadne-fonalat, amely kivezeti a nemzetet az útvesztőből.
Égett emberek vagyunk. Semmink sincs, csak reménységünk.
(1918)508
